★

 — Na Hyung, kérlek add ide a géped! — pilláit rebegtetve kuksolt a megvetett ágyon, miközben törökülésben meghajlított térdein pihentette kezeit, amik mindig olyan hidegek voltak,  és fagyoskodtak, még akkor is, mikor a Nap igazán erősen játszadozott a hőmérőkkel. 

 — Jeongguk, nem azért jöttünk ide, hogy itt is játsz. Apádék amúgy is rám bíztak, és csak azért engedtek el minket, mert úgy tudják, hogy pihenni jöttünk — Jimin a kék pólóját testén lebegtetve lengte körbe mozgásával a szobát, hiszen még ide-oda pakolt az elkövetkezendő napokra.

 — De Hyung, kell a tartalom a csatornára… — nyüszítve biggyesztette le ajkait, pedig tudta, hogy az idősebb úgysem fog rá szembeli figyelmet szentelni, de azért annyira mustrálta, hogy annak mozgó valója perzselni kezdjen, és ennek eltüntetése végett majd rá emelje tekintetét. 

 — Kibírnak egy hetet — tudta le ennyivel, majd a fiókot picit hangosabban becsapva dobta a még félig teli lévő fekete táskát Jeongguk mellé. — Pakolj ki — sóhajtotta, és nem azért, mert esetleg rossz volt a kedve; csupán csak teljesen elterelte figyelmét az, hogy mit is csinálhatnának majd a héten, amíg a városban vannak — teljesen ketten, csakis egymásra utalva, és persze Jimin vállán ott pihent az a teher is, hogy úgy kell majd óvnia a kisebbet, mintha a saját öccsével döntöttek volna úgy, hogy tartanak egy hetes szünetet a világtól elszigetelten. 

 — De Jimin — kezdte el húzotabb ajkaival formálni a szavakat, de az idősebb megállva előtte tette keresztbe karjait mellkasát suhintva. 

 — Nincsen de Jimin, megbeszéltük, hogy nem törődünk semmi szükségtelen dologgal — fújta ki levegőjét, majd inkább magára hagyva egyik barátját taposott a konyhába, hogy még körülnézzen párszor; a hotelszoba természetes nem volt nagy, hiszen nem az volt a céljuk, hogy szüleik összes pénzét magukra fordítsák, ők egyszerűen csak azt érezték, hogy kell nekik valami új, amibe beleüthetik orrukat, és elüthetik az időt — természetes ez úgy hathat, esetleg két elkényeztetett gazdag ficsúr kötött valamiféle szövettséget, de ők ezt nem merték volna semmi magukra, sem a másikra szegezni; eléggé tisztességes emberek voltak, és még csak hencegni sem hencegtek a hencegnivalóval. 

 — Rendben Hyung… — csalódottan suttogta saját füleinek; miért is ütötte őt ennyire szíven ez sor? Lehet, hogy barátjának ez nem volt olyan fontos, viszont neki a napjait, a napjainak kerekítését tette ki, és ha igaza is volt a fiúnak, talán nem így kellett volna közölni — Jeongguk egy eléggé érzékenylelkű alak volt, ha arról volt szó, ami neki akár egy aprót is számított.

 Sóhajtva eresztette lábait az egyszerű padlószőnyegre, és a telefonját fogta kezébe; azt a hátizsákjából előbányászott hangszóróhoz csatlakoztatta, és egy random lejátszásilistára rányomva hagyta, hogy a dallam lassan feltöltse a szoba egész kietlenségét, és agyának egyes pontjait is bekapcsolja; amint elindult a szöveg, elméje, és pocsék kedve kezet fogott, majd halkan kezdett el énekelni — abban reménykedett, ez majd felszabadítja lelkének azon rabját, aki néha túlságosan is magára vette a dolgokat; de mit is tehetett volna, ha Hyungja nem vette komolyan?

 Jimin lágy orgánumát megfülelve lesett a barna, nyitva hagyott ajtó irányába, ahova belépett a hang tulajdonosa, és megállt barátja mellett; 

 — Ma szeretnél még valamit csinálni? Már délután van, és korán sötétedik, de felőlem szétnézhetünk a városban — egész végig a kisebb arcát leste, akinek ajkai még továbbra is a sorokhoz illően táncoltak, és újrahajtogatva ruháit pakolászott. 
Jeongguk csak megrántotta vállát, majd már nem tűrte tovább, ahogy az idősebb profiljának fixírozásával volt elfoglalva, ezért megfordult, és az ágyra dobott készüléken kezdett el pötyködni, és zenét váltani; pedig igenis élvezte az előzőt, de neheztelt rá az a tekintet, ezért nem tudta tovább tűrni szíve és teste azt. — Mi a baj? — sóhajtva folytatta útját az ágyig, ahova levetette magát; mindeközben továbbra is a bőfelsőset leste, aki hirtelen megtalálta a neki megfelelő zenét, és Jimin mellől kikotorva még egy ruhát kezdte el azt tovább simítgatni, majd belerakni a fehér szekrény jobboldali kabinjába. 

