A katonai körzet hasonló volt az iskolaihoz, csak éppen itt nem diákok és tanárok, hanem egyenruhás emberek járkáltak. Én is egy lettem közülük, és habár még csak kiképzésen vagyok, az öltözékem nem különbözött ilyen értelemben semmiben.
Más értelemben viszont igen.
A hosszú hajam miatt adtak nekem egy fejkendőt, amit a homlokomra kötve kell hordanom. Kényelmes, ráadásul hasznomra válik, mivel így huncut tincseim nem lógnak bele a szemembe. És még jól is nézek ki, legalábbis Hobi ezt állítja.

Jung Hoseok egy nagyon barátságos egyén, aki a felettesem, mégis jó barátommá vált szinte azonnal. Sokat beszél a testvéréről és az állítólagos legjobb barátjáról, akiért véleményem szerint teljesen odáig van.

Ha nem éppen edzek, vagy nem Hoseokkal vagyok, akkor a rozoga kis ágyamon lustulok, olykor könyvet olvasok, máskor pedig eszek, a változatosság kedvéért.
Jiminnel sajnos azóta sem tudtam találkozni, valószínűleg a kiképzés miatt, de amint vége lesz a zöldfülű korszakomnak, szabadabb lehetek.

Ja, igen. A kiképzés.

Ez a dolog úgy épül fel, hogy van egy csoportos, és van egyéni. A csoportosat Hoseok, vagy Yoongi - a nemrég említett bizonyos legjobb barát - tartja, az egyénit pedig mindenkinek a saját mestere, kiképzője, ki hogy nevezi. Ezek nem egy időben vannak, hanem mindig le van beszélve, hogy én és a kiképzőm ekkor és ekkor, utánunk pedig a következő páros. Szóval minden percre pontosan be van osztva.

Percre pontosan...

Mennyi is az idő? - pillantottam fel a falon pihenő órára, és hirtelen azt hittem, káprázik a szemem. Nem lehet ennyi az idő, mert akkor... elkéstem. Basszameg!

Villám gyorsasággal kaptam magamra barna bakancsom, és úgy rohantam, mint még soha. Sűrű bocsánatkérések közepette vergődtem át a tömegen, ami az ebédlő előtt fogadott, majd elfordultam jobbra, balra, balra, és meg is érkeztem a teremig. Az ott lévő óra szerint öt percbe telt ideérnem, szóval csak tízet késtem. Khm... „csak".

Belépve a rozsdásodó vasajtón, mesterem tekintete azonnal megtalált, és a pillanat tört része alatt termedt előttem, majd taszított a földre egy jól betanult mozdulattal.
Betanulta, pff. Ő fejlesztette ki...

- Kim Taehyung, merre jártál? - szigorú vonásai megrémisztettek, lábával közel volt a torkomhoz, félő volt, hogy megöl. Képes lenne rá. Amennyi galibát okoztam már neki...

- Ne haragudj rám, ígérem, többet nem fordul elő! Sa-sa-sajnálom - dadogtam össze vissza, amint Jeongguk arcán megláttam azt a vigyort, amivel mindig tudatja velem, hogy utál.

Eh.

- Ajánlom is, te paprikajancsi - nevette el magát, majd felém nyújtotta a kezét, és felsegített. Utána pár percig még úgy álltunk, mielőtt elengedett volna.

Sokszor előfordult már ilyesmi. Megtapasztalhattam, milyen meleg az ölelése, milyen puhák a kezei. Érthetetlen számomra, miért törődik velem, hiszen nyilvánvaló, hogy amiért ennyi bajt hoztam a fejére, alig várja már, hogy megszabaduljon tőlem.

- A fejkendőd? - rántott vissza hangja a valóságba, mire riadtan kaptam oda a homlokomhoz. A fejkendőm sehol sem volt. A jó édes...

- Há-hát, azt hiszem, hogy az ágyamon pihen... khm... tudod, neki se árt néha a mosás, meg az ilyenek... - próbáltam valami jó okot mondani, miért nincs rajtam az anyag, de tudtam, hogy mekkora szarban vagyok, ugyanis Jungkook így is meg fogja tartani az edzést, csak nekem lesz nehezebb dolgom a szemembe lógó tincsek miatt.

Isnételten nevetett.
Mindig nevet.
És mindig rajtam nevet.

- Hát akkor kezdjük is - mondta, majd már nekem is jött. Ökölharc. Utálom.
Kaptam pár ütést, adtam is párat, viszont egyértelmű volt, hogy én fogok a földre kerülni hamarabb.
Akkorát koppantam a padlón, hogy rendesen hallottam, ahogyan a csontjaim jajgatnak. Nem viccelek.

