Dorian szemszöge:

-Blake! Hallod?! Nem vagy vicces! Kimegyek és megverlek!-kezdett el kiabálni a mellettem álló hamvas szőke, mikor pedig nem érkezett semmi válasz idegesen mordult fel újra miközben elindult az ajtó felé-Hát jó!

-Normális vagy?!-rántottam vissza hirtelen.

Ő is látja hogy ott áll az a valami, amivel valószínűleg nem Blake-ék szórakoznak! Akkor miért kezdett el arra menni?!

A lány szemei hirtelen kikerekedtek.

Motyorog... Valamit motyorogni kezdett.

-Char...?-szólítottam meg, de továbbra sem válaszolt-Char?!

A lány mellettem remegni kezdett. Mi az? Mi történt?

A kezemet hirtelen elakarta engedni, azonban én nem hagytam neki. Szinte villámgyorsasággal pillantott rám, majd még gyorsabban vissza, előre.

Ijedten kaptam oda én is a tekintetem, azonban észrevéve, hogy a hosszú, fekete hajú lány még mindig ugyan olyan távol áll, kissé megnyugodtam.

Addig jó, amíg nem jön közelebb.

A hamvas szőkét láthatóan kirázta a hideg, a légzése, pedig egyre szaporábbá vált. A kezemet egyre jobban szorítani kezdte.

Bepánikolt volna?

Mit csináljak?!

A lány továbbra is kikerekedett szemekkel bámult a semmibe, amiben már könnyei is gyülekeztek.

-Char?! Char?!-szorítottam rá a kezére, de ő mintha meg sem hallott volna, továbbra sem szólalt meg.

Miért nem reagál?!

Nem tudok megmozdulni...Nem tudok megmozdulni!

A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, a gyomrom, pedig görcsbe rándult. Nem tudok mit csinálni... Mostmár megszólítani sem tudom...

Mit kéne tennem?

Lesokkolt?

Lefagyott?

Körbenéztem a szobában, de semmi olyat nem találtam, ami a hasznunkra lehetne.

Ismét a lányra kaptam a fejem. Továbbra is csak előre bámult.

Egyszerűen semmit nem tudok tenni. Sem a kezeim, sem a lábaim nem mozdulnak.

Nem jut eszembe semmi sem. Hirtelen mintha az összes gondolatomat kiűzték volna a fejemből.

Ismét a fekete hajúra kaptam a fejem, aki morbidul elmosolyodva, ugyanott állt, mint eddig.

Mit kéne csinálnom?!

-Hé Lotte! Minden rendben?-hallottam meg Blake, egyre közeledő hangját, ami valamilyen szinten visszarángatott a valóságba. A mellettem álló, eddig sokkban lévő lány megrázta a fejét, a kezem szorításán, pedig engedett.

Mire ismét előre kaptam a fejemet, addigra már a fekete, hosszú hajú lánynak hűlt helye volt.

-P-persze. Miért?-köszörülte meg a torkát a szőke, a reggel kölcsönkért pulcsimba törölve könnyeit.

A fiú közelebb jött hozzánk, majd átkarolta Char vállát.

-Sokáig el voltatok. Gondoltam utánatok jövök. Szerintem menjünk mára...

-Jó...

-Biztos minden rendben? Reszketsz... -a lány elengedte a kezem. Hiába próbáltam utána nyúlni, egyszerűen nem értem el, hogy visszahúzhassam.  Blake elkezdte kivezetni őt a szobából.

Csak egy helyben álltam.

Neki miért válaszolt?

Neki miért válaszolt?!

Nekem...

Nekem miért nem...?

Ha nekem nem...Neki...

Neki miért?

Nem voltam elég hangos?

Nem voltam elég hangos?!

Vagy...Vagy határozott?!

Nem voltam elég határozott?!

Nem voltam?!?!

Blake-nak miért válaszolt?!

Továbbra is egy helyben álltam, leengedve magam mellé a kezeim.

