Ismét az ágyamban tértem magamhoz és fogalmam sem volt róla, hogy milyen nap és hány óra volt. Csak remélni mertem, hogy most nem aludtam végig egy napot, vagy esetleg többet... Óvatosan felültem és kinézve az ablakon láttam, hogy már lemenőben volt a nap.
-Ha szerencsém van még mindig szombat van - morogtam az orrom alatt, majd öles léptekkel a fürdőbe siettem. Megmostam az arcom, leültem a kád szélére és újra végig gondoltam az álmomat és az azt megelőző történéseket. Jackson világító szemei, ezüstös szárnyai, Seungmin, az én szemeim, az én szárnyaim...
-Csak ígérd meg, hogy emlékezni fogsz a szárnyaidra... - hallottam meg valahonnan Felix hangját, mire villámgyorsasággal szökkentem talpra.

-A fenébe is Felix... Hol lehetsz? - suttogtam kétségbeesetten, majd a mosdókagyló szélét markolva szemügyre vettem a tükörképem. - Megőrültél Winter, ehhez már nem fér kétség. Elvesztetted minden maradék józan eszed - vicsorogtam a tükörből rám bámuló lányra. Olyan idegennek hatottam saját magam számára, mintha egy ismeretlen személyt vizslattam volna kíváncsi tekintetemmel.
-Találkozunk a pokolban... - szólalt meg egy kellemes, de mégis hátborzongató hang a fülemtől alig pár centire.
-KI VAN OTT?! - fordultam meg riadtan, de természetesen egyedül voltam a fürdőben. Hirtelen térdre rogytam a fejembe hasító éles fájdalom hatására és mielőtt lehunytam volna a pilláimat egy barátságos szempárt láttam magam előtt.

Utolsó erőmmel a wc csészéhez másztam és elegánsan kiadtam a gyomrom összes tartalmát. Miután végeztem a róka kergetéssel megmostam a fogam, az arcom és visszacsoszogtam a szobámba. Az éjjeli szekrényemen pihenő telefonomért nyúltam és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében nyugtáztam, hogy csak pár órát voltam kiütve, nem napokat... Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a gondolat, hogy fel kell hívnom Sookiet. Bármennyire is morcos voltam muszáj volt beszélnem vele... Mobilomat felkapva a nappaliba indultam és úgy téptem fel az ajtót mint egy vadállat. Legnagyobb döbbenetemre a nyílászáró másik oldalán egy kipirult arcú, lihegő Sookie állt. Kisebb sikítás hagyta el a torkunkat majd barátnőm a csuklómnál fogva húzni kezdett maga után.

-Beszélnünk kell -szólaltunk meg egyszerre mikor leültünk a kanapéra majd nevetve összenéztünk.
-Kezd te - mondta Sookie és kényelmesen elterült a szófán.
-Először is... - köszörültem meg a torkomat. - Sajnálom. Tudom, hogy mindent értem tettetek, de bosszantott, hogy a hátam mögött, engem kvázi sarokba szorítva cselekedtetek.
-Én is sajnálom - sóhajtott fel Sookie majd törökülésbe tornázta fel magát. - De tényleg minden a te érdekedben történt és remélem már jobban vagy. - Óvatosan közelebb kúsztam a legjobb barátnőmhöz és erősen magamhoz öleltem őt.
-Igen és köszönöm. Már csak egy dolog van ami nyugtalanít...

-Ne is folytasd. Tudom, hogy a fiúkra gondolsz és épp erről akartam beszélni veled. - Lopva a konyha felé pislogtam majd semmit sem értő ábrázattal Sookiera néztem.
-Hová lett Jackson?
-El kellett rohannia, gyorsan hívott engem, én pedig rohantam ahogy tudtam. Mesélte, hogy elájultál és bár azt mondta minden rendben, szokatlanul nyugtalan volt. - Ismét peregni kezdtek lelki szemeim előtt a képek és ahogy felidéztem Jackson szemeit és szárnyait az agyam fájdalmasan lüktetni kezdett. A megérzésem azt súgta, hogy nem képzelődtem, de a józan eszem hevesen dacolt ezzel. Seungmin szavai visszhangoztak a fülemben könyörtelenül, egyre hangosabban és úgy éreztem ideje minden realitásomat a kukába dobni. Komolyan el kell kezdenem foglalkozni ezzel az angyal témával...

