★

 Olyan kis szomorkás gombolyag fonta át motorját; annak rendszeres mozgását akadályozta a fonalak által szőtt kosár, mibe a tegnap hangzott szavak megannyi kedvetlen jelzőt dobáltak. 

Az előző nap estéje, és az aznap reggele is olyan hallgatag volt; Jeongguk csak száját harapdálva pötyködte telefonját, míg Jimin folyamatosan őt fixírozva agyalkodott azon, mégis mivel deríthette volna jobb kedvre a kisebbet; mit ne mondjon, meggyűlt a gondolattal a problémája, de akárhányszor az elszontyolódott pofira lesett, csak az fúrt benne tovább, hogy vakációzni voltak, és azoknak a meggypiros ajkaknak mosolyogniuk kellett volna. 

 Az idősebb egy hatalmasat sóhajtva vetette le fenekét a fiatalabb mellé, mitől az ágy hatalmasat rugózva kiáltozott valami finomabb bánásmódért. Jimin apró keze a másik hajzuhatagába táncikált, ahol az ujjak megtalálták a legfinomabb tincseket, és összeborzolták azokat; majd az idősebb a fekete készülékért nyúlt, amit aztán kihúzott a másik mozgolódó végtajai közül, és lezárva azt ejtette combaj mellé. Jeongguk értetlenül, és megannyi rossz érzülettel lesett vissza rá; az alacsonyabb csak egy édeskés mosolyt eresztett, majd megérintve egy pillanatra az összezavarodott tekintűt, eresztette ajkaira a megkívánt szavakat, és az ötletet.

 — Mit szólnál, ha ma tartanánk azt a mindenes napot? — az őszintét megvallva, Jeongguknak ehhez egy fikarcnyi kedve sem volt; ő igazából csak az ágyban akart fetrengeni egy párnát a karjai közé fogva, és azon gondolkozni, hogy mégis miért sértette őt ennyire a tegnap; annyira tudni akarta, hogy miért marta belülről ennyire az a pár értékes szó, hiszen tényleg nem az idősebbet hibáztatta; ránézett az alacsonyabbra, és csak hálát érzett motoszkálni lelkének kiszáradt medrében, de mégis, miatta kapta el őt ilyen emóciósorozat — képtelen volt rámosolyogni a másikra, vagy csak hozzászólni is; pedig tisztában volt azzal, hogyha nem akarja megosztani lelkének kapálózó keservének okát, akkor muszáj lesz ezeket megtennie. 

 — Esik kint az eső, Hyung… — próbált mentegetőzni a bármittevés ellen is, de mintha Hyungja teljesen hajthatatlan lett volna. 

 — És? Úgyis csak bent lennénk. Na, Kookie. Van számodra egy meglepetésem — és azonban ez nem csak holmi csalogatás akart lenni; tényleg tartogatott a zsebében az idősebb valami olyasmit, amivel talán jobbkedvre deríthető lett volna a fiatalabb. 

 —•—

 — Szóval nem tetszik — sóhajtotta bűnbánóan, miközben a kisebbet leste; annak magas alakja kezei között fogta azt a műanyag csomagot, amit ő szánt neki; tisztában volt vele, hogy a kisebb ezt a játékot már igazán régen kinézte magának, de ő sosem kapott annyi zsebpénzt, hogy meg is vegye — valójában Jimin nem tervezett ilyeneket venni, egyszerűen csak aggodalmában már nem tudott hova rohanni. Ő csak kedves akart lenni, mint egy jó báty a kistestvérével; azonban mintha ez az egész csak felesleges pénzkidobás, és időpocsékolás, igyekezet lett volna. 

 — De, nagyon boldog vagyok miatta Hyung — ajkaira egy olyan kellemetlenül csücsülő mosoly foglalt helyet, hogy menten azt hitte, szétszakad beszélőkéje; olyan erőltetett volt, és hamis. Pedig az ő lelke tényleg erősen dübörgött az örömtől ahogy kezeiben tarthatta a fél éve polcon mocorgó lemezt, mégis; a Hyungjáról volt szó, arról a fiúról, akiről eddig teljesen mást gondolt az első ismerettségüket tekintve; olyan gyerekes volt, hogy ennyire bántotta, de szíve nem tudott ezzel mit kezdeni, csak emésztgette őt, és ennyi. 

