Annyiszor kezdtük már újra. Soha nem lesz vége ennek az őrületes körforgásnak. Valahányszor újrakezdtük akaratlanul is újabb s újabb barátságokat kötöttünk.

Eleinte elmondtuk titkainkat, melyeknek végül mindig fájdalmas búcsú lett a vége. Aztán már nem osztottuk meg senkivel sem. Csupán egymásban bízhattunk. Egyideig nem is közeledtünk semmilyen emberi lényhez "munkán" kívül. 

Azonban még így is találkoztunk egy-egy olyan emberrel, akik belopták magukat a szívünkbe. Annyira el akartunk távolodni tőlük. Mégsem tudtuk lerázni őket. Végül mire beletörődtünk, s esetleg el is mondtuk titkunkat, nem volt lehetőségük tovább adni.

Heeseung, Jake, Kai és még sokan mások. Mind-mind olyan halált haltak, amit nem kellett volna, s mind miattam.

Egyidő múlva rájöttünk, hogy arra vagyunk utalva, hogy csak ketten legyünk.

Viszont a mai nap számomra felfoghatatlan dolog történt.

– Jungwon – szólított izgatottan Yunha. A nappaliban ültem, s Jules Verne egyik regényét olvastam. Igazság szerint iskolában kellett volna lennem, hisz mondhatni még csak egy 15 éves tinédzser voltam. Azonban teljesen feleslegesnek tartottam, hogy beüljek történelem órára, hisz  a történelmi események legalább felét láttam. Csak azt lehetne vele elérni, hogy mérgelődjek mennyi hazugságot, kitalációt tanítanak a mai fiataloknak.

– Tessék, figyelek! – feleltem, miközben letettem az asztalra a könyvet. Furcsán csillogó szemeibe néztem, rendkívűl boldog volt. Összeakadt tekintetünk, mégis az én szívembe egyszerre rendkívűl keserű érzésű vér tódult.
Akkor értettem meg először, hogy milyen kifürkészhettelen az emberi érzelem logikája.
Gondolatmenetemből kiránt csilingelő hangja.

– Ez hihetlen, azonban... – mélyen elhallgat egy darabig, és elmosolyodva hajtotta le fejét. Hirtelen figyeltem fel újra mondandójára. – Én szerelmbe estem! – mondta végül. Meglepetésként ért. Sok mindenre, de erre végképp nem számítottam.

– Nem értem. Hogyan? Kibe szerettél bele? – kérdeztem kicsit ellenségesen számonkérve.

– Devlin.

– Devlin?

– Kevin Devlin. Ő egy katona – mondta elmerengve, mégis mosolyogva. Tudtam, hogy a fiúra gondolt közben. Egy tudatlan, fiatal, veszélyes fiúra.

– Katona? Yunha te ezt nem gondoltad komolyan – ingattam meg a fejem. – Amerikában vagyunk és éppen folyik egy háború. Mi van, ha ugyanaz lesz vele, mint Nishimura-kunnal? Vagy ha elárul, nem tudhatod milyen is a valódi éne.

– Nishimura-kun csak egy barát volt! – kiáltott fel szomorúan.
Vajon a szomszédok a veszekedésünket hallgatták? – merült fel bennem a kérdés véletlenül, valahol messze, az elmém egy részén.

– Viszont te is emlékszel, hogy mennyire fájt elveszíteni őt. Nem nekem fájt a legjobban, hanem neked! S nem is volt olyan régen, hisz az előző életünkben volt.

– C'mon! Eltelt azóta 18 év! – kiáltotta ingerülten. Lassan mindketten kezdtünk kifordulni önmagunkból. Viszont már túl késő lett volna meghátrálni.

– 18 év? Fenéket. Mondhatni egy élet telt el azóta – morogtam mérgesen. Olyan, mintha tegnap lett volna, hogy megtörtént az a dolog. Egy hatalmas hiba volt az emberiség részéről, ami akkor történt.

– Ne hasonlítsd az életedhez az enyémet! Nekem csak egy életem van, ha én meghalok, a föld alatt maradok! – fogta meg a legközelebbi tárgyat, s a földre dobta. Ideges volt, nagyon. Soha sem borult ki ennyire.

– Igaz, de te legalább nem halsz meg. Mire gondoltál Yunha? Ő nem fog örökké élni, tudod majd kezelni? – igazán aggódtam akkor miatta. Nem akartam, hogy összetörjön. Igaz, tudtam segíteni a fájdalmán, de nála nehezebb volt.

– Jungwon, menj a francba! Tudod miért? Mert viszont szeret. Érted végre valaki szeret is engem?

– Én talán nem szeretlek? – kérdeztem tőle összehúzott szemöldökkel.

– Ő más. Lehet, hogy vele normális életet tudok élni. Az is lehet, hogy gyerekem is lesz végre – ábrándozott el egy rövidke pillanatra, majd ismét mérgesen nézett rám gyönyörű barna szemeivel.

– Mintha engem nem nevelnél fel folyton – horkantottam fel ironikusan. Zavartan öszeráncolta a szemöldökét.

– Utállak – felelte halkabban.

– Én nem.

– Miért nem tudod egyszerűen csak elfogadni, és örülni velem?

– Rendben, ahogy akarod – szívtam be élesen a levegőt, majd felsóhajtottam. – Sajnálom. Én csak óvni akarlak. Viszont, ha igazam lesz, ne hozzám gyere!

– Figyelj, én vágyok rá. Ő csak... úgy érzem ő az igazi. Annyi évig voltam magányos. S mindenki életében van egy szerelem... – válaszolta édesen mosolyogva.

Elfordultam tőle, majd elindultam a szobám felé.

– Ha tudnád, hogy az enyémben mindig ugyanaz a személy töltötte ki azt a szerepet.

S a Verne könyv, amit akkor olvastam, ami mint később kiderült Yunha a földre dobott, soha nem fejeztem be.

— 1965.08.03.

4. fejezet: A gond legnagyobb gondja — Part 1...