★

Szikrák ezre ugrált a levegőben, ahogy Jeongguk háta az idősebb mellkasának nyomódott; bordáinak közét feszítette valami, ami egyszerűen csak nem akarta őt engedni. Megannyi gondolatot, és nyugodtságot leláncolt, de annál több aggodalmat oldott fel a vérbe mártott kulcsával, ami egyenesen Jeongguk hevesen doboló szívét bökdöste.
Mélyet sóhajtott, hiszen tekintete letévedt a hasa előtt egymásra pihentett kezekre; mit keres megint itt? Alapjáraton ebben nem volt számukra semmi szokatlan, azonban ahogy Kook agytekervényei egyre csak loholtak a megoldás után, minden apró rezdülésre figyelt — tudni akarta mindenre a választ, legfőképp azért, mert azóta is minden egyes kicsiny gondolatfoszlánya az idősebb és az ő combjainak találkozására fókuszált; olyan zavarbaejtő volt, hogy képtelen volt arra, hogy ez csak úgy átsuhanjon elméjén, és soha többé ne térjen vissza.
 
— Tudod Jeongguk, sokat gondolkodtam azon, hogy mi miért is, és hogyan lettünk barátok — egyszer csak egy ilyen mondat tűnt fel a reszketeg levegőben, ami a megszokottnál talán mélyebbnek tűnt, de lehet csak mert ki lett ejtve a kicsi neve.

— Tessék? — hallgatag volt a visszakérdezés, hiszen mióta barátok, ezt a témát egyszer sem hozták fel; esetleg mert annyira fájdította Jeongguk szívét még a gondolatok ezrelék mintája is, hogy nem volt egy kedvelt dolog magukat között.

— Hát tudod… Az elején nagyon bunkó, és visszautasító voltál. Igazából én nem nagyon kedveltelek — olyan magabiztos volt a megszólalás, hogy Jeongguk szíve egy másodperc alatt leállt, és egy másikat követően dobogott csak tovább; tessék? Ereiben meghűlt minden, egyszerűen már csak nem akart működni szíve, elméje zsibongani kezdett, és valamiért azt érezte, hogy a folyamatos légzést végző mellkas, mely lapockáit nyomta, hamis. — Azt tudod, hogy azért mentem oda hozzád, mert szimpatikus voltál. De utána egy ideig csak empátiát éreztem, hiszen… Minden egyes kedvesség, amit rólad gondoltam, szilánkosra tört. De úgy voltam vele, hogyha már megígértem, hogy segítek, és minden kedden este várlak nálunk, akkor már nem akartam ebből az egészből kihátrálni. — Sóhajtott egy mélyet, mire Kook feje előre bicsaklott; orra szúrásba kezdett, és inkább távolabb húzta hátát a másiktól, de mindhiába, hiszen hasánál még mindig erősen tartották az apró ujjak, amik váratlan érzületet keltettek benne; zavarták. — Aztán az első alkalommal elmondtad, hogy nem is ebbe az iskolába akartál jönni. De valójában nem tudtam elképzelni, hogy csak emiatt lettél volna ennyire elszontyolodott. Éreztem, hogy ebben az egészben sokkal több van, és ha minden igaz, ez sokáig el fog tartani. — Egyik pillanatról a másikra vezette a kisebb mellkasára kezét, majd azt ismét magához préselte. — Minden egyes héttel közelebb kerültem ahhoz, hogy ezt már én sem bírom tovább, nem tudom, hogy mihez kezdjek a helyzettel. Amikor elmondtad, hogy anyukádnak ez volt a második vetélése, megijedtem. Aznap este bementem anyuhoz. És a segítségét kértem. Megszegtem a fogadalmat — hajtotta le fejét, így az egyenesen a másik tarkójának ütközött; a kisebb aurájában érezni lehetett azokat a szögeket, amiket egyre csak vert bele bőrébe, hiszen minden egyes hallott szó után egyre súlyosabb volt az a gondolatfészek, ami talán egyszer csak robbani akart. — De a következő héten láttam, hogy segített, amit én anyutól hallottam. Akkor sírtál először. És akkor volt az először, hogy mikor hazamentél, rám mosolyogtál. Az azt követő héten pedig láttam csillogni a szemeidet, hiszen azt mondtad, hogy sikerült anyukáddal beszélni, és kibékültetek. Nem csak a szobádban ültél, és játszottál, és játszottál. Hirtelen… Büszke lettem magamra. Mert ehhez én is hozzájárultam, és akkor jöttem rá, hogy amúgy nem is vagy egy rossz alak — kuncogta el magát, majd egy szoros ölelést kezdeményezett; azonban Jeongguk feje még mindig lehajtva finomkodott, és ujjaival babrált, lélegzete pedig akadozott. — Aztán, amikor azt mondtad, hogy neked nincsen többet szükséged erre a heti két órácskára, megijedtem. Ki tudja, talán elmész, talán nem. Szóval inkább megbeszéltem magammal, hogy nem engedem, hogy többet úgy érjen baj, hogy én nem vagyok ott. Tudod, mindig is szerettem volna egy kisöcsit  — mosolyodott el, majd fejét oldalasan ráfektette a fiatalabb lapockájára, emiatt pedig kobakja rezegve remegett, hiszen Jeongguknak oxigén járata még mindig nehézkes volt. — Valójában nem tartott sok időbe, mire megkedveltelek. És akkor ez nagyon nehéznek tűnt, és tudom, ezzel szeretnék én majd foglalkozni a jövőben is. Pszichológusnak lenni, hát nem nevetséges? Tökéletes voltál arra, hogy megtudjam, hogy ez milyen nehéz, azonban nem bántam meg. De mióta itt vagyunk, olyan kis elveszettnek bizonyulsz, és akaratlanul is eszembe jutott az a kétségbeesett sírás, mint mikor mindenestül elmondtad az összes bánatodat. És csak rájöttem, hogy soha többé nem akarom, hogy ilyen dolog történjen.