 Jeongguk pirosas ujjait karöltve a fekete hátizsákjának leghátsó tasakjába csúsztatta a videójátékot, majd megvárta, amíg az idősebb fejük fölé nyitja az esernyőt; igen, Jeongguk mindig elfelejtette az esernyőt. 

Ezért volt az, hogy vállaik folyton egymásnak koccantak, mitől az egész séta kezdett frusztrálóvá válni; Jeongguk fejének ütközött néha a védőeszköz, ami annak volt köszönhető, hogy Jimin volt az alacsonyabb, és az ő fagyoskodó ujjai között tartózkodott a fém rúd. 
Azonban ezt a problémát az idősebb is észrevette, mitől a magasabbat kezdte el hesszelni. 

 — Mi a baj, Kookie? Olyan kis csöndes vagy, és egész nap csak bámulsz magad elé — az orgánum mintha a legédesebb mézcsepp lett volna a kaptárban, olyan gyengéden szólalt fel; a szavalt le sem tudta volna írni, hogy milyen aggodalom ült ki gyomrára a kisebb végett. 

 — Tényleg semmi Hyung — ismét az az erőltetett, és kiakasztott mosoly; talán pánik is kerülgette volna, ha fóbiája lett volna; de így csak hasa akart kettészadni, innyével párhuzamosan. 

 — Elmondhatod. Mi történt? Láttál valamit? — harapta be párnadús ajkait. — Vagy az, amit tegnap mondtam? Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy még mindig ennyire rossz neked erről beszélni — rázta meg enyhén fejét, és talán pont ez volt az, mitől nem vette észre, ahogy Jeonggukban egy pillanatra megállt az ütő; erei mintha egy másodpercre sokkal jobban összehúzódtak volna, mintha vérvonulata megállt volna egy szekundumra. Azonban kénytelen volt tovább sétálni, ahelyett, amit igazán tenni szeretett volna; esetleg pityeregve előhadakozni bánatával, hogy aztán azt gondolja, a szemébe akarnak röhögni. 

 — Nem, komolyan semmi baj — és immár ő is megrázta a kobakját, miben tekervényei olyan összeszedettlenül forogtak. 

 — Rendben Jeongguk. Idegesítő, hogy ilyen vagy. De csak mert aggódok. Egy kibaszott videójáték nem vidított fel! Mi a fene bajod van? Próbálok kedves lenni, tegnap este sem piszkáltalak érte, reggel sem. Elnéztem, ahogy rohadtul nem reggeliztél végül a méregdrága kajából, amit megrendeltünk. Szóval kivele — frusztráltan folytak ki belőle a szavak, azonban amint leesett neki a tantusz, hogy a kisebb csak tovább lépdesett, és lesett maga elé, egy hatalmasat sóhajtott. — Hát akkor ha nem, akkor nem. De kérlek próbáld meg magad jól érezni. — Ezután pedig olyan gyorsan történt minden, hogy Jeongguk szemei csak úgy kerekedve pislogtak. 

 Jimin ujjai egy pillanat alatt borzolták össze tincseit, majd derekához vezetve kezét rántotta saját testéhez közelebb; forróan perzselő telt ajkai pedig egy szemhunyás alatt jéghideg arcát ütötték meg; ezután pedig a kezébe nyomták az esernyőt. 
Mi a fészkes fene történt?

 Az az egyetlen egy ezredmásodperc pörgött benne folyamatosan; tényleg, olyan apró volt a cselekedett, hogy félő volt, hamar elissza elméje, és eltűnik emléke, de nem; az egyre jobban csak égett, mint ahogy arca is, ahogy annak színe vadrózsába váltott, ahogy elméjének minden egyes kis zsákuccája kivilágítva küldözgetett központja felé kérdőjeleket. Lelke remegett, teste libabőrbe burkolózva gondolta azt, hogy fázik; mélységes sóhaj hagyta el ajkát, ahogy azt érezte, hogy légszomj tör rá. 

