★

 — Szerintem akkor én mindjárt megyek is zuhanyozni — sóhajtotta az idősebb, miközben kabátját és sálját nagyütemben az ágyra dobálta, majd gyorsan a szekrényből előszedve valami göncöt, tűnt el a falap mögött. Jeongguk pedig csak tágranyílt szemekkel nézett az alacsonyabb után, hiszen nem tudta, mégis mi volt olyan sürgős, azt tekintve, hogy még nem is vacsoráztak; bár mi tagadás, az ő izmai is igazán kellették már magukat az ágyikó, pihe-puha vonzalmába. 

 Jiminnek pedig forrt az agya; mi lehet a baj? Mit tett rosszul? A kisebb még csak a játéknak sem örült! Olyan feszültté vált, mert hiába volt ő egy türelmes ember, amikor Jeongguk már lassan egy napja olyan volt, mint amilyen, kezdtek elengedni idegszálai, és néha az is kifért száján, hogy nem a legkedvesebben beszélt; azonban az Istenért sem akarta volna majdhogynem legjobb barátjára hozni a szívbajt, akit feltehetőleg valami sérelem táplált — meg akárhogyan is próbálkozott volna, ő nem tudott sokáig haragudni, vagy dühös lenni. Főleg nem Jeonggukkal kapcsolatban;  azzal édes fiúval kapcsolatban, aki habár majdnem felnőtt volt, olyan kis elveszettnek látszott a világban, mintha egy tinédzser lett volna, erősebb vonásokkal. 

 Próbált gondolkodni, tisztán látni, hogy torkán csak néha zengős ereje ne leljen rájuk, amint ő kilépett a fürdőszoba ajtaján; valójában pontosan tisztában volt azzal, hogy a kisebbnél semmit nem lehetett megoldani erősen dübörgő szavakkal — miért is lehetett volna? Hiszen Jeongguk olyankor is csak lesett, és lesett maga elé. Nem tehetett mást, ő nem szeretett dühös, vagy szomorú lenni. Habár sokszor történt így, de Jimin tudta, hogy ezekből a kavalkádos emóciókból mindig megkereste azt az utat, amivel leghamarabb tudott ezeknek a gyomrából távozni. Volt, hogy nem szólt, volt, hogy csillogó szemekkel mesélt, de egy dolog mégtisztább volt; Jeongguk nem szeretett a gondjairól beszélni. Ő inkább annak volt a pártija, hogy majd megvitatja saját magával, és minden rendbejön. Azonban ekkor mindig olyan semlegessé vált számára a Világ, akárcsak most is. Éppen ezért fogadta el magában azt a tényt Jimin, hogyha majd most nem, akkor soha nem fogja neki elmondani a gondját a kicsi.

 Vízgőz lappangott a fürdőszobában, miben szaunákat megszégyenítő hő vigyorgott; amint az idősebb kitette a lábát a helyiségből, megcsapta a hirtelen borzalmasan hidegnek tűnő szobahőmérséklet; abban a hőmérsékletben pedig egy be nem takarózott, piszkos ruhákban fekvő Jeongguk volt; kinek feje alatt az ő újonnan kapott sála örvendezett, hogy egy olyan puha arc lelte szőröcskéit. 

 Jimin összevonta szemöldökét, majd a táskába dobálva cuccait sétált az ágy másik feléhez; Jeongguk pillái le voltak hunyva, a pofikája kissé összenyomódva — ki lett volna olyan szívtelen, hogy erre a látványra nem gondolja azt, hogy egy cukorfalat az a fiú? 

A fehérpólós elmosolyodott, majd a kisebb haját kissé összeborzolva, kezdte el annak tulajdonosának arcát nyomkodni; természetesen ennyi idő alatt a feketehajú sem aludt olyan mélyen, mitől azon nyomban felkapta szemfedőit, és egy fájdalmas grimaszba átfordulva, nyújtózkodott egyet; de mindezek ellenére hasára feküdt, és szépen szuszogni kezdett; nem aludt, egyszerűen csak pihenni akart. 