A fehér pléden pár kis folt volt; halkan kopogott, lassan, és szabálytalanul. A fájdalomtól negédes cseppek egy olyan vízesésből folytak, melynek csermejében is lelki szorongás úszkált; Jeongguk pityergett. Mélyeket próbált lélegezni, elfeledtetni magával mindazt, hogy akkor mi is történt, hogy miért tört rá hirtelen az a kellemetlen, szúró érzés. Pillái nedvesen csillogtak, míg tekintete elhomályosodva leste a pacaként feltűnő kezeit.

— Ezt most miért mondtad el? — hangja reszketve fagyoskodott abban a légkörben, ami egyszer csak megállni vélt.

— El szerettem volna mondani. Semmi különösebb oka sincs — búgta elmélyült hangján, ami próbált kedvesen sütni, és talán az is volt, de Jeongguk fülét, mintha tűkkel szurkálták volna; minden egyes másodperc fájdalmat tuszkolt le torkán.
Igenis oltalmatlan kínt érzett belső szerveiben; drámai, kesernyés almát harapdált gondolataiban; ő nem haragudott, egyszerűen csak csalódott volt. Azt gondolta, hogy kedvelte. Azért járatta száját, mert azt hitte, hogy kedvelte. Csakis ezért, ezért nem fogadta el Jimin anyukájának a segítségét; ott sajnáláson kívül nem kapott volna semmi mást, amitől szíve hasadt volna ketté, hiszen világa akkor rohamosan romlani vélt, és nem bírta volna apró lelke, ha akkor még másoknak is kesernyés szájízt okoz — az egyetlen egy ok, amiért nem tartotta lelki igényét ahhoz a nőhöz menni, beigazolódott; természetes, ha tüskét bontott, ha fojtogatott, nem? Egy éveken át tartó mellkasi oltalom hullott darabokra benne; miért kellett ezt megtudnia?

— Rendben — majd a remegő ajkaihoz csúszó könnyét szájába kapva sóhajtotta az eddigi legnagyobbját; tenyereivel végigdörzsölte arcát, hogy a nedves felület pillanatokon belül múlásba kezdjen, aztán inkább csak csöndben, halkan akart lenni — kezébe vette telefonját, és ismét azt a buta játékot kezdte el játszani; nem akart az őt ölelő Hyungjára figyelni, aki lényegében nem tehetett semmiről; sőt, a mélybe húzott karokkal méginkább éreztetni akarta, hogy sajnálta a felszakított sebeket. Tisztában volt azzal, hogy a kisebb gyémánt cseppeket hullajtott, de már nem akarta tovább feszegetni a húrt — így csak hagyta, hogy az édes illatú fiú remegő lélekkel foglalja le magát, mindeközben nem is sejtette, hogy ölelése olyan fojtogató és kínzó volt a kicsinek, hogy az majdnem tüdejét köpve akart menekülni. Azonban, akárcsak egy rossz szokás, Jeongguk nem akart erről beszélni; majd elnyomja magában, valamikor megemészti, és ismét teljesen lesz lelkének minden szeglete: Azonban akkor valami olyan tört ripityára benne, amitől olyan érzülete támadt, hogy elárulták.

★