-Winter minden rendben? - rántott vissza a valóságba Sookie aggódó hangja. Mosolyt erőltettem az arcomra majd mélyen a lány szemébe nézve kimondtam életem egyik legnagyobb hazugságát...
-Persze. - Láttam Sookien, hogy kételkedik, de végül egy hatalmasat sóhajtott és annyiban hagyta a dolgot.
-Akkor a tárgyra is térnék... Kiderítettem mindent amit csak tudtam a négy fiúról és nem igazán vannak vidám híreim.
-Igen tudom, mind halottak és rám gyanakodnak a yardon - csóváltam meg a fejem.
-Ez még csak a jéghegy csúcsa - túrt a hajába ingerülten Sookie. - Úgy néz ki ez a négy jó madár ismerték egymást és egyikük sem volt egy ma született bárány.

Barátnőm felemelt a dohányzó asztalról egy olyan vastag papír halmot, amivel már embert lehetett volna ölni és könnyedén a kezembe nyomta.
-Tessék - bökött fejével a nálam lévő mappára. - Nem fogom azt hazudni, hogy minden kérdésedre választ fogsz kapni, inkább még több kérdőjel lesz a fejedben... De talán végre eltudunk indulni valamerre - vonta meg a vállát majd kényelmesen hátra dőlt. Úgy markoltam rá a nyomtatványokra mint koldus egy tál kimchire és vadul lapozgatni kezdtem őket. Szemeimmel szinte faltam a betűket és olyan sebességgel olvastam mint egy megszállott.

Percekig szótlanul újra és újra áttanulmányoztam a mappa tartalmát, bár még nem értem a végére máris rengeteg kérdésem lett.
-Mondd csak - vigyorgott rám mindent tudó mosollyal Sookie, mire hitetlenkedve megcsóváltam a fejem.
-A homlokomra van írva?
-Nem, csak én már olvastam és kb hasonló fejet vághattam - nevette el magát majd közelebb mászott hozzám és kivette a kezemből a mappát. - Összegezve a lényeg annyi, hogy tagjai voltak egy maffia csoportnak, de ők piti kis bűnözők voltak... Pár lopás, drog birtoklás és terjesztés, garázdaság. Szóval a nagy kutyák lábtörlői lehettek - hadarta egy levegőre Sookie miközben én megbabonázva néztem a csatolt képeket. Mi vitte tévútra ezeket a fiúkat és mi közöm van nekem ehhez az egészhez?

-Mit tudunk még róluk? - kérdeztem csendesen és akaratlanul elmosolyodva simítottam végig a srácok fotóin. Chan gödröcskéi, Jeongin kisfiús mosolya, Jisung mókus pofija és Felix szeplői... Első ránézésre mind olyannak tűntek, akiket bárki szívesen látna a lányuk (vagy esetleg fiúk) párjaként. Miért éltek még is ilyen életet...? Annyira elmerültem a cselekvésben, hogy fel sem tűnt, hogy Sookie (jó eséllyel már percek óta) folyamatosan beszélt hozzám. Fejemet megrázva néztem a legjobb barátnőmre, aki úgy bámult rám mintha szarvaim nőttek volna.
-Mi az? Van valami az arcomon? - vigyorogtam rá.
-Nem éppen ott... - suttogta Sookie.

-Minden rendben? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Nem nézel ki valami jól, teljesen elsápadtál... Hozok egy kis vizet - mondtam aggódva majd felálltam és a konyhába mentem. Töltöttem egy pohár hideg vizet Sookienak, magamnak egy kis kávét és óvatosan egyensúlyozva vissza mentem a nappaliba.
-Köszönöm - motyogta mikor kezébe nyomtam a poharat, majd lassan kortyolgatni kezdte a tartalmát. Még mindig furcsán nézett rám... Nem tudtam hová tenni hirtelen megváltozott viselkedését. - Szóval o... Ott tartottam, hogy az Angyal szárnyak bűnszervezet tagjai voltak és... - dadogta a legjobb barátnőm és most rajtam volt a sor, hogy tányér méretű szemekkel bámulni kezdjem őt.