 — Elmondod, hogy mi a baj? — az idősebb hangja aggodalomtelien csendült fel; csak Jeongguk arcát figyelte, amint az őzikeszemek teli rossz dologgal rápillantanak. Miért is gondolta azt, hogy ettől az ő szíve is ketté akart szakadni? 

 A fiatalabb csak sóhajtott egy mélyet, majd fejét a másik irányba fordítva pislogott maga elé. Lassan fogai közé vette alsó ajkát, és agyalt; miért ne mondhatná el? Hiszen a Hyungja kérdezte, az a fiú, akit a legjobb barátjának tekintett; de abban a pillanatban igazából az volt a legnagyobb gondja, hogy nem akart nevetség tárgyává válni; milyen dedósnak tűnhetne az idősebb szemében? Ilyen miatt ennyi ideje szomorkodni? Nem egy ilyen idős sráchoz méltó viselkedés… 

 Jimin nagy levegőjét beszívva, majd kifújva konstatálta, hogy ismét nem volt nyertügye; csak keservesen elmosolyodott, majd az előtte fekvő hajába túrva leste továbbá őt; aztán mozdult, hogy majd elindul telefonjáért, de ekkor a kisebb, mélyen csilingelő hangja még a levegőt is benne rekesztette. 

 — Azt mondtad, hogy nem kedveltél az elején. Ez a bajom — majd szemeit összeszorítva préselte ki magából levegőjét; minek beszélt? — Anyukádnak csak azért nem fogadtam el a segítségét, mert tudtam, hogy csak sajnálattal hallgatott volna. Csak a kötelező empátia miatt vállalt volna el. De rólad azt gondoltam, hogy kedvelsz, és nem csak sajnálsz. Hogy neked ez nem jelent gondot, mert én is ugyanolyan szimpatikus vagyok neked, mint te nekem. És csak rosszul érintett, hogy valójában te is csak sajnáltál… — Megakadt lélegzete, majd reszkedve fúródott a levegőbe. — Ennyi. 

 Apró csendesség ülepedett a szobára; erre Jiminnek mégis milyen kellett volna, hogy legyen a reakciója? Meglepődött, és még szemöldökét is megvonta, de ebben ugyan semmi rosszindulat nem volt. 

 — Ülj föl Jeongguk! 

 — Tessék?

 — Ülj föl!

 Jeongguk aggályos tekintettel vizslatva az idősebbet tette, amit kért: Csak az arcát leste, a szemébe akkor semmilyen mód nem lett volna képes belenézni. 

Amint egymással szemben ültek, az idősebb nem habozva csúszott közelebb barátjához, és annak nyaka köré fonva enyhén izmos karjait szorította úgy magához, hogy félő volt, a kisebb eltűnik a mellkasában. 

Erősen tartotta magához közel a megszeppent fiút, akinek talán már meg sem kellett volna ilyeneken lepődnie. 

Nehézkesen, de az alacsonyabb hátára ejtette kezeit, és oldalra döntve fejét hagyta, hogy a másik egyszercsak nyakába kezdjen el dörmögni. 

 — És ezt miért nem mondtad már tegnap?

 — Hát… Eléggé nevetséges, nem? — a cinikus kacaj felcsendült torkából, ami egy kellemetlen önkritikának felelt meg. Tartott a megjegyzésektől, hogy majd az idősebb egy gyenge kisfiúnak tartja; ahogy régebben tette. 

 — Olyan buta vagy. Miért lenne nevetséges? Ez téged bánt, akkor nem vicc tárgya. És sajnálom, ha ilyen helyzetbe hoztalak. Gondolom csalódott vagy. De nem akarom, hogy erre az egészre úgy emlékezz, hogy csak sajnálatból segítettem, rendben? — majd elengedve a kisebbet, borzolta össze haját, és megvárta, amíg az bólint egyet. — Te nem mész fürdeni? 