 — Semmi — válaszolta végül, majd visszafordult a táska felé. Ekkor rápillantott az alacsonyabbra, aki fejét oldalra döntve, mindenttudóan szemezett a másikkal. — Komolyan semmi, hiába nézel így — forgatta meg szemeit, és folytatta a dolgát. 

 — Sajnálom, hogyha neked rosszul esik, amiért nem engedem, hogy órákon keresztül nyomkod a gépet. Csak megbeszéltük, hogy akkor kimozdulunk, végre vagyunk olyan idősek, hogy el is engednek minket, és tudunk kicsit engedni. Játszani otthon is tudsz — megadóan, mégis a helyzetet uralva mondta elég hangosan ahhoz, hogy a zene szintjét túlszólja. 

 — Nem ez a bajom — állt meg egy pillanatra keze a két anyag között — azaz nem ez a legnagyobb. 

 — Hanem?

 — Tudod, azt mondtad, hogy ez egy szükségtelen dolog… És igazából csak rosszul esett — végül pedig utolsó két ruhadarabját rendezte a szekrénybe, majd a táskát annak legaljára behajította, és ismét telefonjáért nyúlt. 

 — Rendben, bocsánat Kookie. Igazából nem állt szándékomban megsérteni. — Eresztett egy nagy levegőt, aztán felállt ültéből, és a kisebbet vállánál fogva húzta magához egy gyors ölelésre, kinek kezei a kettejük mellkasa közé szorult, és csak várta azt a szokásos hátba veregetést, és azt, hogy elkapcsolhassa azt a borzalmat, ami éppen elindult. 

 — Jó — fürkészte tovább telefonját — felőlem elmehetünk szétnézni. — Nézett fel az idősebbre készüléke fogságából, kinek egy hatalmas, boldog mosoly telepedett telt ajkaira. 

—·—

 — Vajon nyitva van még itt egy pláza? — Jeongguk a magas épületek között áramló testtel kérdezte; fekete kabátjának óriási zsebébe bújtatta vörös ujjabegyeit, és telefonját, iratait; az idősebbnél volt egy hátitáska, azt bőven elégnek bizonyult. 

 — Szerintem még igen. De miért? — nézett fel a kicsit magasabbra, ki tekintetével bújta az üzletek kirakatát, és mindazt, ami az utcán eléjük tárult, vagy amit éppen láttak a sok embertől. 

 — Ah, csak szét akarok nézni. — Rázta meg fejét, majd fekete készülékét előhámozva zsebéből keresett rá, hogy esetleg hol is lehetne ilyen helyet találni; jártak már ők itt, de alapból eléggé régen, és nem is olyan sokszor, hogy bármelyiküknek is agyában legyen az a bizonyos realisztikus térkép.  — Mehetünk? — nézett az idősebbre, aki bólintva ügyelte a másik minden lépését; tényleg, belegondolva hatalmas felelősség lapult rajta, mint idősebb, és mint ötletgazda. Azt szerette volna, ha a kisebb jól érzi magát, ha minden porcikája épen kerül haza, ha a másik azt tudatja vele, hogy igenis boldog, és hálás; nélküle nem akart szórakozni, azért is hozta el őt ide. 

 Amint egy tömeg tért velük szembe, Jimin azt a maradék két lépést is megvágta maguk között, és megfogta Jeongguk kabátjának anyagát, kinek tulajdonosa olyan sziklaszilárdan tört előre, mintha az utolsó videójátékért szaladna.  — Bár ki tudja… 

 Jeongguk lábai sebesen szelték végig azt a kilométernyi tömény betont, mikor egy hatalmas, kivilágított épület előtt álltak meg; az teli volt üvegekkel, és világos falakkal. Óriásnak, és tágasnak tűnt az egész; majd a kisebb hátrafordulva, mosolyogva nézte végig azt, ahogy az alacsonyabb mellé ér.

 Azonnal az üvegajtók felé spurizott, és izgatottan vetette be magát a fehér köves, csillogó padlóra, ami olyan tisztának bizonyult, hogy talán még magát is tudta volna látni benne. 
Mi ütött ebbe a gyerekbe… Jimin kuncogva nézte végig, ahogy Kook előtte trappolva tért a többsávos mozgólépcsőhöz; ott bevárta az idősebbet, és egymás mellett állva toporgott sárga bakancsában a kicsi. 

 — Minek örülsz ennyire? — majdhogynem nevetve mustrálta végig azt a kifejezést, ami akkor vetült rá, mikor megszólalt, és Jeongguk rászegezte a csillagos eget megszégyenítő íriszeit, és a még hűvöstől kimart, felpuffadt pofiját. Méginkább elmosolyodott, majd felemelte szemöldökét, amiért a másik nem válaszolt neki rögtön; aki igazából csak tartott az idősebb reakciójától.

