Minden új élet kezdésünk nehéz, egyszerűen nem tudok hozzá szokni. Emlékeimben az összes vég élesen, tisztán játszódik le. Mégis igazából az egyik, ha nem a legemlékezetesebb, mikor először kezdtük újra.

Éppen haza fele tartottam. S az utca végében bukkantam rá egy gyerekre egy kosárban. Csupán tizennyolc voltam s a az egyetlen ember, aki mellettem volt azodáig, nem olyan rég, egy-két hónapja hunyt el kezeim között. Azonban találtam egy babát, aki nem sírt, pedig az eső megállás nélkül zuhogott szegénykére. Arcán csak a megértés látszott, pedig alig volt pár hónapos. Zokognia, ordítania kellett volna, de csak néma csenden, enyhe mosollyal feküdt s hagyta, hogy a zivatar eláztassa.

Lerogytam a doboz elé. Remegő kézzel vettem kezembe a babát. Nem tudtam mi hozta ki belőlem azt az érzést. Azt, hogy kezembe vegyem, nevezzem el barátomról, s vigyem haza magammal. A magányos házba, ahol laktam. Egyedüli társaságom hosszú hónapok óta csak egy rendszeresen visszájáró madár volt, viszont attól kezdve ismét lett fénye a háznak.

Aztán mikor Jungwon másodszor lett nyolcéves és éppen az utcán sétáltunk megszólalt. Azt mondta, hogy ő emlékszik rám az előző életéből és ne kezeljem gyerekként, mert nem az. Előtte is volt olyan érzésem, hogy lehet ő az én egyetlen barátom, de elvetettem minden alkalommal. Nem hittem benne, hogy lehetséges. Tudtam képességéről s a sajátomról is, pont ezaz oka, hogy nem hittem újraszületésében. Akkor nem kellett volna megtörtennie...

Keserűen mosolyogva guggoltam le elé. Nem vettem komolyan őt. Ezt finom megfogalmazva tudtára adtam. Tagadni kezdte, továbbra csak erősködött, hogy ő bizony Yang lüke fejű Jungwon. Kuncogva bólintottam, de továbbra sem hittem el neki. Ő pedig azért is csak fújta s fújta a magáét. Amikor is egy csodálatos ötlet patant ki a fejéből. Körülnézett, majd a legélesebb követ az arre szaladó egérre dobta. Akaratlanul felsikítottam, odaszaladtam, de már csak az épségben elrohanó egeret láttam s egy kissé vérző Jungwont.

A lüke csak vigyorogva, büszkén vette tudomásul, hogy kísérlete sikeres volt s még mindig meg van a képessége. Ekkor rádöbentem, hogy tényleg ő az. Tudatosult bennem, hogy barátom ismét velem van csak egy kisebb formába, de tudata sértetlenül ott volt. Csupán huszonhat éves voltam, szinte gyerek, s abban a pillanatban a legnagyobb örömöm ez volt. Olyan érzés volt, mintha egy kisgyerek lettem volna, aki egy hosszú nap után hazaér és a szülei mosolyogva fogadják s játszanak vele, amit csak szeretne. Igen, pontosan ilyen érzésem volt.

- 10.29. Yunha

3. fejezet: Az élet húrjai

Az éjszaka közepén lágy hangra ébredtem. Ágyam kényelméből ki kellett kelnem, ahhoz hogy megtudjam nézni mit csinál Jungwon az éjszaka közepén. Volt ötletem mit is csinálhatott. S igazam volt: zongorázott.

- Korán kelünk, korán kelünk? - kérdeztem kuncogva tőle.

- Én ébresztettelek fel? - kérdezte tőlem össze húzott szemöldökkel, lágy tekintettel, mikor hátra fordulva észre vett.

- Talán igen, talán nem - feleltem vállat vonva - Mit játszottál korán kelő lüke pajtás?

- Egy névtelen művet - nézett rám, miközben játszott az előzőtől eltérő másik dallamot. Egy részénél megakadt, majd kinézet a zongora mellett lévő ablakon. - Szép a hold ma éjjel, nem gondolod?

- Valóban szép - néztem rá, de ő még mindig a holdat s a fényes csillagokat nézte. - Most kitől játszottál?

- Egy része saját szerzemény, a másik fele Heeseung komponálta.

- Tényleg? - csodálkoztam el. Nem is tudtam, hogy Jungwon Heeseunggal együtt szabad idejükben művet szereztek. Heeseung igen jó barátunk volt... - Mi a címe?

- Hajnali csillagok - válaszolta felém fordult s mélyen s szemembe nézett.

Olyan... lenyegűző pillanat volt, nem tudom leírni. Viszont azt tudom, hogy hogyan lett ennek vége.

- Nem alszol eleget. Ejnye Yunha! - szólalt meg Jungwon összetúrva ígyis kócos hajamat.

- Yah, Yang Jungwon! - kiáltottam rá mérgesen. Kuncogva fordult vissza az upright zongorához. Minden kalapács és minden húr látszódott, ezért is tetszett nekem az a hangszer. - Milyen hangokat játszol?

- Miért érdekel? Ne talán Yin Yunha érdeklődni kezd más iránt, mint a tudomány? - kérdezte féloldalas mosollyal. - A kérdésedre a válasz D' B' A' F' és D", aztán a másik szólam is belé-

- Tudod mit, inkább nem érdekel! - szóltam közbe, mielőtt belefolyunk rendesen a témába. - Viszont ez nincs befejezve, igaz?

- Igen, igazad van. Azonban soha nem lesz befejezve, 1914. szeptember 7. óta nem látta készítőjének írását az a kotta.

- Bocsánat, nem kellett volna...

- Nem, nincs semmi gond Yunha! - bíztatóan mosolygott rám. - Ideje lenne vissza aludnod - mondta fejemet párszor megsimogatva. Erős álmosság tört rám. Jungwon erős kezeibe vett, majd visszavitt a szobámba.

- Várj, ne menj! - fogtam kezére, mikor távozni készült.

- Mi a baj, picur? - kérdezte suttogva, leguggolt az ágyam mellé s kezemre fogott.

- Mióta tudsz elaltatni embereket? - ásítottam a közepébe egy hatalmasat.

- Nem elaltattalak, elvettem az ébren léted legnagyobb okát. Nem amiatt keltél fel, mert zongoráztam, hanem amiatt napközben mondtam. Félsz, hogy az agyamra megy ez a démon téma. Azonban ne aggódj picur, most csak aludj, holnap hosszú napod lesz!

- Jungwon, ez annyira ésszerűtlen! - egyre jobban éreztem, hogy lemaradt a szemem. Még mindig simogatta fejem, így lassan minden kétségem elmúlt.

- Holnap megbeszéljük, miután végeztél. Ígérem.

- Hiszek neked, Yang Jungwon.

_______________