Nyugodt éjszaka volt. Felhőtlen, csillagos volt az égbolt, mely akkor a világra figyelt. Egy-két autó száguldozott csak az úton meg még pár kamion s teherautó. Az utca lámpájának sárga fénye világotított az útra. Egy szürke kis autóban egy apa s lánya ült. A háromnál kicsivel több éves kislány az anyós ülés mögött ült, mert az volt a kedves kis helye. Haza felé tartottak. Az apuka figyelmesen hallgatta kislánya mesélést, de az útról egyszer sem vette le a tekintetét. Nem nagyon szeretett vezetni éjszaka, főleg úgy, hogy a kislánya is vele volt. Egy erdősebb részhez értek, amikor egy riasztó fény közeledett feléjük, egy teherautó. Az apuka reflex szerűen abba az irányba rántotta a kormányt, amivel megvédte kislányát. Az útról kisodródva egy nagyobb fába ütköztek bele.

Pár pillanat múlva a kislány feleszmélt, s zavarodottan nézett körül. Nem értett semmit, mégis hangosan zokogni kezdett.

Egy arra tartó autó nagyot fékezve állt meg s két ember azonnal kiszállt. Egy nő és egy férfi. A nő azonnal tárcsázni kezdte a mentősöket, míg a férfi felmérte a helyzetet. A férfi ugyanis rendőr volt. A férfi számára teljesen egyértelmű volt, hogy kihibázott.

Valamiért először a teherautóba nézett be, ami csak egy kicsit sodródott ki az útról. A teherautó vezetője többnyire sértetlenül megúszta a baleset azonban eszméletlen volt. A férfi kikapcsolva a mentő övet húzta ki a járműből s fektette le az útra, majd szólt a feleségének, hogy figyeljen rá. Ezután azonnal a személyi gépkocsihoz rohant. Az autóba benézve egy férfit és egy zokogó kislányt látott.

– Yah! – vonta a kislány figyelmét magára gyengéd azonban erőteljes hangon. – Hallasz? – kérdezte tőle, de a kislány továbbra is csak zokogott. Eközben a férfi az első ajtót kinyitva próbált hozzá férni az apukához. A nyakához érve próbálta kitapogatni a pulzusát, de nem érezte sehogy se, légzése sem volt. Azonnal meg kellett volna kezdeni az újraélesztést, azonban egyáltalán nem lehetett hozzá férni. Amikor a mentősök kiértek már csak annyit tehettek, hogy halál beálltának idejét mondták meg.

– 2017.05.13.

2. fejezet - Mindenkinek vannak démonjai

Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen csak aprócska megtört lényét figyeltem, ahogy arcáról nagy, kövér könnycseppek hullottak a padlóra. Tudtam, hogy mondanom kellett volna valamit, tagadnom kellett volna állítását. De akárhányszor szólásra nyitottam számat, összeszorult torkom s egy hang sem jött ki belőle.

Igazságtalannak éreztem, hogy ilyen kicsiként megrepedjen ennyire törékeny tojáshéjja, védőburka. Azonban tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy a kor semmit sem jelent ilyenkor, sem az, hogy milyen nemű. Egy négy éves lány és egy nyolcvanhét éves férfi is sérülhet meg lelkileg. És ez ellen szinte semmit sem tehetünk... vagyis mégis tehetnénk, ha lenne elég erőnk hozzá.
Akaratlanul is eszembe juttatta, hogy az erőmmel és Yunháéval talán megtudnánk ezt változtatni, de túlságosan tudatlanok vagyunk a kivitelezéséhez.

– É-én... – ráztam meg a fejem, hogy összeszedjem gondolataim és saját magamat is. – Én nem gondolom azt, hogy őrült vagy – szólaltam meg határozatabban, amire felkapta a fejét s könnytől csillogó szemekkel nézett rám. – Én is látom őt – fordultam a férfi felé. Most már kár lett volna el nem ismerni ezt, szóval jobb, ha nem tagadom tovább.

– Tényle-

– Ő hazudik neked – vágott közbe a férfi erőteljes hangon. Raonra tekintve, vettem észre szemében a kétséget. – Csak rosszat akar neked. Ő is azt hiszi, hogy megőrültél – a férfi felé fordulva próbáltam közbe vágni, azonban nem tudtam megszólalni, mintha kényszerítettek volna a csöndre. – Úgy akar tenni, mintha a barátod lenne, utána pedig el akarja majd veled hitetni, hogy csak az elméd része vagyok. Ugye nem akarod elveszíteni Papát?

Raon a fejét ütögetve zokogott továbbra is. A fejét erőszakosan megrázta, majd az árnyhoz rohant s magához ölelte szorosan. A férfi elégedetten mosolyogott, majd Raon füléhez hajolt s valamit bele motyogott. Amit természetesen nem hallottam. Raon arcán egy pillanatra félelem vagy kétségbeeség suhant át. Ezután egy ezredmásodperc alatt fordult meg s rohant el valamerre a lakásban.

