– Wonie! – kiáltottam barátom után, miközben elérhetetlenül rohant előttem. Mindig is így volt, ő sokkal előrébb és messzebb volt, mint én. Kétségbeesetten próbáltam utolérni őt. – Várj már meg! Ne szaladj ennyire!

– Siess Yunha! Ha nem érünk oda időben lehet, nagy baj fog történni! – kiáltotta vissza s még gyorsabban kezdett futni. Lendületet véve indultam meg, hisz igaza volt.

Mindig is csodáltam őt. Soha sem tudott teljes életet élni, éppen, hogy kezdetét vette az élete, már el kellett távoznia, majd mindent újra kezdenie. Miközben annyi fájdalmat élt át, lelkileg és testileg is hatalmas terhelés volt számára, de soha sem adta fel. Ezért... ezért is kell kitartanom mellette teljes mértékben, én sem adhatom fel oly' könnyen. Hisz megígértük egymásnak: Örökké együtt maradunk...

— Yunha...

Prológus: Hidden Pain

Egy mondat, amit tilos volt kimondani: Milyen nyugalmas nap.
Azonnal megtelt a sürgősségi, mert egy busz kisodródott az árokba. Fejem hátra kapva néztem Jungwon hűlt helyére.

Ezt nem hiszem el, esküszöm, hogy saját kezemmel fojtom meg egyszer Aejit.

– Moon doktornő... – No ápoló nő szólalt meg mögülem, ezzel sürgetve engem, hogy minnél előbb siessek a most érkezett sérült embereken. Bólintva egyet rohantam a beteghez, akit épp most toltak be.

– Aeji, ha egyszer kezem közé kerülsz... – fogcsikorgatva motyogtam magam elé.

______

– Jungwon! Jungwon! – kiabáltam a tizenhét éves srác után, akit nagy valószínűséggel az intenzíven vagy a másik épületben, a pszichiátrián, a zárt osztályon fogok megtalálni.

Kellett nekem pont egy ilyen nagy kórházba jönnöm pár évvel ezelőtt – vertem fejbe magam elgondolkodva.

Először az intenzíven kerestem reménykedve, hogy nem volt annyira bolond, hogy átszökjön. Aztán ökölbe szorított kézzel baktattam át a pszichirátriára. Ott találtam meg, az épület mögötti eldugott részen. Leguggolva a földet nézegette, miközben mutató ujjával szavakat írogatott, mintha egy kisgyerek lenne.

Halványan elmosolyodva mentem mögé s térdeltem le mellé, kezem a vállára téve hívtam fel magamra a figyelmét. Rám nézve mosolyodott el aranyosan. Ezzel akarta elérni, hogy ne haragudjak rá. Fejem megingatva szólaltam meg.

– Meghiúsult a terved? – büszkén kihúzta magát kérdésemre, amiből rögtön rájöttem, hogy nem. – Akkor akarsz mesélni róla, hogy mi sikerült?

– Nem – válaszolt hidegen kérdésemre.

– Szuper – motyogtam nem létező bajszom alatt. Most egy jó ideig biztos, hogy jobban kell figyelnem rá.

Jungwon kedvenc időtöltése azon kívül, hogy hülye kérdéseket tesz fel nekem, az, hogy mások testi vagy lelki fájdalmát ellopja. Lehet nem ez a legmegfelelőbb szó erre, de valójában így van. Akihez hozzá ér, annak a fájdalma eltűnik. Persze nem szűnik meg, hanem Jungwon átvállalja magára. S kis, telhetetlenként az intenzíven keresi meg magának a legszimpatikusabb személyt, vagy a pszichiátrián. A legszebb dolog ebben a történetben az, hogy ha lelki fájdalmat lop el akkor hajlandó átvenni a felmentett személy rossz szokásait. Így most fokozottan kell figyelnem a lüke fejére.

Oh te bolond... Esküszöm mazochista vagy Yang Jungwon!

– Gyere! Menjünk vissza – állam fel s nyújtottam felé kezem. Fejét nemlegesen megrázva állt fel s rohant el az ellenkező irányba.

– Nem, soha Yin Yunha! – kiáltott fel jó hangosan.

