Kellemes júniusi éjszaka volt. Tudjátok az az igazi balzsam illatú, amikor még este 9-kor is vígan elvagy egy szál pólóban, így hát a dzsekimet a kezemben szorongatva hagytam el a kiadót.
-Nem kell egy fuvar? - fékezett le mellettem egy autó és az ablakon kidugta a mosolygós fejét Sookie. - Pattanj be - intett vidáman, én pedig szót fogadtam neki.
-Köszönöm, belehaltam volna ha még haza is kell sétálnom... -sóhajtottam. - Bár kifejezetten jó az idő - gondolkodtam hangosan, majd a lányra néztem. - Hogy hogy erre jártál?
-Üres a hűtő ezért elugrottam bevásárolni és mivel tudtam mikor végzel, úgy időzítettem az érkezést, hogy feltudjalak kapni.
-Egy angyal vagy - vigyorogtam hálásan.

Fél év telt el az eset óta... És azóta sem lettem okosabb a múltammal kapcsolatban. Yoongi és Sookie szavukat betartva munkát és otthont adtak nekem, majd miután ledolgoztam a tartozásomat elkezdtem albérletre kuporgatni. Könnyű dolgom volt hiszen Yoongi cége nyereséges, szóval egy menő zenei producer személyi asszisztense lettem. Bár jól ment a sorom folyamatosan a családomat kerestem, nem éreztem magam teljesnek, ami Dr. Mingi szerint normális reakció, de azért pszichológushoz küldött. Nem jött rosszul a szaksegítség, időnként úgy éreztem, hogy valóban befogok kattanni. Még mindig nem tudtam se a korom, se a nevem, úgyhogy maradtam Winter és felvettem Sookie vezeték nevét.

Az orvosok szerint a húszas éveim elején járok, így Sookie lelkesen kitalálta, hogy a születési dátumom legyen 1998. december 10, úgyhogy az új papírjaim szerint Winter James vagyok és 23 éves. Bár a Dél Koreai rendőrség mindent megtett az ügyem érdekében, még sem sikerült egy élő hozzátartozómat sem előkeríteniük... Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha bármit is megtudok a múltamból, még sem voltam képes leállni a "nyomozással". Dr. Cuki mosoly szerint valószínűleg öngyilkos akartam lenni, ezt abból következtette ki ahol és amilyen állapotban rám találtak. Mi van ha igaza van? Ha tényleg elakartam dobni az életem lehet jobb ha semmit sem tudok meg az "előző életemről"....

Furcsa kettősség volt bennem az egésszel kapcsolatban, bár boldog voltam a hiány érzetem nem csillapodott. Hát tényleg nincs ezen a kicseszett Földön egyetlen egy lélek sem akinek hiányoznék? Aki kétségbeesetten keresne...? Tényleg ilyen rohadt egyedül vagyok...?
-Minden rendben? Nagyon elhallgattál - rántott ki a gondolataim közül Sookie hangja. Lágyan elmosolyodtam, majd a vezetésre koncentráló lányra néztem. Nem, kibaszottul nem vagyok már egyedül... Hiszen itt van nekem Sookie és Yoongi, az én új, nem szokványos családom.
-Csak gondolkodtam - vontam meg a vállam. - Tudod, szoktam néha.
-Feltűnt - sóhajtott gondterhelten Sookie. - Mostanában egyre gyakrabban...

-Sajnálom, hogy nem tudom elengedni a múltam - sütöttem le bűnbánóan a szemeimet. A lány leparkolt a lakásuk előtt, kicsatolta a biztonsági övét és finoman megérintette a kezem.
-Nem kell bocsánatot kérned állandóan Winnie... -csóválta meg a fejét Sookie. - Természetes amiket érzel, amiket gondolsz vagy cselekszel. Borzasztó nehéz lehet neked és bár nem tudom átérezni, de megértem - szorította meg a kezem biztatóan. - Ne ostorozd magad, nem foglak hálátlannak gondolni azért mert megakarod tudni, hogy ki voltál.
-Köszönöm - suttogtam magam elé, majd lassan a barátnőmre néztem és halványan elmosolyodtam. - Próbálom elengedni ezt az egészet, de képtelen vagyok... Pedig tudom, hogy tovább kell lépnem, nem létezhetek így életem végéig.

-Mindened adott a tovább lépéshez. Van munkád, van fedél a fejed felett és mi is mindig itt leszünk neked! Segíteni és óvni fogjuk minden léptedet - közölte olyan könnyedséggel, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Hálásan magamhoz szorítottam a lányt és próbáltam nem elsírni magam. Ha ők ketten nem lennének ki tudja mi történt volna velem... Valószínűleg ott fagytam volna halálra a nyílt utcán. - Van egy ajánlatom - tolt el magától finoman Sookie.
-Ajjaj, jól kezdődik... - cukkoltam vigyorogva.
-Ha segítesz felcipekedni meghívlak egy jó vacsorára - nyújtotta pacsira a kezét.
-Megegyeztünk - csaptam bele nevetve barátnőm apró mancsába.