 — Kérhetsz bármit, rendben? Oké, nem bármit, de majdnem — kuncogta el magát. — Csak szólj, oksika? — aztán elindult a lámpasorozott emeleten; ugyan abba a ruhaboltba tévedtek be, mint amiben valamelyik nap is voltak; ahol azt a pulóvert vették. A gondolatra is kirázta a kisebbet a hideg, hiszen nem szeretett volna ismét ilyen helyzetbe kerülni; ezért csak Hyungja hátát figyelte, ahogy ő mozgolódott ott előtte. Nem szeretett volna semmire sem ránézni, nehogy valami megtetszen neki, és akkor újonnan mehettek volna az öltözők felé… 

 Talán emiatt volt az, ahogy meglátta az alacsonyabb fekete kabátos karját nyúlni valahova; a hozzá tartozó test megállt, majd lefele lesett; az apró ujjak között egy egyszerű sálnak tűnő anyag volt felfedezhető. Aztán azt hirtelen elengedték, minek a követése egy keskeny, és egy feláldozó mosoly. Na várjunk csak… 

 Amíg Jimin tovább lépdesett a köralakban kirakott ruhák között, addig Jeongguk fagyos végtagjai közé fogta a piha-puha anyagot; annak anyaga fekete, fehér, és szérüke színekben volt kockázva; annyira Jimines volt. Amint elemelte a rúdról, és azt megfordította, címkéjét kezdte lesni; ennyi talán lenne… 
Azt követően pedig emlékeiben bízva fogta magához a sálat; maga mögé nézett, és rögtön a kasszához szökött. Ott is folyamatosan környezetét lesve kereste tekintetével az idősebbet, majd amint a majdhogynem kicentizett árat az eladó lánynak nyújtotta, a siker kapujában érezte magát; a kifizetett árut pedig azon nyomban a táskájába gyűrte, és máris az alacsonyabb keresésére indult, akit talán három sorral odébb láthatott meg, a kabátok környékén. 
 Hatalmasat nyelt, amint az idősebb csak rámosolygott, és folytatta eddigi cselekedetét; amint talán már az egész épület is körbe lett kutatva, Jeongguk egy kesernyés ajakgörbület társaságában Jimin felé fordult. 

 — Én nem találtam semmit, ami tetszene — mivel alig beszélt a minap, kissé rekedtesnek bizonyult hangszálainak megrezdülése. 

— Szóval nem azt mondom, hogy elfáradtam, de borzalmasan haza akarok menni — kacagta el magát az idősebb, mikor már a játékterem ajtaján léptek ki; valójában annyira elfeledtette vele ezt a mindenséget, és még oda sem adta apró kis ajándékát a másiknak; azonban azt gondolta, ezt még nem késő orvosolni. 

 — Várj, Hyung! — aztán még az épület eresze alatt megállva húzta maga elé fekete hátitáskáját. Azt vészesen kicipzárova fordult el egy pillanatra; amint a címkét eltávolította a puha anyagról, ismét az alacsonyabbal szemben állt. — Ez a tiéd — aztán egy hosszú mozdulattal az idősebb elé nyújtotta a sálat, kinek szemei a kétszeresükre duzzadtak. 

 — Az enyém? De miért? — aztán természetesen kezei közé kapta a kedveskedő gesztus tárgyilagosságát, nyaka köré fonta azt, és a két végét mellkasán eresztette le; örült neki. 

 — Csak úgy… — valójában ő szívesen elmondta volna az okát, de annyira beszédes kedvében még nem volt. 

 — Köszönöm Kookie — aztán hát… Jeongguk mit is várt? A karok a dereka körén fonódtak, és mellkasát a magához húzta az idősebb; a magasabb csak hagyta, hogy öleljék, azonban kezei nem vették rá magukat, hogy viszonozzák az amúgy kellemes tettet. — Mostmár tényleg menjük haza — aztán egy vigyor kiséretében kinyitotta a fekete esernyőt, és Jeongguk kezébe nyomta.

★