1999. január 19, este.

Sötét éjszaka borítja be California egész vidékét. Az egészet? Nem egészen. Egy hegytetőn áll egy tündöklő kúria, mely napként tündököl a késő esti órában.

A kúriában egy hatalmas üvegfal mögött egy trón látható. A trónon egy gyönyörű és fiatalos hölgy ült, akiről nem tudná megmondani senki, hogy már a negyvenes évei felett jár. Hosszú lila haja van, olyan vérvörös szemszínnel, mintha szemei két szikrázó rubin lenne. A hölgy előtt térdel egy aggódó tekintetű orvos, egy elkeseredett testvérpár és egy hatalmas, kigyúrt bokszoló egy kiszakadt bokszzsákkal.
- Szóval ti lennétek azok, akiknek volt képük elém jönni szánalmas kérelmeikkel, csak mert nem tetszett, hogy felvásároltam életükhöz hasonlóan értéktelen telkeiket és ingóságaikat? – tette fel a filozófikus kérdést a nő, majd feljebb emelkedett a székben – Na, hadd haljam a meséket, hogy miért ne akarjam azt, ami már úgy is az enyém.
A nő szavai olyan hidegek voltak, hogy még a legmelegebb tűz is kialudt volna. Tekintete lenéző volt, arca érzéketlen, mint aki soha nem szeretett volna senkit életében. Elsőnek az orvos állt fel és szólalt meg aggódó szemekkel és hanggal.
- Úgy értesültem hölgyem, hogy miután megvette az államtól az állami kórházat, meg akarja szüntetni és az utcára tenni a betegeket. Kérem, ne tegye! Rengeteg köztük az olyan beteg, akinek nincsenek rokonai, valamint akik folytonos ellátásra szorulnak! Harminc beteg van lélegeztetőgéppen, ha le lesznek kapcsolva, akkor meg fognak halni!
Az orvos szemein látszódott, hogy szerette a betegeit, s mindent megtett volna, hogy segíthessen másoknak. Viszont a nő csak nézett az orvosra rezzenetlen arccal, majd hidegen megszólalt.
- Ha az állam nem törődött a betegekkel, én, mint magánszemély miért tenném? Nem az én dolgom, gondom. Ami pedig azt a harminc beteget illeti... aki már a halál kapujában áll, irgalmasabb átengedni.
Erre az orvos lélegzette megakadt. Szemei üresen néztek a sötétségbe, miközben könnyek csepegtek arca mindkét oldaláról. Mozdulatlanul térdelt, mint akibe az utolsó kést döfték a szívébe. Két őr elvonszolta kirakták a kúria elé. Ezután a testvérpárra mutatott a nő. Farmerek voltak. Kezeiken látszódott a mindennapi kemény munka nyomai. Volt, amikor dupla, tripla műszakot vállaltak, hogy etetni tudják az állatokat. Megszólalt az idősebb testvér.
- Kérjük szépen szép hölgyem, ne vásárolja fel a farmunkat! Több generáció óta családunké, az állatokat nem tudnánk elvinni sehova. A farmon kívül nem tudnánk hol élni.
Erre a hidegen néző hölgy, mint aki már számított rájuk, nevetve elővett egy könyvet, melyet a testvéreknek dobott. A könyvön az állt: „Hogyan kezdjünk új életet". A lélektelen kacaj után, amibe Spawn is beleremegett volna, odaszólt.
- Nem kell törődnötök az állatok sorsával. Már eladtam őket egy vágóhídnak, akik jó pénzt fizettek nekem. Most hogy nincs teher a vállaitokon, mehetek, amerre akartok.
A fiatalabbik testvér ekkor elővett egy kést, mikor meghallotta a hírt.
- Nocsak, próbálkozol? – kérdezte a nő oldalra döntött fejjel.
- Nagy a pofád, te szajha a fenenagy pénzeddel! De ha átszúrom a nyakad, akkor legyél kemény!
Ezzel a férfi megindult, hogy leszúrja, ám a nő lazán kicsavarta a kezéből és egy gyomrossal a földre küldte.
- Azonnal vonszold ki ezt a szerencsétlen férget, mielőtt én használom rajta a kést. – jegyezte meg a démon nő és visszaült a trónjára. Végül a bokszoló állt elé. Elkeseredett volt, mivel minden vagyon és kedves emléke az általa üzemeltetett edzőterme volt.
- Kérem! Számomra nincs hova mennem! Az edzőtermem volt mindenem! Könyörgöm!
Hatalmas izmai ellenére térdre ereszkedett, lágy szemekkel, melyekből áradott a kétségbeesés. A nő erre hirtelen elmosolyodott, mintha a tag egy jó viccet mesélt volna el.
- Ugyan hogy adathatnám vissza azt, ami már nincsen? Ugyanis az egészet már ma reggel le romboltattam, helyére meg egy szalont húztam fel. De tudod mit? A téglákat még elviheted.
Ekkor hatalmas nevetésbe tört ki a nő. A férfi csak nézett előre elképedten. Mint aki nem egy ember látna maga előtt, hanem egy szörnyet. Ekkor elfogta a férfit a düh, rohant a nő felé és megpróbált bevinni egy jobbegyenest. Hitte, hogy ez sikeresebb lesz, lévén nemrég nyerte el a New Yorkban megrendezett nehézsúlyú viadalt. Viszont hirtelen háttal a padlóra csapódott olyan erősen, hogy majdnem eltört a gerince. Ezután az őrök őt kivonszolták, ahogyan a többieket

