NINGGUANG

Ningguang lába bizsergett, ahogy a folyosókon kaptattak először egyenesen, majd enyhén felfelé lejtve. Bármelyik, bármelyik pillanatban lesújthat rá egy hűvös penge, bármelyik pillanatban előugorhat az a valaki, aki megölte őt. Bármelyik pillanatban. Bármelyikben. Most. Vagy mégsem. Bármelyikben. Bármelyikben.

Jean a visionjén tartotta a kezét, mintha félne, hogy elveszíti. Fegyver? Ugyan már. Az istenek áldását viselték az oldalukon. És Ningguangnál kés volt. Több is, mint elég. Látni akarta végre azt a vérbefagyott arcot, amely felelős Keqing haláláért. Még ha az is lesz az utolsó dolog, amit Ningguang életében lát.

Bármelyik. Bármelyik. Bármelyik.

Tik-Tak.

Bumm.

A penge hideg.

Esőszag, vérszag. Fém.

Lépések, széllökés, Ningguang a földre kerül, a kés kiesik a kezéből.

Meleg folt az oldalán.

Szövetszálak az arca mellett.

Egy sietősen távolodó csizma.

Egy izzadt tenyér az arcán.

– Semmi baj.

Keqing? Keqing itt van? De hiszen meghaltál! Keqing!

Hűvös levegő a meleg folton.

– Semmi baj, Ningguang.

Ez nem Keqing. Ningguang látása kitisztult. Jeant pillantotta meg, az arcán vércseppek, de biztosan nem a sajátjai. Egyik keze Ningguang arcán, másik a meleg folton. Hűs szél keringett a folt körül, és Ningguang megérezte a fájdalmat.

Lehet, hogy sikoltott. Lehet, hogy csak dúdolt valamit. Elzsibbadt, sosem, sosem érzett még ilyen sötétvörös fájdalmat. Ningguang teste megfeszült, de csak még több vért veszített, és ekkor már bizonyosan nyögött a fájdalomtól.

– Ne mozdulj! – Jean gyakorlott mozdulattal fektette a másik oldalára, letépett egy csíkot a kabátjából, átkötötte Ningguangot, aki csak a széllökésekből érzékelte, mi történik vele. Jeant ragyogás vonta körül, legalábbis ő úgy látta, zöld veszett fehérbe, szelek siklottak Ningguang körül, meglibbentették Jean szőke tincseit, enyhülést hoztak a sebre.

Percek, talán órák teltek el, mire Ningguang végre magához tért. Jean még mindig ott térdelt mellette, feszült arccal irányította a szeleket Ningguang körül. Ningguang felnyögött, mire a nő az arcára kapta a tekintetét.

– Ne mozogj! A vérzés elállt, túl fogod élni, de...

Ningguang lesodorta a kezét és Jean tiltakozásával nem törődve ülő helyzetbe tornászta magát. Az oldalán a seb iszonyatosan fájt, és Ningguangnak még a levegővétel is a nehezére esett, de mégis ülve maradt.

– Mi történt? – Csak második próbálkozásra sikerült megszólalnia. A hangja reszelős volt, a torka fájt beszéd közben.

– A gyilkos... Iderohant, és mielőtt beavatkozhattam volna, megszúrt. Aztán ment is tovább. – Ningguang kérdését megelőzve hozzátette: – Sajnos nem láttam az arcát.

Ningguang az oldalára szorította a kezét.

– De hogyhogy csak úgy elrohant? – kérdezte magától hitetlenkedve. – Az istenek szerelmére! Megszegtem egy szabályt! Meg kellene ölnie!

– Szerintem azt hitte, egy vágás elég ahhoz, hogy végezzen veled – felelte Jean. – Sietnie kellett valahová máshová. Ami azt jelenti... – A nő fáradt tekintete hirtelen megvillant. – Diluc és Kaeya. A fenébe!

