Undorító, mocskos világban éltünk régen, ennek pedig meg is lett a következménye.
Az emberiség itt áll, a kihalás szélén, körbevéve bibere sanguinemekkel - ez latinul annyit jelent: vért iszik. Nyugalom, van egyszerűbb nevük is, mégpedig az, hogy bisang.
Ötvenhárom évvel ezelőtt elterjedt egy vírus - az emberek nem bírtak magukkal, ki akarták fejleszteni a halhatatlanságot, ám ez nem teljesen úgy sikerült, ahogy tervezték. A szérum örök életet adott, de lettek bizonyos... mellékhatásai, mint például az, hogy éhezni kezdtek az emberi vérre, húsra, szépen lassan lerohadt róluk a bőr, a szemük fekete lett, mint a démonoknak, a fogaik kihegyesedtek, ilyesmi. Annyi szent, hogy hiába születtem bele ebbe a világba, ahol már természetesnek számítanak a bisangok, még én is szokatlanul ocsmánynak látom őket. Ez a betegség pedig ragályos lett. A kísérleti alany megfertőzte a tudósokat, majd szépen lassan majdnem mindenkit. Voltak olyanok, akik immúnisak voltak, ők alakították ki a mostani lakhelyünket.

Nagyon furcsa belegondolni, hogy valaha ezek a lények is ugyanolyan emberek voltak, mint én. Sokat agyalok ezen. Igazából nem csak ezen szoktam, hanem úgy összességében mindenen, ami a világgal kapcsolatos.
Természetesen mi, az emberiség megmaradt része sem vagyunk teljesen védtelenek. Az évek során rájöttünk, hogy ezeket a lényeket nem mellkason, nem fejen, de még nem is gyomron kell megsebezni, hanem vagy a szemeiket, vagy a füleiket kell eltalálni. Ehhez nagyon jól kell tudnod célozni - hiszen ezek a valamik rettentő gyorsak és ravaszak is -, utána pedig el kell őket égetni, vagy lefagyasztani. A két véglet.
A másik nagy felfedezésünk az egy orvosság volt, ami védelmet nyújtott nekünk, hiszen amint beadták, immúnisak lettünk a bisangokra - azaz a harapásuk nem változtat át minket, a mérgük pedig nem öl meg. Szóval ezt az ellenmérget minden csecsemő megkapja egy éves korában.

Kísérletek folytak azzal is, hogy ha egy átváltozott példánynak beadják ezt a szert, visszaváltozik-e, de sajnos ez az elmélet megbukott, ugyanis csak még vadabbá, vérengzőbbé tette őket. Azóta is próbálkoznak kifejleszteni az ellenszérumot, amitől visszaváltoznak emberré, de egyelőre nem jártak sikerrel.

Tizenhét éves kortól kell bevonulni a katonák közé, ha alkalmas vagy rá. Addig tanítanak minket, edzenek, s van olyan, aki már az edzést sem bírja. Az olyanokból orvos, vagy kutató, tanító, élelmező válik.
Nekem édesanyám mindig azt mondta, hogy bukjak el az edzéseken, mert akkor nem kell kimerészkednem az emberi területről, így nem kerülök veszélybe. Sokan csinálják ezt, hogy a szánalmas kis életük ne kerüljön veszélybe.
Nos, az én esetemben az anyám most valahol odakint van, és emberi húsra éhezik. Biztosan fájna ez nekem, ha nem készítettek volna fel erre az esetre. Először sokat sírtam, rémálmaimban láttam anyát... olyanként. De mára már, mintha anya nem is létezett volna soha, mintha csak egy álomkép lenne a tökéletes világról, amiért harcolnom kell.
Erre tanítottak engem, és mindenkit.
Hiába vagyok nyeszlett, vékony, bírom az edzéseket, én katona leszek - ez minden álmom.
Szeretnék találkozni mindenki hősével, az én legnagyobb példaképemmel, Jeon Jeonggukkal. Nála jobb katona nincsen, és szeretném, ha fele annyira jó lehetnék, mint Ő. Régóta követem figyelemmel, de mindig tud valami újat mutatni. Azt mondják róla, hogy Ő azon kevesek közé tartozik, aki a szérum nélkül is immunis, de mivel ezt a születésekor nem tudták megállapítani azonnal, így az oltást is megkapta. A bisangok meg sem merik közelíteni.
Emlékszem, még kicsi voltam, amikor megismertem Őt. Nagy szenzáció volt akkor a fiatal katonafiú, aki hidegvérrel öli a bisangokat. Nem értettem, hogyan képes rá, hogyan képes megölni egy élőlényt, de utána megtanultam én is, hogy ezeket a teremtményeket nem szabad sajnálni. Megtanították nekünk ezt is.
Témához visszatérve, azóta csodálom Jeonggukot, de még sosem találkoztam vele. Nem vagyunk sokan, csupán olyan háromezer-hatszáz ember, ha maradt, és én mégsem találkoztam még Vele. Ez most elég hihetetlennek hangozhat, de egyszerű a magyarázat: Ő mindig a katonai részlegben van, én pedig az iskolaiban.
De ma minden megváltozhat. Most töltöm be a tizenhetet, átkerülök én is oda, ahol a katonák laknak. Ott kapok majd kiképzést az adott mesteremtől, majd én is képes leszek harcolni.
Végre bosszút állhatok a családomért!

[...]

- Taehyung! Milyen érzés tizenhétnek lenni? - karolta át a vállam a legjobb barátom.