Gondolkodás nélkül mentem utána. Hátra fordulva láttam, ahogy a férfi elégedetten mosolyogott, mintha egy sorozatgyilkos most ölte volna meg a személyes indokból kiválasztott áldozatát, amely könyörtelen halált halt kezei között.
Hideg futott végig gerincemen a gondolatra. Előre fordulva kiáltottam Raon nevét, abban a reményben, hogy előbb magtalálom, bár kétségeim voltak efelől.

Végül a konyhában álltam meg, hogy várjak pár percet, hisz egy kis lakásban elbújni, szinte csak úgy lehet, hogy folyamatosan változtatod a helyzeted. Hiszen sokkal könnyebb elkapni egy személyt, aki egy helyben van.
Pár pillanat múlva léptek zörejét hallottam meg magam mögöttem.

Egy kés repült el közvetlen mellettem, arcom kis részét felvágta. Jól irányzott dobás volt, azonban nem volt teljesen pontos ahhoz, hogy gyilkos legyen, kissé összeszedetlennek is tűnik.
A késre tekintettem, majd száznyolvanfokos fordulatot véve a személyre, aki el akart találni.

Mondanám, hogy meglepődtem, mikor megláttom Raon kislényét, kezében még egy késsel. Azonban ez hazugság lenne, hisz teljes mértékben fel voltam erre az esetre is készülve.

– Meg kell halnod... – motyogta szinte alig hallhatóan, majd felém szaladt s a késsel határozatlanul, de ügyesen próbált szúrni. Ekkor egy csengő szó hallatszott. Raon kezéből kiesett a kés s azonnal sírni kezdett, mikor az ajtó kinyílt. A kést a lábammal az asztal alá rúgtam. Egy zavarodott Yunha lépett be az ajtón egy aggódó nő társaságában. Azonnal Raonhoz sietett s nyugtatni kezdte őt.

– Mi történt itt? – vont kérdőre Yunha kissé feszülten. Éppen adtam volna neki egy roppant idegroncsoló választ, de a nő még előttem megszólalt.

– Elnézést a lányom miatt!

– Semmi baj, egy kis angyal volt – mosolyogtam kedvesen a nőre és Raonra. Az anyuka lassan bólintott egyet, majd kislánya kezét megfogva köszönt el s hagyták el a lakást. A férfi felém fordult s tátogott valami olyasmit, hogy "Még találkozunk Yang", majd követte őket.

A székhez lépve csaptam le magam, s támasztottam meg a fejem a kezemmel, a pulton könyökölve. Hirtelen minden rám nyomaszkodott — mintha valami össze akarna lapítani —,  ismét szúrni kezdett a szívem.

– Mi a gumicukros medve popsi történt itt? – kérdezte Yunha még az előtt, hogy elgondolkodhattam volna a történteken. Kezemmel szívem helyét masszíroztam.

– Röviden és tömören. Szomszéd kislány áthozta a leveleket, mert pár napja nem jöttünk haza, és beszélgettem vele, majd kiderült, hogy skizofrén.

– Tessék? – kérdezett vissza ingerülten.

– Kiderült, hogy skizofrén – ismételtem meg felé fordulva. – Vagyis hát nem... vagy nem tudom...

– Oh szegény... – jegyzte meg halkan maga elé meredve. Megrázta a fejét, majd megköszörüli torkát. – Hogy érted azt, hogy nem tudod?

– Úgy, hogy nem tudom! – válaszoltam idegesen. Nem Yunhára voltam mérges, egyáltalán nem, hanem inkább magamra... – Nem olyan volt, mintha egy skizofrénia szülte emberilény lett volna vele. S akárhányszor megérintettem nem tudtam ellopni tőle.

– Jungwon... – szólított meg halkan, miközben kezét hátamra tette. – Tudod jól, hogy mostanában már nehezebb lesz használni az erődet. Nemsokára ismét lejár az idő.

– Tudom, de... – vakartam hajam tövét egyre erőszakosabban. – Az az árny olyan volt, mintha... mintha démon lett volna.

– Démon? Mármint, mint a démonok? – kérdezett vissza Yunha zavarodottan. Fejemet nemlegesen ráztam, majd ujjammal kopogtatva lemorzéztam neki, hogy igazira gondoltam. – Agyadra ment a fertőtlenítő? Démonok nem léteznek – nevette el magát.

– Kösz – csak ennyit mondtam, majd felálltam s fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörbe tekintve láttam, hogy már semmi nyoma nem volt Raon támadási kísérletének. Valószínűleg Yunha begyógyította, mikor a hátamra simított.
A csapot megnyitva vettem egy mély lélegzetet s felé hajolva mostam meg az arcom.

Biztos vagyok benne, hogy démon lesz. Ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy miért nem tudtam ellopni Raontól a fájdalma okát... Nem lehet, hogy megint ennyire gyorsan lejárt az idő anélkül, hogy bármi hasznosat tettem volna.

___________________