Ningguang a folyosó sötétjébe bámult. – Szóval... Engem akart megölni, de közben Diluc vagy Kaeya megszegett egy szabályt, és odasietett?

Hitetlenkedve felnevetett. – Szóval még ennyit sem érek? Egyetlen percnyi időt, hogy biztosan megöljön?

Ningguang fel akart ugrani és azonnal a gyilkos nyomába eredni. Magasról tett rá, ha megöli Dilucot vagy Kaeyát. Nem ez érdekelte. Hanem hogy egyszer a rohadt életben a szemébe nézhessen...

– Ne – tette a karjára a kezét Jean. A nő arca elsötétedett. – Jobb, ha nem mozogsz ilyen sérülésekkel. Bármelyik pillanatban újra vérezni kezdhetsz. – Mielőtt Ningguang tiltakozhatott volna, Jean felkapta Childe kését, és felállt.

– Mit...?

– Én megyek utána. Ma már nem fognak többen meghalni.

Azzal a nő megfordult és elrohant, egyedül hagyva Ningguangot a sötétségben.

JEAN

Jean háta még mindig lúdbőrzött Ningguang pillantásától. Mint akit már az sem érdekel, hogy élni fog-e vagy sem, csak találkozzon a gyilkossal. De Jean már nem volt hajlandó félni és túlgondolni a dolgokat. Ki fognak jutni innen, még ha Ningguang beleőrül is. Jeant nem érdekelte, csak éljék túl mind a négyen, a többire később lesz gondjuk.

Az apró kést szorította a markában. Na, végül őbelőle is szabályszegő lett, suhant el a gondolat.

Egy kiáltást hallott néhány folyosónyi távolságból. Jean gondolkodás nélkül arra fordult, de mintha a ház direkt próbálta volna akadályozni. Vajon az is a gyilkos irányítása alatt áll? Könnyen lehet.

Jean futás közben realizálta, hogy most van először teljesen egyedül ebben a házban. Hátborzongató gondolat volt, még inkább, ha belegondolt, hogy tulajdonképpen semmi garancia arra, hogy valaha is megtalálja Dilucékat. Vagy Ningguangot. Vagy a kijáratot. És talán Jean az örökkévalóságig fog itt bolyongani, Ningguang lassan elvérzik, esetleg beleőrül a történtekbe, és ő veszi át az ámokfutó szerepét, Dilucot és Kaeyát pedig megölik, ugyanúgy felakasztják az ablakra, mint Childe-öt, és végül egyedül Jean marad élve a hullákkal teli, végtelen falak között...

Jean majdnem orra bukott, és kevésen múlt, hogy nem szúrta a saját karjába a kést, amikor fékezni próbálta az esést. A csizmája beleakadt a szőnyegbe. A nő szitkozódva feltápászkodott, önkéntelenül is kissé óvatosabban folytatta az utat. De az esés legalább arra jó volt, hogy kirángatta az ostoba gondolatok közül.

Ugyanis, ha logikusan gondolkodunk – és Jean márpedig szeretett így tenni –, észrevehető, hogy a ház eddig sosem kifejezetten attól akarta meggátolni, hogy a másik csapatra ráakadjanak. Ha a kijáratot vagy egy eltűnt személyt kerestek, akkor igen, de más esetben előbb-utóbb egymásra találtak. Ezt a logikát követve Jeannek is muszáj lesz ráakadnia a többiekre... Hacsak nincs velük a gyilkos is.

Még egy ok, hogy minél hamarabb odaérjen. Jean nagyobb sebességre kapcsolt. Tudták, hogy a gyilkos villámgyors, de az előbbi eset Ningguanggal bizonyítja, hogy nem mágia segítségével mozog a házban. Ezesetben ugyanis nem gyalog érkezett volna, és nem sietett volna olyan feltűnően. Tehát egyszerűen csak jól ismeri a helyet, és bizonyára nem hat rá az a furcsa ráolvasás, vagy akármi, amiért ők végtelennek látták az egymásba fűződő folyosókat, galériákat és szobákat.