Ezután a nő önelégült fejjel elkezdett bort inni, mint aki jól végezte dolgát.
- Minek néznek engem, télapónak? Az üzletben nincs kegyelem vagy semlegesség!
Ezután megcsörrent a telefon. Felvette és köszönt a telefonba. A telefont hallgatva viszont a gúnyos mosoly egyre inkább átcsapott dühbe, mint akinek most rombolták volna le a házát. A telefont ezután lecsapta, majd dühös fejjel lassú és mély lélegzésbe kezdett. Vicsorgó száját egy hang hagyta el.
- Oono... te átkozott puhapöcs.

1999. Január 20, reggel.

Hűvös reggelen fogadta utasait a Párizsi repülőtér, melyet elleptek a különböző országok polgárai. Volt, aki szimplán haza szeretett volna menni családjához. Volt, aki nagyon fontos üzleti útra kellett mennie. A reptér nyüzsgő zaját csupán a reptéri hangosbemondó volt képes megtörni, amikor bejelentették, hogy azonnal jelentkezzen az a balfasz a recepciónál, aki vécének nézte a büfét.

A sok ember közül egy idős férfi tűnik ki a legjobban, ki csak ragyogott az elegáns életmódtól. Szép volt, karizmatikus és elit. De valami mégsem volt kóser. A férfi egész idő alatt az eget nézte, szinte észre sem vette maga körül az irdatlan tömeget. A férfi annyira belemerült a gondolataiba és a felhők figyelésébe, hogy szinte teljesen megszakadt a kapcsolata a környezettel.
- A Tokiói járat hamarosan indul! Kérjük, az utasokat haladéktalanul szálljanak fel a gépre, kivéve Arnold Harrings, aki ha nem jelenik meg most azonnali hatállyal a recepciónál a büfés bravúrja ügyében, akkor készülhet felülni a Párizsi börtönbe tartó járatra! – Hallatszott a hangosbemondóba a nő utasítása.
Amint mindenki felszállt a Tókióba tartó gépre (kivéve Arnold Harrings, ki halálfélelem által vezérelve a gép csomag terében próbált elrejtőzni, de gyorsan átszállították a Popsi-Tágítók járatára), hamarosan fel is szállt a kék ég felé, rajta a gazdag férfival.
Az utasok nem mutattak semmi érdeklődést a külvilág felé, kizárólag magukkal voltak elfoglalva. Közben a férfi szeme elkezdett leragadni, majd elaludt. Szépen nézett ki alvás közben... leszámítva a hangos horkolását, melyről az utasok és a személyzet kezdetben azt hitték, hogy légágyúkkal tüzelik a repülőgépet. A férfi álmában előjönnek régi emlékek... kellemes emlékek és borzalmasok egyaránt... két lila hajú angyallal és egy lila hajú ördöggel...

1999. Január 20, délután.

Velence. Eme csodás, vízen úszó város sok titok hordozója is egyben. Közülük egy bizonyos hölgynek, aki habár üzleti úton volt papíron, valójában csak kikapcsolódni jött. Szépségével egyedül a kultúra iránti rajongása tudott vetekedni. Annyit olvasott életében, hogy ha könyvtár lenne, akkor alig lenne könyv, amit nem lehetnek megtalálni benne.