– Yah, Yang Jungwon! – kiáltottam rá, gallérjánál megfogva. – Ne kiabálj, főleg ne ezt a nevet kiabáld! – szóltam rá állkapocsom összeszorítva. – És most szépen megfogod a kezem és visszasétálunk, miközben elmeséled nekem, hogy kinek a fájdalmát szívtad el.

– Tudod jól, hogy nem mondok semmit - húzta pimasz vigyorra száját – Yin Yunha!

– A szemtelen kis szádat Yang Jungwon...

Végig Jungwon kezét el nem engedve, mentünk vissza a másik épületbe. Egészen addig nem engedtem el, míg a szobájába nem értünk.
Ennek a kis bolond fejű gyereknek bérelt helye van itt, a kórházban, ugyanis szívbetegsége napról napra egyre rosszabb. Ugyanis rohamosan telik az idő s nemsokára ismét tizennyolc éves lesz...

El sem hiszem, hogy megint eltelt ennyi idő, már kevesebb, mint három hónap múlva...

Fejem megrázva néztem rá, ahogy fejét oldalra biccentve nézett rám. Arcán gyermeki mosoly ült, mint mindig. Ezzel a mosolyával éri el egyfolytában, hogy elhigyem, amit egyszer mondott pár tizeddel ezelőtt: Nem hiába való, amit teszünk. Egyszer véget fog érni. Szóval csak lazítás, nyugodj meg és élvezd!

– Még mindig olyan gyerekes vagy... – állapítottam meg motyogva.

– Yunha – szólított meg – Történt ma valami? – vont kérdőre, miközben megsimítaná fejem, mintha csak egy zavaró tincset akart volna arrébb tűrni, de hátrébb dőltem, mint egy macska, mikor nem akarja, hogy hozzá érjen valaki.

– Jungwon – szóltam rá ridegen. – Ne hívj a nevem, te is tudod, hogy miért. A másik... HOGY LEHETSZ ENNYIRE IDIÓTA? – kiáltottam fel – Ne legyél mazochista...

– Miért? Történt valami? Fáj valamid? – kérdezte gyanúsan méregetve.

– Mi? Nem – vágtam rá azonnal. – Ha lenne se mondanám el.

– Tudom s ezért is csinálom ezt –  mondta s reagálni sincs időm. Már kezét fejemre tette. Az egyetlen pontra, ahol nálam használ az ereje. Az a kevés dolog is eltűnik, ami nyomja lelkem. Emelett már a lábam sem fáj, ami a sok rohangálás miatt volt.

Jungwon nevetni kezdett, vagyis inkább kinevetni a fájdalmát okozó dolgokat. Ezzel próbálta enyhíteni azt, bár ez több-kevesebb sikerrel teszi. Tudta, hogy egyhamar nem fognak elmúlni. Egész éjjel kínozni fogják őt, de állítása szerint az boldoggá teszi, hogy tudja más már nem szenved ezektől.

– Most boldog vagy Yang Jungwon? – kérdeztem tőle keresztbe tett kézzel.

– A legboldogabb, hisz most tudom, semmi sem gátol meg abban, hogy másokon segíts és a legörömtelibb legyél ebben a kórházban – mosolyodott el ismét oly' gyermekien, szívemet akaratlanul is megmelengette. Bár tudtam, ez a mosoly nem egész tiszta, mégis... megnyugtat.

– Nagyon fáj? – néztem rá megenyhülve.

– Nem. Egyáltalán nem.

– Miért hazudsz nekem is?

– Nem neked hazudok. Magamnak – válaszolta komoran, miközben elterült az ágyon s elfordult tőlem. – Ne maradj fent sokáig Yin Yunha, aludj békésen! – kívánt jó éjszakát, majd pár perc múlva meghallottam békés szuszogását.

– Aludj jól te is! – simítottam fejére. – Még szerencse, hogy ebben az életben jó alvó voltál – mosolyodtam el, majd csöndesen kiosonva zártam be magam mögött az ajtót.

______________

Hello~
Úgy látszik visszatérek ezzel a történettel.
Remélem tetszeni fog majd...
Kíváncsi lennék a véleményetekre.
Miben kéne majd javítanom a jövőben?
+ Hogy telik a nyár nektek? Hogy vagytok?

Legyen szép estétek/napotok!<33