Ezek után további másfél óra szenvedés következett. Verekedtünk, vívtunk, céloztunk, súlyt emeltünk, futottunk, és a többi. Rettenetesen kifáradtam, és amikor ezt ő is észrevette, hozzámvágott egy palack vizet. Igen, hozzámvágta.
Ittam pár kortyot, majd visszadobtam neki.

- Egy ideje kérdezni szeretnék valamit, csak eddig féltem, hogy tolakodás lenne - kezdett bele, miután megtörölte víztől nedves ajkait. Én pedig végignéztem. És tetszett.

Őszintén szólva talán tetszik nekem. Vagyis... az rendben van, hogy a legnagyobb példaképem ezen a világon, viszont az együtt eltöltött idő alatt nagyon megkedveltem. Néha arrogáns, öntelt, bunkó, és lekezelő, de alapvetően egy elragadó személyiséggel rendelkezik, jó a humora, ha olyanja van, hajlamos sokat beszélni, és még sorolhatnám.
Mindezek mellett jó emberismerő, engem is nagyon hamar kiismert.
Szóval lényegében teljesen odáig vagyok érte, csak nem szeretem bevallani magamnak, mert félek a következményektől.

- Tae, minden oké? Föld hívja Taehyungot. Hé! - arra eszméltem fel, hogy egyik kezét arcom előtt lengeti, és közelebb hajolt, mint eddig volt. Elakadt a lélegzetem. Bambán néztem rá, ajkai emiatt egy széles mosolyra görbültek.

- Bo-bocsánat. Elkalandoztam - sütöttem le a tekintetem. Piszkosul kellemetlenül éreztem magam.

- Ühm... min agyaltál? - döntötte oldalra a fejét bátortalanul, érdeklődve. Aranyos volt. Mindig az.

És igen, ez a kapcsolatunk másik oldala. Amikor csak ülünk egymással szemben, vagy egymás mellett, és beszélgetünk. Szeretek vele beszélgetni, ugyanis figyelme mindig kiterjed mindenre, ezáltal azt éreztetve velem, hogy fontos vagyok.

- Semmi fontos. Mit szeretnél kérdezni? - mosolyodtam el halványan, ő pedig viszonozta ezt, mielőtt egy nagy levegőt vett volna.

- Van más... célod, vágyad is azon kívül, hogy elpusztítsd a bisangokat? - kérdezte halkan, és tőle nem megszokott bizonytalansággal a hangjában.
Elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.

- Igen, azt hiszem, van. Ez inkább vágy, mint cél, de... igen, van más is - zavartan ejtettem ki a szavakat az ajkaimon, közben ujjaim tördeltem. Lehet, nem kellett volna ezt mondanom, hiszen rá fog kérdezni, és csak nem mondhatom azt, hogy meg szeretném csókolni egyszer. Jobb híján úgy döntöttem, visszakérdezek: - Neked?

- Hm - arcán láttam, hogy erősen tanakodni kezd, majd tekintetét az enyémbe fúrta. - Talán van egy valami, amit szeretnék egyszer megtenni - felelt, egy percre sem nézve félre.

- Mi akadályoz meg abban, hogy megtedd? - most rajtam volt a sor, hogy oldalra billentsem fejem, mint egy kutyus, hogy ezzel is kifejezzem kíváncsiságom.

- Igazából... semmi - nevetett fel halkan, egy pillanatra elszakítva a tekintetét rólam, hogy a padlót fürkészve benedvesítse ajkait. - Egyszerűen csak... gyáva vagyok.

- Gyáva? - nevettem fel hitetlenkedve. - Már ne is haragudj, de már egy jóideje a példaképem vagy, és csodállak azért, amiért ennyire bátor és erős vagy. Nem mondhatsz ilyet magadra, hiszen te minden vagy, csak gyáva nem. Meg akarsz tenni valamit? Tedd meg! Nem kell félned, ennél elcseszettebb úgyse lehet ez az áthozott világ, és az életünk. Csak csináld, ne gondolkozz... csak... tedd meg - monológom végére teljesen elhalkultam. Arcán ott ült a meglepettség, aminek helyét perceken belül az elszántság vette át.

-Igazad van - mosolyodott el, majd két keze közé fogta az arcom, úgy kényszerítve engem szemkontaktusra. - Nocsak, én is tanulok valamit ettől a zöldfülű paprikajancsitól - kuncogott.

Már éppen felháborodtam volna a bennem szétáradó adrenalin miatt, hogy ne nevezzen így mindig, amikor belém fojtotta a szót azzal, hogy nedves párnácskáit megéreztem sajátjaimon.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan ő lehunyja a pilláit, ennek hatására én is ezt tettem. Becézgetett, cirógatott, lágy volt - tökéletes csókban részesített, én pedig boldogan viszonoztam azt.

Sosem gondoltam volna, hogy ugyanarra vágyunk. Egymásra.