A nő szeretett utazni. Spanyolország, Egyiptom, Skócia, Olaszország... amikor még fia fiatalabb volt, mindig elutaztak valami szép helyre. Mindig is remélte, hogy fia egy külföldi hölggyel fog összejönni egy nap. Éppen a Szent Márk téren élvezte a karácsonyi fesztivált, amikor is üzenetet kapott a telefonján. Az üzenet képeket tartalmazott. A képeket nézve a nő mosolyogva próbálta leplezni, hogy mindjárt megüti a guta. A képeken egy ismerős kúria volt, ahol egy Tekken 3 bajnokság zajlott, rajta egy fiatal férfiúval, aki éppen levezényeli az egészet, mint valami bohóc. Hat másodperc sem kellett, s a szép nő arca és hangja úgy eltorzultak, hogy Godzilla mellette egy kedves, szelíd őzikéhez emlékeztett. A nő ordibálására a tengerben élő cápák halálfélelmükben még mélyebre úsztak. Bevérzett szemekkel nekifutott a tengernek, majd beleugorva olyan gyorsan elkezdett úszni a szárazföld felé, mint puskagolyó a vad felé. A szárazföldön a Milánóban található reptér felé rohant, ahol is egy olimpikont megszégyenítő ugrással felkapaszkodott a Japánban tartó gép ajtajába, ahol nagy nehezen, de sikerült beszállnia. A székben csak lihegett, mint egy dühös, kiéhezett gorilla, miközben csak annyit mondott folyamatosan:
- Rettegj... kicsikém... jön... a... popsiverés... - lihegte teljes tüdőkapacítását használva.

A gépen mindenki más a lehető legtávolabbra ült a nőtől, miközben a kapitány erősen gondolkodott, hogy jelentsen-e terrortámadást a nő miatt.

1999. Január 21.

A férfi felébredt álmából könnyes szemekkel, s ahogyan lenni szokott, az álmok elszálnak. A repülőgép megérkezett és biztonságban leszállt a Tokiói reptéren. Utasai mind leszálltak. A férfit egy pompás limuzin fogadta, mely csak káprázott a hajnali ködben. A férfi gyorsan be is ült, majd a férfi a hosszú utazás alatt először szólalt meg.
- Az Akira birtokra, Tsukiyami! – adta ki az utasítást. Nem sokkal, miután elindult a járgány, a reptér tömegéből egy nő ugrott ki, hogy rekordgyorsasággal keressen egy szabad taxit. Egyetlen szabad járgány nem lévén, más módot kellet keresni, de szélsebesen. Hajnalban viszont nem járt busz és a vasútállomás is elég messze volt, körmét rágva az idegességtől gondolkodott a logikus megoldáson. Már éppen az ujjait rágcsálta volna, amikor meglátott egy kislányt triciglizni. Ekkor fölcsillant a nő szeme és azonnal nyújtotta a lány felé a kétezres bankót, hogy adja oda neki. A vásár után a nő úgy elkerekezett a kisgyerekeknek való járgánnyal, mintha egy Ford Mustang lenne a feneke alatt.

Alig fél óra múlva, az Akira birtoknál megérkezett a férfi, aki a bejáratnál hirtelen megállt. Nagy levegőt vett és határozott fejjel úgy döntött, hogy kinyitja a kaput. Ekkor hirtelen hátulról a limuzinba csapódott valami, ami teljesen szétvágta a hátsó felét és eresztésre késztette még a jobb hátsót is. Még a férfinak reagálni se volt ideje, mikor egy nő állt előtte úgy, mintha teleportált volna. Váratlanul egymás szemébe néztek és ekkor mindketten elkiáltották magukat.
- NARUMI! – kiáltotta a nő, rámutatva a férfira.
- ELEONORE! – vágta rá a férfi. Ekkor ugrott be a férfinak, hogy a karambolt okozott nő nem volt más, mint az ifjú Fortesque anyja. Narumi elmosolyodott. Ő volt az Oono családfő, mégha valójában a felesége rángatta a szálakat.
- Bocsánat, hogy karambolt okoztam! Ígérem, megfizetem, csak sürgős ügyben jöttem és nem vettem észre a külvilágot.
- Hagyd csak. Már agyaltam új festésen... meg kerekeken is. – nevette el magát Narumi. – Nincs kedved meginni egy teát?
- Igen, az jólesne. – hajolt meg Eleonore.