-Hogy mit mondtál?! - pattantam fel mintha rajzszögekbe ültem volna.
-A-an-angyal szár-szárnyak -hebegte Sookie majd meredten egy pontot kezdett el bámulni a hátam mögött. Ösztönösen hátra néztem én is, de nem láttam semmi érdekeset... Óvatosan végig simítottam legjobb barátnőm térdén mire riadtan összerezzent, mint egy csínytevésen rajta kapott gyerek.
-Emlékezz a szárnyaidra... - motyogtam magam elé.
-Micsoda? - rázta meg magát Sookie és egy ideig némán bámultuk egymást. A fejemben kezdett már összeállni egy kép, de még képtelen voltam kimondani... Emésztettem a lehetőséget, ízlelgettem mint egy borzalmas ízű cukorkát. Képtelen voltam megbarátkozni a ténnyel, hogy talán nekem is közöm lehetett ehhez az egészhez...

-Nagyon elgondolkodtál - törte meg a csendet Sookie. - Esetleg eszedbe jutott valami?
-Sötétben tapogatózok viszont van egy rossz előérzetem - húztam oldalra a számat majd lassan a lányra emeltem a tekintetem. - Mi van ha nekem is közöm van ehhez az egészhez?
-Az lehetetlen - rázta meg a fejét rögtön Sookie. - Minden bandatag nyilván van tartva, név, születési adatok meg minden. Csak azért nem baszogatja őket a rendőrség mert a főnökök vastagon lefizettek mindenkit - fintorgott megvetően. - Ráadásul egy ideig minden ki volt plakátolva a fejeddel. Nem gondolod ha az egyik nagy kutya babája lennél akkor már rég jelentkeztek volna érted?

-Nos ez egyszerre nyugtatott meg és rémített halálra - mosolyodtam el keserűen. - Hiszen ha nem volt közöm hozzájuk akkor miért álmodok a fiúkkal? Miért emlékezem rájuk és a nevükre?
-Nem tudom Winnie - csóválta meg a fejét Sookie. - Próbáltam egyezéseket keresni, hátha egy helyen laktatok, egy helyre jártatok suliba... De semmi. Amíg kórházban voltál felhívtam az összes iskolát ahová ők jártak, külföldi lány diákok után érdeklődve, de semmi... Egy centivel sem jutottam előrébb - sóhajtott csalódottan Sookie. Csüggedt barátnőm köré fontam a karjaimat és arcom a nyakába fúrtam.
-Nem baj... Majd csak eszembe jut egyszer, hogy mi történt velem.

-Csak ígérd meg, hogy emlékezni fogsz a szárnyaidra...

"Ősz van és peregnek a sárgult levelek,

meghalt a földön az emberi szeretet.

Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,

Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél..."

-Mi ez a dal amit mostanában állandóan dúdolgatsz Winnie? - lökte meg játékosan a vállam Sookie. Elcsigázottan megráztam a fejem majd lustán a lányra pillantottam. Napok óta megállás nélkül dolgoztunk és az agyam már kezdett egy adag reszelt káposztára hasonlítani.
-Dúdoltam? - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Érdekes, fel sem tűnt... - adtam hangot a gondolataimnak és egy vállrándítás után nyugodtan dolgoztam tovább.
-Nem ismerős a dallama és mivel nem énekled a szövegét, így fogalmam sincs mi lehet ez.
-Lehet valami sláger amit a rádióban hallottam - feleltem nagyot sóhajtva miközben tovább írtam ez emaileket amikkel Jackson megbízott.
-Mindenesetre elég melankolikusnak tűnik a hangulata - folytatta Sookie majd lassan felállt a velem szemben lévő székről.

-Én sem vagyok túl vidám, ahogy a gondolataim sem... Meglepődnék ha a fejemben valami mulatós dal szólna - mosolyodtam el szomorúan. Sookie erre nem felelt semmit, csak a szemét megforgatva levette a fogasról a kabátját.
-Hozok kávét... Te is kérsz?
-Igen, de valami jó édes ízűt, ha már az életem keserű - jegyeztem meg viccelődve mire legjobb barátnőm belenyomta a fejem a klaviatúrába. - HÉÉ!
-Tudom, hogy csak viccelődni próbálsz, legalábbis remélem... De ha nem hagyod abba, megint beviszlek Dr. Cuki Mosolyhoz, vagy rád szabadítom Mr. Senkit.
-Hogy melyik a rosszabb arról vitatkozhatnánk - morogtam az orrom alatt mire Sookie csak kuncogva összekócolta a hajam.