-J-jó minden...-válaszolt Char az idősebbnek.

Persze...Jó minden...

Csak néztem, ahogyan az a kettő elhagyja a helységet, azonban mielőtt még kiléptek volna az ajtónak kihagyott helyen, Blake felém fordítva tekintetét, lekezelően rám pillantott, miközben megingatta a fejét.

Ezt meg mire véljem?

Char itt állt, még az előbb, egyértelműen jelezve, hogy valami nincs rendben, én még sem csináltam semmit. Nem tudtam semmit sem csinálni...

Segítenem kellett volna... Segítenem kellett volna! De mégis hogyan?! Én... Én teljesen lesokkoltam!

Ő pedig négy szavával lerendezte az egészet...

Talán ez idegesít a legjobban...

-Dorian?-jelent meg Sydney feje az ajtóban-Hé! Élsz még ember?-kicsit lassan, de az irányába fordítottam a fejem, óvatosan bólintva.

Vajon hányszor szólíthatott már meg?

-Mhm...Jó minden...

-Gyere már. Rád várunk. Megbeszéltük, hogy hazamegyünk, mert elég volt mára-fordított hátat, így követve őt én is kijöttem a szobából.

Semmit sem tudtam tenni...

Nem tudom, hogy mi történt. A lány, pedig nem éppen úgy néz ki, mint aki bárkinek is beszámolt a bent történtekről. Nekem is el kéne hallgatnom? Igen...Úgy lesz a legjobb.

Az lesz a legjobb, hogyha csak állok és figyelem a történéseket.

A többiek a helyi kisbolt felé vették az irányt, így én is arra lépdeltem, a hátuk mögött. Jégkását kértünk, így kifizetve azt, távoztunk is a boltból. Szinte mindenki egyszerre kezdett el beszélgetni. Sydney Clyde-al, Beth Gil-lel, Char, pedig Blake-kel.

Szerencsétlen ez a hetes, páratlan szám...

A szívószálammal-amit az édességhez adtak-csak kör-körös mozdulatokkal kavargattam a benne lévő jeges darát, nézve, ahogy az egyre jobban olvadni kezd. Nem volt jobb dolgom.

Én miért nem tudtam segíteni neki, amikor szüksége volt rá? Miért csak Blake tudott?

Egyszerűen nem értem...

Nem fér a fejembe.

Miben lenne ő jobb, mint én?

-Dorci?-fordult hátra a hamvas szőke, valószínűleg észrevéve, hogy nem vagyok ott mellette. Ráemeltem a tekintetem a kék áfonyás jégkásámról, azonban megszólalni nem szólaltam meg.

A lány egy sóhaj után halványan elmosolyodva megállt, gondolom, hogy utolérjem, azonban vele együtt Blake is megállt, továbbra is beszélve.

-Megkóstolhatom a tiéd?-mutatott a Char kezében tartott pohárra, ami szinte még tele volt.

-Nem-rázta meg a fejét-Van neked is.

-Olyan gonosz vagy!

-Ez van-vont vállat.

-Na jól van... Megjegyeztem...

-Dorci?-fordult hozzám, miközben felém nyújtotta-Te kérsz?

-Ez diszkrimináció!

-Hallgass diszkrimináció...-csapta meg Blake vállát.

-Nekem is van...-néztem rá értetlenül.

-Nem baj. Fogadtunk, hogy úgy sem találod ki milyen ízű-Blake a lány feje felett átnézve egyenesen engem figyelt mikor, pedig ezt észrevettem kínosan mosolyogva lehajtottam a fejemet.

Még mindig zavar, hogy neki sikerült ennyivel letudnia azt, aminek láttán én egyszerűen lefagytam.

-Na?-szólított meg újra a szőke, így felemelve a fejem rápillantottam.

-Miben fogadtunk?-jutott eszembe hirtelen, hiszen mikor ezt beszéltük, akkor jelent meg az a valami.