Fél 10 felé járt már az idő mikor neki láttunk a főzésnek, de náluk ez mondhatni minden napos volt. Yoongi általában éjfél körül esett haza, de nem volt ritka az sem mikor a kiadóban éjszakázott és mikor otthon aludt, akkor is hajnalban dolgozni indult. Sookie nem értett egyet párja életvitelével, de jó barátnő módjára mindenben támogatta a fiút és teljes vállszélességgel mellette volt. Annyira erős és különleges volt a kapcsolatuk, pedig sok mindenben mások voltak... De a szerelmük áthidalt minden különbséget és legyőzte az összes akadályt.

-Na akkor mit szólnál egy kis zöldség leveshez és gong bao csirkéhez? - töprengett hangosan Sookie, miközben végig nézett a vásárolt alapanyagokon.
-Nekem egy instant rámen is megteszi, nem ettem ebéd óta - tapasztottam a tenyerem a fájdalmasan korgó gyomromra.
-Akkor éljen az instant rámen - kiáltott fel boldogan Sookie. - Megmondom neked az őszintét amúgy sem volt valami sok kedvem főzni - sóhajtott fáradtan, majd feltett főni egy lábas vizet.
-Attól még főzhetünk Yoonginak valamit, nem? - kérdeztem óvatosan.
-Áhh - legyintett Sookie lemondóan. - Már reggel közölte, hogy nem fogja ma sem haza enni a penész - fintorgott a lány. - Szóval igazából azért csábítottalak fel ide, hogy ne legyek egyedül.

-Mint valami pizsi party? - nevettem el magam és Sookie lelkesen bólogatni kezdett.
-Aha csak felnőtt verzióba - vonta fel huncutul a szemöldökét. - Horror és forró csoki helyett bor és pletyka lesz a menü - mondta vidáman, majd szedett 1-1 adag ételt mindkettőnknek.
-És rámeeeen - kiáltottam fel boldogan mikor letette elém a gőzölgő levest.
-Esküszöm neked Wonho a lélekállatod - nevette el magát és két evőpálcikát nyomott a kezembe. - Jó étvágyat Winnie!
-Neked is - mondtam teleszájjal. A rámen csípős volt és tűzforró, de az éhségem kínzóbb volt mint az erős, égető leves, így mohón lapátoltam befelé, mintha a legfinomabb étel lett volna.

Vacsora után elmosogattunk, elpakoltunk mindent, majd két pohár és egy üveg bor társaságában kiültünk a teraszra. Sookie és Yoongi Gangnam legelőkelőbb negyedében laktak, ahonnan a kilátás finoman szólva pazar volt. Igazi nagyvárosi életet éltek, megvolt mindenük és mégis megmaradtak önzetlen, nagyszerű embereknek. Sosem vágtak fel a pénzükkel, nem felejtették el, hogy honnan jöttek, ami sajnos nagy szó a mai világban. Azon kívül amit tettek értem, ezért szerettem őket a legjobban... Emberiek voltak, nem képzelték magukat kis királynak, csak azért mert tetemes vagyonuk volt. Lopva Sookiera néztem aki épp azon ügyködött, hogy kinyissa a bort és bénázását nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
-Add azt ide nekem - vigyorogtam rá és egy könnyed mozdulattal kihúztam a dugót.
-Csak azért sikerült mert már meglazítottam - húzta fel sértődötten az orrát a lány.

Nem tudom, hogy a bor, a fáradtság vagy a későre járó idő miatt, de egyszerűen képtelen voltam abba hagyni a nevetést. Olyan jó kedv lett úrrá rajtam, mint eddig még talán soha az utóbbi időben. Sookie is annyira nevetett, hogy inkább letette a kezéből a boros poharat mielőtt az egészet magára öntötte volna és csak röhögtünk, mint két eszelős.
-Istenem ha ezt valaki látná bezáratna minket - törölgettem le a nevetéstől kibuggyant könnycseppjeimet, majd a fejem hátra hajtva a csillagokat kezdtem bámulni.
-Ja, ahelyett, hogy hozna inkább még bort - rázta meg csalódottan az üres üveget Sookie.
-Szerintem ennyi elég volt mára, reggel kelnem kell - sóhajtottam még mindig az éjszakai égboltot nézve.

-Kérjek neked egy szabadnapot? Elég jóba vagyok a főnököddel - kuncogott Sookie, mire nagy szemekkel ránéztem és hangosan elnevettük magunkat.
-Majd inkább máskor, holnap jönnek a kínaiak tárgyalni...
-Mármint a Team Wang? - vonta fel az egyik szemöldökét Sookie.
-Ja, azok - vigyorodtam el idiótán.
-Azért el ne olvadj ha megint meglátod Jacksont - húzta az agyam Sookie, mire ingerülten megforgattam a szemeimet.
-Így bízzon meg benned az ember...
-Drágám ha nem mondtad volna, a múltkori után akkor is levágtam volna, hogy oda vagy a fiúért. "Szia Wi-wi-winter vagyok" - gúnyolódott rajtam affektálva a barátnőm, mire röhögve meglöktem a vállát.
-Inkább menjünk aludni... - álltam fel a kényelmes fotelból tüntetőleg.