 — Majd vacsora után szerintem — aztán egy kellemetlen mosolyt eresztve halászta elő telefonját, hogy zavarát abba temethesse. 

—•—

 — Arra gondoltam, hogy majd mikor megyünk haza, előtte beugorhatnánk abba fényképezgetős standba. Tudod, ami itt van az utca szélén — Jimin teliszájjal adta tudtára akaratát az éppen fürdőből kilépő, pulcsis egyén számára.

Jeongguk haja vizesen szemébe lógott, néhol még pulcsijára is lecsöppenve tudta magában a folyadékot; mélyet sóhajtva leült, és csak egy egyszerű bólintással fixírozta a vacsorát, aminek egyik adagját ő már rég megette. 

 Tüdejébe egyre többször engedte be levegőjét, egyre mélyebbeket, de még mindig úgy érezte, hogy az oxigén nem ér el tüdejébe; lassan szédülni kezdett, és érzékelte ahogy karjaiba zsibbadás lép fel; reszkedeg sóhajai között pedig kiengedte az első gondolatot, ami eszébe jutott. 

 — Kimegyünk egy kicsit az erkélyre? Nem érzem magam valami fényesen — elsötétült, és lassan pánikot magában észlelő tekintettel meredt az alacsonyabbra, aki falatját nyelve hevesen, helyeslően ingatta fejét. Felállt, majd megvárta, amíg a másik is mellé ér, de mielőtt még kiléphettek volna a megtoldott betonra, fejére húzta Jeongguknak kapucniját, és annak haját gondosan azalá tűrte. 

 Jimin igazából nem kérdezett, pontosan tudta, hogy mit érzett a kicsi, hiszen már szinte megszokottá vált ez nála; nem volt kellemes, de halálos sem, szóval amíg a kicsi nem akart elmenni orvoshoz, addig ezt senki nem háborgatta benne. 

 — Innen eléggé előnyös a város, nem? — hallani lehetett hangján, ahogy liheg, mégis egy elenyésző mosolyt ejtve mart erősebben a korlátra; lassan libabőrbe ragadta testét az októberi időjárás, és érezte, ahogy lassan minden benne felmerült gonosz, és rossz gondolat lefagy, majd szilánkosra tör; ugyan valahogy mindig visszatértek, de szerette lehűteni mindenét az, esti levegővel, ami ha esetleg agyának szigetelt foszlányaira nem is, de tüdejére hatott. 

 Jimin tekintete lassan a piruló ujjbegyekre tévedt, akiket azon nyomban megfogott; Jeongguk ijedtében elkerekítette szemeit, de aztán csak annyit észlelt, ahogy az apró végtagok az ő nagyobbjikait a fekete pulcsinak ujjába taszítják. Aztán az idősebb gondosan összenyomkodta a két tenyeret, ezzel jelezve, hogy tartsa is ilyen állapotban kezeit. Ezt követően a pamut végére fogott, és a kisebb eldugott kezeit, mintha szatyorban lógatta volna; csak leste a magasabbat, kinek annyi értetlenség ült ki arcára; de ettől függetlenül Jimin szemében egy borzalmasan édes fiú volt. 

 Azonban mindhiába a sok hideg levegő, ha Jeongguk gyomra görcsberándult; minden olyan fura volt, szokatlan, nem kívánt; olyan aurát észlelt, amitől azt gondolta, hogy tartania kell. Csak kínkeservesen, megdermedve figyelte az alacsonyabb minden rezdülését; annak íriszei, mintha testére támadtak volna, és mintha mosolygós ajka hatalmat érezve nevetne azon, hogy ő mégis kicsoda.

 A magasabb alsó ajkát megnyalva akart elhúzódni, azonban abban a pillanatban megragadták őt; szemei kétszeresükre nőve ijedt meg, retteget, hiszen olyan gondolatok merengtek agyában, amiknek nem kellett volna ott lenniük; azon nyomban összepréselte ajkait, mintha csak arra vágyott volna az idősebb, ám azt mit sem sejtve csak átfonta háta körül karjait. 