-Majd még kitaláljuk. Na! Kóstold meg!-nyújtotta továbbra is felém a jégkásáját. Azonban mikor látta, hogy nem nyújtom ki a kezem elvenni a műanyag poharat, oldalra biccentette a fejét.

-Van...Valami baj?

-Nem-ráztam meg a fejem-Nincs semmi.

-Na! Akkor meg igyál!-húzta össze a szemöldökét. Elnevettem magam.

-Rendben.

Nem vettem ki a kezéből a poharat, csak egyszerűen lehajolva a számba vettem a szívószálat, majd megkóstoltam.

-Na?-vigyorgott rám. Ismertem ezt a mosolyt. Ez az "úgy sem találod ki" mosolya. Szóval nem sima ízű lesz. Előszőr szőlőre tippeltem volna a színe miatt, de mivel ilyen átlátszóan vigyorog...

-Tropical és meggy?

-Honnan tudtad?-lepődött meg.

-Szóval nyertem?

-Mhm-bólintott-Majd találd ki mit szeretnél. Kapsz rá... 1 hetet. Nem többet.

-Majd... Gondolkodom rajta. Te is kérsz?-nyújtottam felé a sajátom. A lány ismét csak bólintott, majd miután megkóstolta, homlokot ráncolva pillantott fel rám.

-Ez meg mi? Ne! Várj! Ne válaszolj! Én találom ki!

-Rendben-nevettem el magam az arckifejezésén.

-Menjetek már szobára...-szólalt fel monoton hangon Blake.

Mikor hazaértem bementem a szobámba és kiélveztem a péntek estét. Körübelül 11 óra lehetett, amikor elballagtam fürdeni. Nem vettem sietősre a tempómat. Hiszen ráérek.

Amint visszaértem a szobámba az ágyamon hagyott telefonomon észrevettem, hogy hívnak, így meg sem nézve, hogy ki az, csak felvettem, miközben leültem az ágyra.

-Dorian?! Végre, hogy felvetted!

-Char?

-Csak közölni akartam veled, hogy nem vagy vicces...

-Tessék?

-Hagyd abba, mert eléggé béna vagy.

-Miről van szó?-emeltem meg a szemöldököm, mintha csak láthatná.

-Ahh...Tudom, hogy te figyelsz az ablakból és mostmár kezd idegesíteni.

-Mivan?!

-Ne mivanozzál, hanem hagyd abba! Inkább beengedlek, bár már alszik az egész family...

-Mi?! Várj! Ki ne nyisd az ablakot!

-Miért ne?

-Mindjárt ott vagyok! 10 perc!-kaptam fel a cipőmet, majd a telefont szorosan a fülemhez szorítva futni kezdtem Charlotte-ék háza felé.

-Mivan?

-Nem tudom ki figyel téged, de nem én vagyok az! Be ne engedd!

-Mondtam már, hogy nem vagy vicces...-sóhajtott a telefonba.

-Char? Char?!

-Nah... Gyere be te szerencsétlen...Bár- -hallottam ahogyan kinyitotta az ablakot, aztán elakadt a szava. Valami puffant...Elesett?

-Mi történik ott? Char? Char?!

-Mi a...?-kezdett el köhögni.

-Charlotte?! Hé! Char?!

-D-Dorci?-alig értettem mit mondott, miközben elvékonyodott a hangja, néha-néha, pedig megbicsaklott.

Hallottam, ahogy köhög és közben folyamatosan káromkodik. Mintha mindjárt megfulladna. Aztán egyszer csak csend lett a vonal túlsó végén...

Hiába szólítgattam nem reagált.

Kezdtem bepánikolni, ezért már ordibáltam, de feleslegesen. Mondanom sem kell, nem válaszolt senki. A lábaim már kezdtek fáradni. Ezentúl rendesen részt veszek a tesiórákon...