Vagyis van esély arra, hogy Jean eléri Dilucékat, mielőtt késő lenne.

Talán már folyosókkal előtte látta, hogy a mindent megülő sötétség némileg feloldódik, vagy esetleg az enyhe huzat árulta el, Jean nem volt benne biztos. Egyedül arra emlékezett, hogy ott áll egy kitört ablak előtt, az üvegszilánkok szélét sötét folyadék szennyezi be, a szél belekap a ruhájába, az éjjel illata elbódítja, és egy pillanatig ösztönösen mozdulna, hogy átadja magát a levegő ölelő karjainak. Belekapaszkodott az ablakba, mire a törött üveg belemetszett a tenyerébe. Jean felszisszent, de a fájdalom észhez térítette. A nadrágjába törölte sajgó kezét, a másikkal megmarkolta a kést, és lepillantott.

Egy-másfél emelet magasan lehetett, a ház egyik oldalsó szárnyában. Ugyanis a csinos előkert helyett egy egyszerű, néhány virágágyással határolt, füves udvart pillantott meg, kerítést nem emeltek köré, Jean egészen a mágikus birtok határáig ellátott. Viszont ami inkább magára vonta a figyelmét, azok a fekete fűben mozgó alakok voltak. Egyik a házzal szemben, görnyedten hátrált, a másik ugyanarra nézett, ám a földön ült. A harmadik pedig, kisebb, mint a többiek, Jeannek háttal fordulva lassú, mégis izgatott léptekkel közeledett a másik kettő felé. A Hold derengése megcsillant a helyenként mocskos, kisgyermek hosszúságú pengén, amit a kezében tartott. A szél bele-belekapott hosszú hajfonatába.

Jean pedig arra eszmélt, hogy zuhan, közben már szaladna, de amikor földet ér, kiszorul a levegő a mellkasából.

DILUC

Diluc nem akart megint Kaeyának támadni. Az előbb félbeszakadt a vitájuk, és hagynia is kellett volna, és akkor folytatni, amikor kijutottak innen, de mégis azon kapta magát, hogy nem sokkal, miután elváltak Jean-éktől, megint felhozza a témát. Kaeya csípős válasza pedig végképp elfeledtette vele a szokott higgadtságát.

– Miért nem tudod legalább bevallani, amit tettél? – csattant fel Diluc. Elege volt, kibaszottul elege volt ebből az egész helyzetből, hagyta, hogy a félelme dühvé alakuljon. – Miért nem tudsz felelősséget vállalni...

– Te meg miért nem vagy képes a saját dolgoddal törődni? – Kaeya visszanyelte a hangja erejét, de Diluc látta, milyen indulatosan szorítja ökölbe a kezét. – Legalább várnál egy kicsit, mielőtt ítélkezel! Fogalmad sincs, miről beszélsz...

– Szerintem meg csak gyáva vagy – vágta rá Diluc, és remélte, hogy a düh felperzseli a bűntudatát, miután látta, milyen fájdalmasan csillan meg Kaeya tekintete. – És nem mered a szemembe mondani, hogy elárultál minket.

Kaeya arca megvonaglott. Abban a pillanatban tompa dobogás hangzott fel mögöttük a folyosón. Léptek, ráadásul gyorsan közeledtek.

– Francba! Diluc, az istenek szerelmére, mi a fenét csináltál? – ripakodott rá Kaeya.

– Hogy én? – hitetlenkedett Diluc.

Az öccse megragadta a kabátujját és Dilucot maga után húzva rohanni kezdett. Futás közben hátranézett, Diluc válla mögé, és úgy válaszolt.

– Igen, te, az istenit! Nem kellett volna vaktában legyáváznod! Gondolkodj már egy kicsit! Öt szabály volt, nincs fegyver, tartsuk be a törvényeket, ne kutakodjunk a holmik között, ne tegyünk kárt a házban, és ne sértegessük a másikat.