 Jeongguk azonnal hevesen kezdte el kapkodni a levegőt, ahogy érezte, amint elbújtatott kezei a combjaik közé szorult. Ahogy mellkasuk egymáshoz nyomodótt, és ahogy az áll a vállára ért; annyira nagy kő esett le a szívéről: Nem a száját támadták. Csak testét ostromolták, mégis, annyira megnyugodott, hogy kicsit erőszakosan rántotta ki végtagjait maguk közül, és nem foglalkozva azzal, hogy a pulóver ujja felcsúszott, szorosan ölelte magához az idősebbet; annak vállára, oldalasan ráejtve fejét pedig tovább leste a várost. 

 De mint sem kellett több; ez az ölelés csak azért nyugtatta, mert nem egy szájrapuszi volt; hogy mégis micsoda? Igazából Jeongguk is meglepődött saját gondolatain, de annyira megijedt amúgyis neheztelő lelke, hogy az idősebb külső hatásait elnézve rögtön erre gondolt.
És akkor agyában felvetült az a pillanat, amíg ott álltak egymással szemben, aligha pár másodpercig, de mégis, ő ott olyan dolgot észlelt apró radarjaival, hogy megijedve tekintette magát prédának; egy férfi prédájának, aki nem mellesleg az ő legjobb barátja volt. 
Gyors sebességgel felkapta fejét, és eltolva magától az idősebbet iszkolt az ajtó felé. 

 — Menjünk aludni, Hyung — aztán azonban nyomban be is mászott az ágyba; rögtön, szorosan lehunyta pilláit, és csak várta, amíg az idősebb elmegy mosdóba, és aztán a villanyt leoltva feküdt be mellé. Csakis ez morzsolódott agyában; mellé. Nem is igazán rettegésnek mondta volna, inkább meglepődöttségnek; mélyeket lélgzett, megpróbálta nem mutatni, hogy éppen képes lenne megfulladni, de az emlékei miatt egyre inkább csak pánikot érzett magában. — Jó Éjt Hyung! — ezt még kinyögte, hogy ne legyen feltűnő zavara, de többre nem volt képes; csak az forrt benne, ami történt, a gondolatai, felmerültek benne az elmúlt napok, az a rengeteg ölelés, az aggódás. Szemei egyre inkább csak kerekedtek, azt érezte, hogy vére készül megállni, hogy szívének heves robogása lassan túlfűti a rendszert és kikapcsol. Hogy végtagjai életében eddig a legjobban kezdtek el zsibbadni, remegni, hogy a gyomra olyan görcsbefeszült, félő volt, szétszakadnak belei. Bordái közé szorult levegője erősen szúrta őt, ahogy komótosan elindult torkában szíve, ahogy tarkójában érezte minden egyes dobogását, ahogy ajkai reszketésbe kezdtek, és abban is biztos volt, hogy holt sápadttá mázolódott arca bőre. 

 Ekkor pedig egy pillanatra komolyan megállt szíve, még ha csak is ő érezte így; ez történt. Ujjai erősen martak a lepedőbe, és fogait összeszorítva kívánta, hogy ne legyen igaz, ami akkor történt; Jimin átvetette hasánál kezét, és hátába bújva került közel a kisebbhez. Mintsem próbálkozott tovább, egy mély lélegzet kikerülésével párhuzamosan, pár csepp könny is kiáramlott testéből; miért gondolt a legrosszabbakra? Miért akarta ezt gondolni agya? Miért nem lehetett egy teljesen nyugodt vakációja, a legjobb barátjával? 

 De akárhogyan is próbálkozott a sokkjában megrekedt testére, és elméjére hatni, csak annyi fulldokolt benne másodpercről másodpercre; Én tetszem Jimin Hyungnak? 

★