 — Hát, az ilyen nagy plázákban vannak gamer boltok, és csak be akartam nézni… — Mosolya eltűnt, és ajkait összepasszírozva folytatta megilletődötten a mondandóját. —  Kérlek ne haragudj rám Jimin Hyung — majd maga elé kezdett el figyelni, hiszen lassan elértek az első emelet csodás varázsába, és nem akart felbukni. 

 — Én nem haragszok — nevette el magát; mégis hogyan lehetett egy majdnem felnőtt fiú ennyire ártatlan, és aranyos? Ah, kit is áltat, mindig is ilyen volt; bezzeg, mikor csak ketten voltak, egy kis ördögfajzattá változott néha, és addig piszkálta az idősebbet, míg az egész egy bunyóba torkollott, amit természetesen már csak poénból űztek; mikor Jeongguk  elsős volt a középiskolában, Jimin rájött, hogy a kicsit eléggé le lehet kötni ilyen gyerekes dolgokkal, ezért beadta derekát nekik. 

 Jeongguk szétnézett a köralakú szinten, és amint figyelmesen végigmustrálta az összes boltot, rádöbbent, hogy még egy szintet kell majd lépcsőzniük. Hyungját lesve mérte tempóját a vele szemben lévő, darabos felvonóhoz, amire ismét egymás mellett álldogálva szálltak fel. 

 Mivel Jeongguk a saját kis világának jójával volt elfoglalva, Jimin unalmát azzal térítette vasvillára, hogy a másik fekete, pihe-puha haját kezdte el piszkálni; annak omlásába túrt, majd a néhai tincseket a hideg, és vörös fül mögé száműzte; Jimin tényleg úgy érezte, mintha a kisöccsére vigyázott volna — igazából nem akarta ő a gyerekes jelzővel megbénítani a másikat, hiszen a fiú eléggé komoly, és érett is tudott lenni, de talán legeslegbelül ez volt ő, a csendes, és aranyos tizenéves, kinek mindenki sok jövőt jósol; az őszintét megvallva, Jimin sem tudta még meg pontosan, hogy melyik is az a viselkedése a kicsinek, ami igazán belőle szakad fel, de sohasem vonta kétségbe a másik igazi valóját; hiszen, mint barátja, számára ő teljesen tökéletes volt, és egy kis kockacukornyit sem akart elferdíteni rajta — csak boldognak akarta látni, segíteni szeretett volna neki, mindig ott lenni, ha kell, és a helyzetnek megfelelően vigyázni rá: Akárcsak most, hiszen egy majdnem idegen városban tartózkodtak a héten, és a lelkiismerete az ördögét űzve káromkodhatott volna egész életében, ha Jeongguknak bármi sértődése esik.

 Jimin már lábával dobolva nézte, ahogy a fiatalabb a színes bolt belsejében ide-oda sétálgat, és majdnem minden második játék CDt a kezébe vesz; azaz természetesen édesnek gondolta, hogy ennyivel is le lehetett foglalni őt, és igazából semmi idegesítőt sem vitt véghez, csupán csak Jimin már eléggé unta elméjének minden szegletét. 
Eszébe ötlött, hogy esetleg áttér egy másik üzletbe, de azonnal megráncigálta saját haját elméjében; nem akarta felügyelet nélkül hagyni a kisebbet. Így miután már fél órája csak szemével ügyelte  Gukot, inkább odalépdesett mellé, és miközben a másiknak kezében egy DVD pihent, amit olvasott, Jimin mögé érve ejtette  állát a pár centivel magasabb vállára; Jeongguknak semmi reakciója sem volt felfedezhető, csak akkor, mikor bal kezébe fogta a játékot, és annak hátulját Jimin szemei elé emelve késztette, hogy vegye el. 

 — Ez lehet, hogy neked is tetszene — majd amint az ő ujjai közül kicsúszott a műanyag, megfogott egy másikat; Jimin kit is szeretne áltatni, ő majdnem teljesen biztos volt abban, hogy az sem fogja tetszését elnyerni, amit most nyújtottak oda a kezébe — de nem akart elutasító, bunkó lenni, ezért bal kezével átnyúlva a másik karjai mellett, annak hasánál tartotta meg a játékot, és állát továbbá is Jeonon pihentetve kezdte el olvasni; miután végigért a sorokon, és a hozzácsatolt képeket, és a borítót is megleste, ellépve a kisebbtől helyezte azt vissza a helyére. 

 — Mit szólnál, ha ma megnéznénk egy filmet? — leste a magasabb reakcióját, ki alsó ajkát harapdálva olvasott, és a kérdésre felemelte tekintetét, ami az összpontosítástól kissé kerekebbé vált. 

 — Felőlem — valójában Jeongguknak más hozzáfűzni valója akadt volna, de nem szeretett volna összemarni az idősebbel az üzletben. 

★