Diluc kitépte a ruháját Kaeya kezéből és felzárkózott mellé. Befordultak balra, majd megint, de a léptek nem maradtak el mögülük, a gyilkos velük együtt felgyorsított, úgy tűnt, tartja az iramot.

– Sértegettelek volna? – Nevetséges. Mit érdekelné ez a gyilkost? A tárgyaláson még volt értelme ennek a szabálynak, de ilyen körülmények között... Mintha a gyilkos tudná, hogy ők ketten nem bírják ki veszekedés nélkül...

Kaeya felhorkant, és felelt volna valamit, de Diluc közbevágott, a felismerésre elszökött az erő a lábaiból, és csak a halálra gondolva tudott tovább futni.

– Kaeya. – Lehalkította a hangját, hogy a csizmájuk dobogásától és a zihálásuktól ne hallja meg a nyomukban levő illető. A düh egy pillanat alatt elpárolgott, és Diluc elméje kitisztult. – Kaeya, mi van, ha ezek a szabályok nem véletlenül lettek így meghozva?

– Huh?

– Mármint, elsőre teljesen hétköznapi, logikus követeléseknek tűnnek. Az is csak túlzott elővigyázatosságnak látszik, hogy olyan nyilvánvaló dolgokat elmondanak egy hivatalos ülés elején, mint hogy ne tegyünk kárt semmiben, meg hogy tartsuk be a törvényeket. De...

– De? – Kaeya szeme összeszűkült, érdekelte, mire akar Diluc kilyukadni.

– De mi van, ha valójában néhány, vagy akár az összes szabály ellenünk lett meghozva? Nem vagyok benne biztos – vallotta be Diluc. – De túlságosan is furcsa... Mintha a gyilkos tudná, hogy mi ketten úgyis veszekedni fogunk, és könnyen sértegetésbe fordulhat a dolog. Mintha ismerné Childe-öt, és sejtené, hogy nem bízik meg bennünk és fegyvert hoz az ülésre. Mintha tisztában lenne Keqing kíváncsiságával, és hogy önkéntelenül is titkok után kezd kutatni...

Kaeya egy pillanatig emészteni látszott a szavait. – Szóval azt mondod, direkt arra játszott a gyilkos, hogy megszegjük őket, és...

Nem fejezte be a mondatot, hanem így folytatta:

– De hát kinek jutna eszébe ilyen őrültség? Egy ilyen tárgyalásba burkolni a gyilkosságokat? Miért éppen ezen a birtokon? És különben, nem csak öten érkeztünk ide, mi a helyzet Aetherrel és Yanfeijel, nekik nem találtak ki szabályokat?

Épphogy csak kimondta, már felismerés is csillant a szemében. Dilucra nézett, a férfi biccentett.

– Nem véletlenül vagyunk épp itt, és ne feledd, kinek a meghívására.

Kaeya még káromkodni is elfelejtett.

Diluc kanyarodott volna, de nem volt hová. Olyan hirtelen fékeztek le a faborítású fal előtt, hogy Diluc majdnem bele is ütközött a súlyos, bíbor drapériába, ami az ablak mellett függött. Kaeya megpördült, de nem volt következő folyosó; zsákutcába jutottak, amelynek egyik végét egy ablak zárta, a másikat az az út, ahonnan jöttek, és ahol most egy sötét, de jól kivehetően alacsony alak közeledett.

Kaeya gondolkodás nélkül az ablakot választotta.

Mielőtt Diluc kitalálhatott volna valami jobbat, a férfi egy rúgással kitörte az üveget, aztán az öklével kitágította a lyukat. Vér folyt végig a kezén és az arcán, ahol a szilánkok eltalálták, látszott az arcán a fájdalom, de egy hang nem sok, annyit sem adott ki. Intett Dilucnak.