Fél órával később, az Akira birtok teraszán mindketten itták a Golden Imperial Tips teát, amit frissen bontottak ki a csomagolásból. Narumi és Eleonore mindig is megértették egymást, lévén az eszüket nem tudta elvenni a gazdagság.
- Mi célból volt az a nagy sietség a birtokomra? – érdeklődött a férfi.
- Kaptam tegnap egy ismeretlen levelet a telefonomra, amiben a fiam a birtokomon egy videójátékos bajnokságot tart.
Narumi meglepődött a kijelentésen, ám a férfi elmosolyodott, amikor meglátta a képet. Meg akarta kérdezni, hogy mi ezzel a baj, ám a válasz egyértelműbb volt, mint a Ghost in The Shell sikere. A gazdag réteg, ahova beletartoztak, megveti a bajnokságot.
- Ám, nem ez a legdurvább. Ha hihetek a csatolt szövegnek, akkor a fiam felesége állítólag egy másik férfival kavar és emellé ő is szemezik egy másik nővel.
Egy másik képet mutatott, ahol Daniel átölelt egy szőke hajú, vele egykorú nőt. Ez már nagyobb probléma, mert ha ez kitudódik, akkor szabadulna el az igazi pokol.
- És akkor mi a javaslatod? Rúgjuk rá ajtóstul a házat?
- Nem, mert akkor elképzelhető, hogy letagadják a dolgot és csak mi égnénk be. – ingatta Eleonore a fejét. – Az a javaslatom, hogy figyeljük meg őket, és ha bebizonyosodik a vád, akkor cselekedjünk.
- De hogyan, jönne a kérdés, mikor felismernének minket? Álruhában. Természetesen, van, mielőtt kérded.
- Köszönöm szépen. Nagyon rendes, hogy segít nekem.
Narumi magában leszögezte, hogy nem azért segít neki, mert tetszik neki a lány kedvessége, hanem azért, mert ha ez felesége fülébe jut, akkor olyan patáliát csapna le, amihez képest a második világháború csak gyerekes civakodásnak fog tűnni.

1999. Január 21. Este 9 óra Kaliforniai Oono birtok.

A nő, nevén nevezve Lillith behívatott egy Kevin Willet, kódnevén Jago nevű férfit, aki a család testőre bizalmasa és szeretője volt. Lillith dühe nem akart alábbhagyni, ezért a hangja is felért a poklok poklával.
- Mit óhajt tőlem, asszonyom. Ha a tegnap estét szeretné megismételni...
- Jago! Van ennél nagyobb probléma is.
- Csak azt ne mondja, hogy a gumi...
- Sokkal rosszabb.
- Akkor elkapott valamit? Eskü, hogy nem tőlem van...
- PICSÁBA IS! NE VÁGJ KÖZBE, VAGY BÚCSÚZHATSZ A FÉRFIASSÁGODTÓL!
- Akkor nem lenne mivel kielégíteni feneketlen vágyait, ha már...
Ekkor Lillith a trónusa karfájára vágott akkorát, hogy az fűrészporként hullott a földre. Ekkor Jago nyelt egyet. Utoljára akkor volt ilyen dühös, mikor kiderült, hogy a pasi, aki Lillith férje volt, titkon folyamatosan segít a kipenderített embereken. A csendben a nő le tudott nyugodni valamennyire. Egy nagy sóhajjal vágott bele mondandójába.
- A lényeg, hogy a fiatalabbik lányom állítólag egy másik pasival kavar.
- Savanyú a szőlő? – kérdezte Jago fapofával.
- Ezzel mire akarsz célozni? – kérdezett vissza Lillith.
- Arra, hogy azért maradtam én az utolsó, mert a legtöbb úgy végezte, mint egy kilyukadt biciglibelső és kórházi ápolásra szorultak.
- Még egy ilyen és... - morogta a nő és a karfa másik végét kitépve hajította a férfi felé, aki mesteri precizítással kitért előle. Számára minden pénzt megért a nő felidegesítése, kvázi extra jutalékként.
- Értettem, asszonyom. Nem jegyzek meg több dolgot a múlttal. Mi akkor a probléma?
- Az, hogy ezzel egyidőben attól félek, hogy arra az útra tér, mint a nővére, Makoto.
- Abban nincs semmi csoda, ha azt számbavesszük, hogy olyan csapnivaló anyuka, mint amennyire jó üzletember. – jegyezte meg magában Jago halkan, ám a nő füle élesebb volt.
- Mondtál valamit?
- Csak azt, hogy nem kéne jobban tönkretenni azt a trónust. Elég drága fából van.
Lillith tudta, hogy mit mondott, ám ezt elengedte a füle mellet.
- Arra akarom megkérni, hogy figyelje meg Akira Oonot. Amennyiben bebizonyosodik, hogy igazam van, akkor azonnal telefonálsz nekem. Világos?
- Értettem, asszonyom és teljesülni fog a kívánsága. Ez viszont azt jelenti, hogy a holnaputáni apacuka fundaluka ugrik?
- Igen, azt.
- Mármint az én részemről. Asszonyom tuti valami piroslámpás negyedben fogja elütni az időt. Ha már a szolgák félnek magától.

Jago megjegyzése volt az utolsó csepp a pohárban és Lillith felugorva hajította hozzá az ülőalkalmatosságot, ami ismét célt tévesztett.
- MENJ A DOLGODRA! – kiáltotta utána, mire a férfi röhögve kirohant. Ezzel garantálta magának a tökéletes útravalót.