-Mindjárt jövök Winnie.
-Jó, jó - legyintettem miközben már minden figyelmem a munkámnak szenteltem. Percek alatt végeztem az emailekkel, sajnos ez az "évek meg a rutin" átka, hogy hamar befejezek szinte minden rám bízott feladatot. Államat a tenyeremben támasztva bámultam a laptopom monitorját és egy nagyot sóhajtottam. Mondhatnám azt, hogy a gondolataim ezerfelé cikáztak, de valójában hetek óta csak egy dologra tudtam koncentrálni... Igen, a változatosság kedvéért a négy fiúra és az angyal szárnyakra. Sookie mindent megtett, olyan mélyre ástunk, hogy már a rendőr barátai figyelmeztették, hogy kicsit vegyünk vissza... Így inkább leálltunk és a már meglévő információkkal próbáltunk meg egyről a kettőre jutni, amikor épp nem dolgoztunk.

Jobb ötlet híján kikapcsoltam a gépem és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Úgy terveztem, hogy megiszom Sookieval a kávét majd haza megyek pihenni. Imádtam a munkám és nagyon örültem neki, hogy ennyi dolgunk volt mert legalább kevesebb időm volt hülyeségeken agyalni, de rám fért már egy kis lazítás. Nem vágytam semmi extrára, csak egy pohár rozéra és valami jó horror filmre egyedül, bekuckózva a kanapén.
-Tessék - tette le váratlanul elém a kávémat Sookie, mire riadtan rezzentem össze. - Azért ennyire nem vagyok ijesztő - nevette el magát majd visszaült a helyére a saját koffeinbombájával.

-Köszönöm - emeltem felé a poharam. - Valóban nem vagy az, csak elbambultam... Tudod, csak a szokásos - mondtam könnyedén és nagyot kortyoltam a karamellás latteból.
-Igen, igen - sóhajtott fásultan. - De remélem most mikor haza mész lazítasz végre egy kicsit, nem dolgozol és nem járatod az agytekervényeidet - fenyegetett meg játékosan mire vigyorogva tisztelegni kezdtem.
-Igen uram!
-Na, futás. Holnap reggelig látni sem akarlak - mondta majd hozzám vágta a kocsija kulcsát.
-És te, hogy mész haza? - kérdeztem bambán. Reggel együtt jöttünk dolgozni, így az én járgányom otthon pihent a garázsban.
-Majd Yoongi haza visz, vidd csak nyugodtan a tragacsom.

-Ne viccelj. Majd megyek gyalog vagy metrózom - mondtam és visszadobtam a kulcsot.
-Vagy hazaviszlek - szólalt meg egy hang az ajtóból.
-Szia Jackson - vigyorgott Sookie mire én is lassan megfordultam és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Még mindig olyan fura volt számomra a férfi közelében tartózkodni, hiába szerettem vele lenni és élveztem a társaságát.
-Szia - köszöntem halkan majd a vállamra akasztottam a kabátom és a táskám. - Akkor holnap reggel találkozunk - mondtam a legjobb barátnőmnek majd Jackson felé indultam, aki még mindig az ajtóban állt és  úgy vigyorgott mint egy jól lakott ovis.
-Aztaaaa semmi ellenkezés? - szívta a vérem játékosan. - Ezt felírom a naptáramba.

-Örülök, hogy jó a kedved - mosolyogtam rá mikor már a folyosón sétálva igyekeztünk a lift felé.
-Már miért ne lenne jó kedvem? - kérdezte szórakozottan. - Mehetek haza pihenni, este Mark születésnapját ünnepeljük és téged is láttalak - válaszolta olyan lazán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A szívem hevesebben kezdett verni ahogy kimondta ezeket a szavakat. Néha komolyan fontolóra vettem már azt az opciót, hogy beleszerettem Jacksonba... De aztán mindig rájöttem, hogy valójában semmit nem tudok a szerelemről, vagy legalábbis elfelejtettem. - És neked mik a terveid? - rántott vissza a valóságba Jackson hangja.
-Egy pohár bor, horror film és pihenés.