Hosszú másodpercek teltek el az utolsó köhögése óta, amikor is meghallottam egy erősen bevágódó ajtót, majd hangos és gyors lépteket. Fut. Aztán egy újabb ajtó csapódással később ismét síri csend lett.

-Charlotte?! Minden rendben?! Hé!

-I-Itt van! Nyúlt a torkomhoz! Fehér! Meg mosolyog! Kopogott az ablakon! Azt hittem te vagy! Kinéztem az ablakon! Ott állt és vigyorgott! Azt hittem megfulladok! Minden kezdett elsötétedni, aztán kiszáradt a torkom! Nem kaptam levegőt! A ruhája!

Csak össze-vissza zagyvált, miközben kapkodta a levegőt. Egy félmondatát alig sikerült megértenem, annyira köhögött.

-Mivan a torkoddal!?

-A lány nyúlt érte! Akinek tetszett az a virág! Hazahoztam az íróasztalomra és egy kis pohár vízbe beleraktam!

-Hogy mi?!

-Bent van... A szobámban...

-Ki?! Ki van bent a szobádba?!

-Fehér ruhája van! Ott vigyorgott az ablakban! Hanyatt vágódtam!

-Char! Charlotte! Hé! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Már megyek!

-Ne! Ne gyere! Mert ő is itt van! Figyel! Tudom, hogy figyel! Hallom, ahogy jön!

-Ki jön?!

-A lány! A lány délutánról! A fehér ruhás lány!

-Charlotte?! Hol vagy most?!

-A fürdőben!

-Zárd be magad! Maradj ott! Ne válaszolj neki és semmiképp se...-ismét csend lett. Túlságosan is nagy csend-Char?! Hé! Charlotte!

-K-kopog...-suttogott-Kopog az ajtón... Itt áll az ajtó előtt és kopog... Folyamatosan kopog, meg a nevemet mondogatja...

-Char! Figyelj! Figyelj rám! Charlotte?! Itt vagy?!

-I-itt...-a hangja elvékonyodott. Sír. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, de még jobban futni kezdtem. Szúrt az oldalam, mert beszorult a levegőm.

-Nyitva hagytad a szoba ablakod?!

-A-azt hiszem...Igen... Nem tudom...

-Itt vagyok nálatok! Most leraklak... Mindjárt odaérek.

-Ne! Dorci! Légyszíves ne! Ne gyere be! Kérlek!-hallottam, ahogy belezokog a készülékbe, ám erőt véve magamon kinyomtam a telefont és gyorsan a zsebembe süllyesztettem. Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, amint pedig bekerültem a szobába körbe sem nézve futottam, egyenesen a fürdőig.

Tényleg állt valaki a fürdő előtt, de nem valami fehér ruhás lány volt. Lily volt az, Char kishúga. Ő kopogott az ajtón folyamatosan. Biztos hallotta, hogy felé futok, mert egy halkabb sikoly is kicsúszott a száján.

-Csak én vagyok az-fogtam meg a vállát.

-Lily?!-vágta ki az ajtót Char, majd mikor megpillantott mindkettőnket egy pillanatra elállt a szava, aztán letörölte a bő pulcsija ujjával könnyeit, amik az arcán szántottak végig pár másodperccel ezelőtt.

-Char? Minden rendben?-kérdeztem meg a biztonság kedvéért, miközben az oldalamat fogtam, ahova beszorult a levegőm. Csak egy helyben állt és nézett. Mintha lefagyott volna. Ismét könnyezni kezdett, majd hirtelen a nyakamba ugrott. Szinte megfojtott.

Fel sem fogtam mi történt. A fülemben a dobogó vér hangját hallottam csak. A lány egyre és egyre jobban belemarkolt a rajtam lévő pulóverbe. Éreztem, hogy remeg. A nyakamba temette a fejét, így éreztem a bőrömön a szapora lélegzését. A hátára simítva a kezem próbáltam nyugtatni, miközben még közelebb húztam magamhoz.