A vendégszoba még mindig olyan volt mintha továbbra is ott laknék. Yoongi és Sookie nagyon otthonosan berendezték nekem anno és a költözésem után is úgy hagytak mindent. Nagyot sóhajtva a szobához tartozó külön fürdőbe indultam, bármennyire is fáradt voltam zuhanyozni muszáj volt. A bortól spiccesen kuncogva ledobáltam magamról a ruhát és beálltam a hűsítő vízsugár alá, hogy alig 10 perccel később tisztán és illatosan terülhessek el az ágyban. Nem kellett sokáig várnom, amint a fejem a párnához ért szinte azonnal elnyomott az álom...

Különös helyszínre csöppentem, de valahogy olyan ismerős volt... Mintha már jártam volna itt korábban, futott át az agyamon.
-Basszus - kiáltottam fel meglepetten mikor megláttam a fiút. Ugyan abban a ruhában, ugyan úgy a liftnek támaszkodva... Pont mint fél évvel ezelőtt.
-Annyira vártalak már - lépett oda hozzám, majd ujjainkat összefűzve behúzott maga után a felvonóba. Lazán a falnak támaszkodtam és úgy pislogtam fel a nálam fél fejjel magasabb srácra. A kezem még mindig nem engedte el, sőt egyre szorosabban fogta.
-Nem akarsz elengedni? - emeltem fel összekulcsolt kezeinket, mire a fiú a gödröcskéit megvillantva rám mosolygott és megrázta a fejét.
-Soha... Emi.

-Az én nevem Winter - suttogtam, miközben egyenesen a szemébe néztem. Arcára őszinte döbbenet ült ki majd tetőtől talpig végig mért.
-Hát még mindig... - kezdett bele, de elharapta a mondatot.
-Oké, én tényleg nem értem mi folyik itt. Elég idióta álmaim vannak mostanában, de nagyon para, hogy veled már másodjára futok össze - sóhajtottam frusztráltan.
-Nem számít... Majd csak lesz valahogy... - motyogta maga elé és megnyomott egy nagy piros gombot. Akkor vettem észre, hogy a felvonón belül nem volt több gomb és nem szerepeltek sehol az emeleteket jelző számok.
-Hova megyünk?
-A pokolba, édes - vigyorodott el és most először sikerült félelmet keltenie bennem.

-De ugye nem fog elindulni valami béna zene? - próbáltam meg viccel leplezni a rettegésemet.
-Mi van? - nézett rám szemöldökét összeráncolva.
-Hát tudod minden liftben szokott szólni valami idegesítő dal - vontam meg a vállam, mire a fiú ingerülten megforgatta a szemeit.
-Te vagy az idegesítő...
-Pedig mekkora lenne ha megszólalna az AC/DC-től a "Highway to hell" - kezdtem el hangosan nevetni és hirtelen olyan érzés fogott el mintha még mindig részeg lennék. Lehetséges az, hogy egy ember be van rúgva az álmában?
-Te jóságos ördög... - masszírozta meg a halántékát a szabad kezével. Bár jól láthatóan az agyára mentem, de még mindig úgy kapaszkodott belém mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

-Párszor elküldtek már a pokolba, de sosem hittem volna, hogy valaha beteljesül ez az átok.
-Nem voltál ilyen irritáló régebben Emi... - morogta alig hallhatóan.
-Tessék? - pislogtam rá nagy szemekkel. Beteg egy álmaim vannak az már biztos...
-Én nem mondtam semmit - mosolygott ártatlanul és hirtelen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy a gödröcskéibe fúrjam az ujjaimat.
-Most komolyan... Mi az úti cél? - kérdeztem meg újra, mire keserűen oldalra húzta a száját.
-Nem tudom, majd kiderül. Attól függ mennyire kerültél a hatásom alá...

A lift nagy robajjal megállt én pedig sikítva a fiú vállába kapaszkodtam.
-Ohh a picsába - bukott ki belőle és óvatosan lefejtegette magáról az ujjaimat, amik még mindig görcsösen markolták őt. - Hát ez most nem nyert - suttogta majd mélyen a szemembe nézett. - Talán konkrétabbnak kellett volna lennem de... Hogyan mondhatnék el neked valamit amiről nem beszélhetek egy szót sem? - simított végig az arcomon és a liftből kiszállva az ismeretlen, vörös fényben úszó helységbe lépett. - Isten veled... Angyalom - somolygott sejtelmesen, majd a lift ajtaja hatalmas csattanással becsukódott az orrom előtt.
-NEEE JEONGIN - nyújtottam utána kétségbeesetten a kezeimet.

De még is... Hogyan és miért jutott hirtelen eszembe a neve...?

És vajon ki lehetett Jeongin nekem...?