Park Jimin csupán százhetvenöt centiméterrel van megáldva, és régen nagyon izmos, és erős testalkatú volt, de az edzések alatt nagyon lefogyott. Emiatt a nagy mennyiségű súlyvesztés miatt nem találták alkalmasnak katonának, így majd tanító válik belőle, és majd húsz éves korában viszik át a megfelelő részre.
Őt ismerem itt a legrégebb óta, hiszen rettentő barátságos volt velem már az első napon, így nyitott személyiségének köszönhetően sikerült összehaverkodnunk.

- Olyan, mint tizenhatnak, és tizenötnek - nevettem fel halkan.

Igazából sokkal több érzést váltott ki belőlem, de nem akartam kimutatni, mennyire örülök annak, hogy végre katona lehetek.

- Minden évben ezt mondod, de ez azért most mégiscsak más, nem? - vonta össze értetlenül a szemöldökét.

Természetesen, igaza volt, ez a születésnapom teljesen eltér a többitől, de nem akartam az orrára kötni minden gondolatomat ezzel kapcsolatban. Sosem voltam az a fajta, aki terhel másokat a bugyuta agymenéseivel.

- Hmm, nem - rántottam meg a vállam, majd nevetve magam mögött hagytam leesett állú barátom.

A nap folyamán kell megkeresnem a vezetőt, akinek lejelentem, hogy a tizenhetet töltöm, ezt ő ellenőrzi, majd értesíti a katonai részleget, hogy jöhetnek egy újoncért. Már mindenem összepakoltam, ami igazából egyáltalán nem sok, ezért belefértem egy málhába. Lépteim lomhák voltak, hiába uralkodott el rajtam az izgalom, még várni akartam. Utoljára körbenézni, látni az osztálytársaimat, barátaimat, tanítóimat. Látni akartam egy kicsit még önmagam azon a helyen, ahol mindeddig a napjaimat töltöttem.
Miután némiképp sikerült elraktároznom magamban a látványt, és az emlékeket, folytattam utam, már sokkal magabiztosabb lépésekkel.
Megérkezve az elkülönített, kicsi épülethez, bakancsommal könnyedén szökdécseltem fel a lépcsőn, egy kopogást követően pedig benyitottam.

Az egész házikó egyetlen szobából áll. Falai valami nagyon csúnya árnyalatot kaptak, a bútorzat barna, ami még talán illik is az ocsmány festék sárgás színéhez. Középen, az ablak előtt egy íróasztal áll, mögötte egy széken a részleg vezetője foglal helyet, előtte a falnál pár ülőalkalmatosság, és egy kisasztal foglal helyet, amin néhány könyv pihen. Az egész iroda hangulata olyan... nyomasztó, és hányingert keltő.

Elmondtam, amit szükséges volt, utána pedig csak figyeltem, ahogyan a férfi vékony, ráncos ujjai a papírok között kutakodnak, majd kivett egy mappát, és a számítógép billentyűzetén futkosnak.

- Rendben van, Taehyung. Minden adatod pontos, kiváló katona válhat belőled az eredményeid alapján. Kérlek, ülj le, nemsokára megérkeznek érted - mosolygott rám az igazgató, én pedig tettem, ahogy mondta.

Leültem az ott lévő sötétkék kanapéra, és ujjaimmal combomon dobolva vártam.

És vártam.

És vártam.

Kezdtem azt hinni, hogy mégsem találtak alkalmasnak, és fuccsba ment minden, amiért eddig dolgoztam. A vezető kínos mosolya fogadott, amikor felnéztem rá, ez pedig nem volt túl megnyugtató. Sőt.
Idegesen ültem ott, a percek pedig úgy rohantak el mellettem, mintha sose léteztek volna.
Egy óra tizenegy, egy óra tizenkettő... két óra.
Már kezdtem nagyon kétségbe esni, amikor pontban fél háromkor nyílt a helység ajtaja. Egy magas, kopasz férfi jött be elsőként.

- Jó napot! Kim Taehyungért jöttünk - lépett az íróasztal elé, és kezet fogott az igazgatóval, aki fejével felém biccentett.

- Jó-jó napot - köszöntem dadogva, tekintetem felemelve bakancsom orráról.

- Taehyung, örvendek! - most rajtam volt a sor, hatalmas mancsa közre fogta az én kezem, és hevesen rázni kezdte. Lelkesnek tűnt. - Nagyon kiemelkedő eredményeket produkáltál, éppen ezért olyan mesterre fogunk rábízni téged, akinek a segítségével igazi hőssé válhatsz majd - a mondandója végén rámkacsintott.

- Oh, én nem... - tagadtam volna le állítását, ám az ajtó ismételten nyílott.

- Szóval ez a paprikajancsi az, akit ki kell képeznem, hm? - szavai szigorúnak, míg hanga inkább lágynak volt mondható, és amikor ránéztem, nem hittem a szememnek.

- Jungkook, ne legyél kritikus! Ennek a fiúnak közel olyan jó eredményei lettek, mint neked voltak anno! - szidta meg a kezemet szorongató ember, majd miután ő is észrevette, hogy lassan nem marad vér a testem azon részében, eleresztett.

- Szóval Taehyung, igaz? Hát, remélem, nem fogok csalódni benned - komoly tekintetével végigmért, és láttam benne megcsillanni valami egészen furcsát.

- Nem, azaz igen... é-én is remélem - dadogtam össze-vissza, ijedten keresve a szavakat, amik elmenekültek előlem.

Jeon Jeongguk állt előttem, a példaképem, aki motivált engem a sok-sok év alatt.
Míg én teljesen zavartam bámultam őt, addig ő csak lazán, mellkasa előtt összefont karokkal nézett le rám, és nevetett.

Rajtam nevetett.