-Lotte?-szólította meg Lily-Mi történt? Átakartam menni hozzád ott aludni, amikor láttam, hogy befutsz ide. Jól vagy?

-P-persze.

-Akkor jó. És te Dorci? Hogy-hogy itt vagy?

-Beugrottam...

-Lotte-hoz?-fogta meg a kezemet, majd húzni kezdett magával, így én elengedtem Char-t.

-Ne!-kapott utánam a lány.

-Lotte?

-Nincs semmi baj-mosolyodtam el halványan, a lány, pedig erősen belém karolt.

Ahogy egyre közelebb értünk a Char szobájához, annál görcsösebben szorította a kezemet. Nem engedtem előre Lily-t. Elé mentem és óvatosan nyitottam be a csendes szobába. Körbenéztem ugyan, de sehol semmi, így megkönnyebülten nyitottam ki teljesen az ajtót. Charlotte és én leültünk a lány ágyára, Lily, pedig az iróasztalnál lévő székre.

-Mi ez a jó illat?-szaglászott a lány.

-Itt mindig ilyen édes illat van-ráncoltam a homlokom, miközben megpróbáltam kifújni magam.

-Lehet... Eddig sosem figyeltem rá-kezdett el gurulni a székkel, viszont mikor elgurult az ablak előtt visszament és kinézett rajta-Miért van nyitva az ablakod?

-Ohh... B-Becsukom.

-Hagyd... Majd én-álltam fel a remegő lány mellől és az ablakhoz lépve bezártam azt, ezt követően, pedig levettem a még mindig rajtam lévő cipőmet.

-Jé!-szólalt fel a szőke-Ki az a lány ott?

-Mivan?-kerekedtek ki a nővére szemei.

-Csak viccelek, csak viccelek-nevette el magát legyintgetve.

-Nem volt vicces.

-Csak nem félsz?-vigyorodott el.

-L-Lily...? Átviszlek inkább anyáékhoz aludni...Rendben?-hajtotta le a fejét fáradtan Charlotte, miközben szaggatottan kifújta az eddig bent rekedt levegőjét.

-Én is gondolkodtam rajta, csak túl messze van a szobájuk, én meg túl fáradt vagyok, ezért akartam átjönni hozzád, de te meg kirontottál a fürdőbe, ahova bezárkóztál. Mivel utánad mentem még jobban elfáradtam, így szerintem ma itt alszok, hacsak nem viszel át a hátadon-ült vissza a székre, majd hátradőlve horkolást kezdett színlelni. Komolyan mondom. Többet beszél, mint a nővére.

-Aztán mégis, hogy a francba emeljelek fel? Olyan nehéz vagy már, mint a sár...

-Ez nem igaz! Kikérem magamnak!-háborodott fel.

-Na gyere-guggoltam le elé, hogy feltudjon mászni a hátamra, miközben halkan elnevettem magam.

-Várjatok meg! Én is megyek!-kapta fel a fejét Charlotte, miközben követni kezdett minket.

Lily-t leraktam az ajtó előtt, majd bátorítóan rámosolyogtam. Még gyorsan megölelt, majd egy puszit nyomva az arcomra bement a szobába, mi pedig visszaindultunk a nővéréjébe.

Char lába végig remegett. Valamiben megbotlott, így már csak azt vettem észre, mikor belém kapaszkodik.

-Jól vagy?-óvatosan bólintott, aztán lassan kinyitotta az ajtaját, majd azon belépve engem is magával húzott. Bezárta utánunk a szobát, ezt követően, pedig mind a két kezét a vállamra tette, velem szembe fordulva.

Még most is remeg. Kétségtelen, hogy fél. Mégis mi történt? A telefonba össze-vissza beszélt, azóta, pedig alig szólalt meg.