-Helyes - bólintott elismerően miközben beszálltunk a felvonóba. - Rengeteget dolgoztatok Sookieval az elmúlt napokban, most jöhet a jól megérdemelt pihenés.
-Azért nem viszem túlzásba - vigyorogtam rá majd könnyed léptekkel elhagytam a liftet. Jackson édesen felnevetett és átkarolta a vállam.
-Valahogy sejtettem... De vigyázz magadra kérlek - vált komollyá a hangja majd kinyitotta előttem az épület ajtaját. Szótlanul lépkedtünk a parkoló felé, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, vagy mit kéne mondanom, ezért inkább a hallgatást választottam. A férfi kinyitotta előttem a kocsi ajtaját is majd beült a volán mögé és miután mindketten bekapcsoltuk a biztonsági övet beindította a járgányt.

A rövidke úton csendesen beszélgettünk mindenféle hétköznapi dolgokról. Jól esett a könnyed csevegés, de az agyam egy hátsó szegletében ott motoszkáltak a múltkor történtek képei. Jackson kék szemei, ezüstös szárnyai...
-Minden oké? - kérdezte aggódva a férfi.
-Persze. Miért? - pislogtam rá mit sem értve.
-Percek óta úgy bámultál mint a világ kilencedik csodáját - felelte nevetve és arca édes halvány pírban úszott.
-Ne haragudj... Kissé elcsigázott vagyok - sütöttem le a szemem szégyenkezve. Vajon mióta bambulhattam őt? Jézusom Winter, olyan ciki vagy időnként. 
-Szerintem filmezés helyett aludj inkább egy nagyot - mondta majd óvatosan beparkolt és leállította a motort. - Komolyan mondtam Winnie - simított végig az arcomon szeretetteljesen.

-Rendben - adtam meg magam, de mindketten jól tudtuk, hogy ez csak egy üres ígéret volt a részemről. Jackson mosolyogva megcsóválta a fejét és egy puszit adott a homlokomra.
-Vigyázz magadra, kérlek - kérte búcsúzóul.
-Te is -  mondtam miközben összeborzoltam a haját majd hirtelen felindulásból arcon csókoltam. Tettem után olyan gyorsan hagytam el a kocsit és iszkoltam be az épületbe, ahogy csak tudtam. A liftre várva a hideg falnak nyomtam a fejem, de legszívesebben beleütöttem volna párszor. Néha tényleg úgy viselkedek mint egy hülye. - Gratulálok Winter. Nincs elég probléma és bonyodalom az életedben, csinálnod kell még egyet - korholtam magam.

A lakásom ajtaján belépve rögtön a konyhába mentem, nem törődve azzal, hogy a cipőmmel összekoszolok mindent. A hűtőbe nyúlva magamhoz vettem egy üveg rozét, hanyagul lerúgtam a lábbelim, az egyik székre ledobtam a kabátom és a táskám. Szabályosan levetődtem a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedtem és kinyitottam a boromat. Jó alaposan meghúztam az üveg tartalmát, majd magamhoz ölelve azt bekapcsoltam a tv-t és böngészni kezdtem a gyér kínálat közt. Végül egy bukott angyalos filmre esett a választásom, de nem köthette le túlságosan a figyelmemet mert valahol még az elején bealudtam. Minden amire emlékeztem annyi volt, hogy kiittam a borospalack tartalmát és a szófán elnyújtózva mély álomba merültem.

-Milyen szépek vagytok - simítottam végig a számomra ismeretlen lila virágokon. Gyönyörű volt a hely, szavakkal talán leírni nem is lehetne... Bármerre néztem erdő és virágos rét, amiken megcsillant  a lemenő nap fénye. Valahonnan víz csobogása és madarak csicsergése hallatszódott, de mikor felakartam állni, hogy körbe nézzek egy kéz megakadályozott ebben.
-Itt maradsz - parancsolt rám szelíden, de határozottan. Riadtan pislogva néztem fel és arcomon akaratlanul széles mosoly terült el amikor felismertem azt a barátságos szem párat.
-Téged láttalak - hadartam lelkesen. - Pár hete mikor elájultam. - A fiú csak cukin vigyorogva bólintott egyet majd leült mellém a földre és semmit sem szólva a tájban gyönyörködött.