– Nincs idő hezitálni, testvér! – kiáltott rá, fellépett a párkányra és egy mozdulattal kivetette magát az ablakon.

– Ostoba...! – Dilucnak nem volt választása. Kaeya után ugrott, még épp érzett egy súlyos tárgy okozta széllökést a nyakán. Nem volt hosszú zuhanás, Diluc gurulva ért földet, nedves fű tapadt az arcára, aztán egy testbe ütközött.

– Kaeya! – Felnyomta magát, a hátára fordította az öccsét, maga is meglepődött, milyen kétségbeesett a hangja. – Kaeya, te...

– Jól vagyok, jól vagyok – szisszent fel a férfi. – Csak... Megsebesültem.

Véres kezét az ingébe csavarta, Diluc segített neki felülni.

– Ugye tudod, hogy egy ablak kitörése rongálásnak számít? Megszegted a szabályt.

– Most már nem számít. Most már... – Kaeya kirázta a fűtől és izzadságtól nedves copfját az arcából. Az ajka enyhén remegett beszéd közben, és Diluc helyett a házat nézte. – Most már semmi sem számít.

Diluc is arra fordult, és lassan felállt. A keze önkéntelenül is a visionjére csúszott. Az előbbi alacsony alak összeszedte magát a ház tövében, másfél emelettel feljebb felette a kitört ablak, ahonnan mindhárman leugrottak, akár egy kivájt szem. Az alak két kézzel markolta meg a fegyverét, máskülönben el sem bírta volna. Így is szinte vonszolta maga után a pengét. Diluc lassan hátrált, de tudta, hogy nincs értelme. Kaeya ilyen állapotban nem tudott futni, és amúgy sem volt hová menekülniük.

Itt és most kell eldőlnie a sorsuknak.

Diluc új lángot gyújtott és a vállára ültette. A kis tűz méteres körben megvilágította őt és a fűben ülő Kaeyát. Az alak határozott léptekkel haladt feléjük, meg sem rezzent, amikor beért a fény körébe és feltárult kortalan arca és arany tekintete, amely most olyan volt, mint egy örvénylő folyó, amelyet rozsdás érmékből öntöttek.

– Aeth...

A fiú rámarkolt a kardjára és a feje felé emelte. Kaeya összerezzent, más nem utalt a rettegésére.

Ki tudja, talán titokban már várta ezt a pillanatot.

– Aether, kérlek! – bukott ki Dilucból.

Nem engedhette, hogy Kaeya beletörődjön. Nem fogja elveszíteni a családja utolsó tagját.

Aether magasabbra emelte a pengét, szúrni akart, és épp, amikor Diluc végleg kétségbeesett volna, a fiú hirtelen felüvöltött őrült, másvilági hangon.

A keze lehanyatlott, a térde megbicsaklott, a torkán vér buggyant elő, és amikor előreesett, ezüst markolat csillant meg, egy kés állt ki a nyakából. Aether arca eltorzult, rongybabaként omlott össze, a bőre, a haja, a szeme pedig elporladt, nem úgy, ahogy egy ember halna meg. Elvitte a kora hajnali szél, amely kioldotta a masnit a mögötte álló Jean hajából, és fáradt, koszos arca elé sodorta szőke tincseit. Aether ruhái így, hogy viselőjük csillagporrá vált, egyszerűen a nő lába elé estek, Childe kése a fiú nyakából a fűbe hullott.

A sápadt napkelte csupán négy alakot talált a birtokon, árnyékuk hosszúra nyúlt a füvön. Egyikük, aki a házból lépett ki, és az oldalát szorongatta, sírva fakadt, egy másik, aki a fűben ült, hátrahajtotta a fejét és az égre nézett, a harmadik, aki addig egyenesen állt, összerogyott, és a negyedik csak meredt maga elé és mintha beszélt volna, de senki sem hallotta, mit mond.

vége