Nem nézett fel rám. Átkarolta a nyakam, miközben kényszerített, hogy hátráljak. Megilletődve néztem rá, ő pedig a földet pásztázta. Hátráltam. Mi mást is tehettem volna? Char velem együtt borult bele az ágyába, továbbra is a nyakamba kapaszkodva.

Még mindig úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Sírt. Éreztem ahogy a pulcsim egyre és egyre nedvesebb lesz könnycseppjeitől. Megakartam nyugtatni, de egy szó sem jött ki a torkomon. Egyszerűen nem tudtam mit mondani... Nem tudom mi történt.

Óvatosam ugyan, de átölteltem a lányt, aki megugrott az érintésemre, majd még görcsösebben kezdett szorítani. Egyáltalán nem húzódott el. Az egyik kezét felemelte, majd az enyém után kezdett el kutatni, mikor pedig megtalálta a fejére helyezte. Halványan elmosolyodtam, majd gyengéden tincsei közé vezettem ujjaim. Édes illata van... Olyan akárcsak az eper.

Igazából... Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogok feküdni a lány ágyában, ő pedig rajtam, miközben játszom a hajával. Főleg nem azt, hogy ma éjszaka! Mit csinálok én itt?!

Vajon... Miért engem hívott? Bárki mást hívhatott volna... Én voltam az első a névjegyzékben? Nem...Blake előbb van... Ő lakik hozzá a legközelebb is... Akkor, miért? Miért én? Semennyivel nem vagyok jobb, mint az az egomán majom, sőt! De...Mégis én vagyok itt... És nem az a bájgúnár.

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy így vagyunk. Rövid másodperceknek tűnt, de gyanítom, voltak azok több tíz percek is, mire a lány halkan megszólalt.

-É-én... Nagyon megijedtem...

-Mostmár nincs semmi baj-simítottam végig mégegyszer haján.

-Tudom-pislogott fel rám gleccserkék szemeivel, miközben mellém helyezte két kezét, feltolva magát, az enyéim, pedig lecsúsztak az ő derekára-Köszönöm.

Char felettem tartotta meg magát könnyektől vöröslő szemekkel és halvány rózsaszín arccal. Folyamatosan az arcomat kémlelte, néha-néha ajkamra pillantva. Hezitál? Várjuk csak... Most... Most rám vár?

Mit kéne csinálnom?!

A lány lassan oldalra fordította a fejét. Szerintem rám vár...Biztos, hogy rám vár...

Pár pillanattal később ismét szemeimbe nézett, majd ismét a számra vezette a tekintetét. Célozgat? Szerintem célozgat... Legalábbis valószínűleg...

A szívem ennél is hevesebben kezdett verni. Eddig azt hittem, ez csak a klisés szerelmi regényekben van így... Várjunk csak! Miért is gondolkodom én ilyeneken? Mert felettem tartja magát Charlotte, valószínűleg arra várva, hogy... Esetleg... Ömm... Megcsókoljam? Jó... Így talán érthető...De mégis... Miért? Mindegy! 

Itt egy vissza nem térő alkalom... Ha most nem teszem meg, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem rá...Gyerünk Dorian! Menni fog ez!

Most... Lángol az arcom vagy csak lázas vagyok?

Mélyen a lány szemeibe néztem, majd megtámaszkodtam magam mögött és félig felülve közeledni kezdtem felé, azonban mikor Char is ezt tette nem álltam meg, így összefejeltünk. Mindketten a homlokunkhoz kaptunk, míg én visszadőltem a párnára, Charlotte, pedig a mellkasomra.

Képzeletben legalább háromszor vállon veregettem magam, megdíjazva egy "mindent képes vagy elbaltázni" kupával, miközben felszisszentem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Nem hiszem el, hogy még ez sem jött össze...

-Au!

-Bocsi-nyögtem ki nehezen, továbbra is a homlokomat fogva.

-Béna vagy-nevette el magát felnézve rám, majd vissza is hajtotta rám a fejét.

Ez... Olyan kínos volt...