-A nevedet is tudom - folytattam nagyot sóhajtva. - De a formalitás kedvéért nem mutatkozhatnánk be?
-Lee Minho - hajolt meg kissé ültében.
-Winter James - utánoztam a gesztust, de Minho csak sejtelmesen mosolygott. - Nehogy te is elkezdj Eminek szólítani mert esküszöm beleugrok a patakba, vagy mi van itt - morogtam magam elé, mire a fiú nem szólt semmit csak megköszörülte a torkát.
-Hányadik alkalom is ez? - kérdezte csendesen.
-Hmmm... - hajtottam kissé oldalra a fejem. - Te vagy a hatodik.
-És  te még mindig komolyan azt hiszed, hogy ezek csak puszta álmok? - A hangjában volt valami ismeretlen érzelem, amivel eddig nem találkoztam... A megvetés.

-Őszintén? - fordultam teljese testemmel Minho felé. - Nem tudom... Egyre zavarosabb és kuszább minden. Olyan nyomokra bukkanunk, olyan dolgok jutnak eszembe amik csak még érthetetlenebbé teszik a helyzetem. Néha már én sem tudom mi az ami álom, mi az ami valóság, mi az ami csak képzelet és mi az ami a múlt.
-Talán segíthetek - mosolyodott el lágyan.
-Eddig mindenki azt mondta, hogy...
-Nem azt mondtam, hogy elmondok mindent - szakított félbe a fiú. - Hanem azt, hogy talán tudok segíteni. Szó szerint életmentő lenne, ha eszedbe jutnának bizonyos dolgok.

-Kösz - vágtam fancsali arcot. - Kicsit sem raktál rám nyomást.
-Sajnálom, nem ez volt  a célom - vonta meg a vállait. - Csak őszinte voltam.
-Szóval akkor...?
-Áruld el nekem, hogy mit tudsz az angyalokról - nézett rám komolyan.
-Azt, hogy nem léteznek - feleltem csípőből.
-Kis hitű - morogta Minho majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - Sorold fel nekem kérlek, hogy milyen angyalok vannak. 
-Hát... Ott vannak pl az arkangyalok és a szeráfok - kezdtem bele majd a fejem vakargatva agyaltam tovább.
-Igen, folytasd - bólintott elismerően Minho.
-A sima angyalok... Ilyen létezik egyáltalán?
-Te mondtad, hogy nem léteznek angyalok - vigyorodott el szemtelenül.

-Baromi idegesítő vagy, ugye tudsz róla?
-Igen, de a kielemzésem helyett inkább fejezd be a felsorolást.
-Oké - fújtam ki a levegőt majd mint a villám, úgy csapott belém a felismerés. - Vannak még őr, valamint bukott angyalok is. - Minho arca felderült és lelkesen bólogatni kezdett.
-Szerinted te milyen angyal lennél? - tette fel az egyszerű kérdést, amik hideg tőrként hatoltak lényem minden sejtjébe. Egész testemben remegni kezdtem, minden létező porcikám fájt, de leginkább a fejem. Az agyam szabályosan lüktetett, olyan kínnal sajgott, hogy azt hittem menten belebolondulok. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ez egy nagyon fontos kérdés és emlékeznem kéne valamire... 

A fiú valóban segített, legfőképp abban, hogy borzalmas fájdalmat éljek át és még inkább úgy érezzem, hogy menten megbolondulok. Fejemet fogva, a levegőt kapkodva kétségbeesetten néztem Minhora, aki szobor módjára ült mellettem. Nem szólt semmit, csak mindent tudóan mosolygott miközben én pokoli dolgokat éltem át. Úgy éreztem magam mintha lebegnék, a tudatom teljesen kiürült és bármennyire is igyekeztem nem jutott semmi az eszembe. Aztán mint a filmekben, kigyulladt a fejemben az a bizonyos villanykörte...

-Bukott angyal. Egy bukott őrangyal lennék...

Még két rész és vége a könyvnek.

Várjátok már? :)))