Beth szemszöge:

-B-Biztosak vagyunk mi ebben?-álltam meg a rozsdás, több helyen szétszaggatott rácskerítés előtt.

Tehát ilyen a Trap...

Szinte majdnem minden nap elmegyek előtte, de eddig valahogy sosem fordítottam rá különösebb figyelmet.

Kiráz az ilyen helyektől a hideg...

-De még mennyire!-ugrándozott Charlotte felrakva a lábát a kerítésre, elrugaszkodva a talajtól, hogy átlendülve felette, földet érhessen a másik oldalon.

Miért ilyen sportos alkat?

-Na! Mi lesz?-fordult hátra, kezeit-a rá túlságosan is bő-pulcsijának zsebeibe csúsztatva.

-Megyek... Megyek-adta be a derekát Blake, szeméből kisöpörve a haját. Sydney észrevéve a fiút szintén mászni kezdett, a lánynak köszönhetően Clyde is, végül pedig a legfiatalabb Gilbert is.

Csak én és Dorian maradtunk egy helyben kővé dermedve. A fiú okát ugyan nem tudom, de az enyém az biztos.

Ez nekem túl fárasztó...

-Gyere már Dorian! Te értesz az ilyen fekete mágiás cuccokhoz vagy mikhez, nem?-forgatta meg szépen csillogó, tengerkék szemeit mára már sokadjára Sydney, meghallva, hogy Clyde és Charlotte egymást ijesztgetik, lattolgatva mi is lehet bent az épületben.

Mondjuk... Amilyen pletykák terjengenek róla, én sem tudok derűlátóbb lenni.

-Szerintem a Körből fog minket várni bent a kiscsaj-fésülte az arcába haját a kezével a szőke-Tudod...-szorította le a kezeit maga mellé, oldalra billentve a fejét ijesztően elmosolyodva-Ez a kiscsaj.

-Hogyne tudnám-nevetett Clyde-Bár az én láncfűrészes gyilkos eljátszásom jobb volt-emelte fel kezeit ismét, majd mint aki csak elindítja a szerszámot a lány felé kezdett vele közeledni.

-Szerintem Lotte-é jobb volt-sétált melléjük Blake is, visszaigaztgatva rendes állapotába a hamvas szőke haját.

-Hát persze-dunnyogta Clyde.

-Csak nehogy tényleg ott legyen a kislány-vigyorodott el Blake Charlotte-ra pillantva.

-Na! Mi lesz már?-sürgetett minket Sydney.

-Otthon hagytam a fényképezőgépem...-hajtotta le mellettem a fejét a fiú, amire a hamvas szőke hajú Charlotte is felfigyelt, így átnyúlva a rácsok között, két kezei közé fogta a fiúét, majd aranyosan elmosolyodva neki kezdett.

-Ne aggódj Dorci. Majd fotózhatsz a telefonommal.

-Tényleg?

-Mhm-helyeselt.

-Rendben... -bólintott a fiú óvatosan.

-Na kezdjetek el mászni, amíg szépen mondom!-váltott hirtelen hangszínt, amire szinte mindannyian megugrottunk.

-Char... Én ezt... Én ezt nem csinálom-szólaltam fel félénken. A végén még nekem szedi le a fejemet...

-Ne izélj már nem lesz semmi-sóhajtott szemet forgatva-fertőző betegség lehet-, aztán mikor észrevette az éppen mászni kezdő fiút, felcsillogott a szeme-Látod? Dorci szeret engem! Ő átmászik a kedvemért!

-Hogyne-morogta az orra alatt a barna hajú.

-De én itt nem tudok átmenni...-húztam el a szám a magas kerítés tetejére pillantva.

-Hát pedig-vont vállat-Muszáj lesz jönnöd vagy kint hagyunk egyedül...Aztán, amikor az öregasszonyok rád hívják a rendőröket, mert gyanúsnak nézel ki és megkérdezik miért vagy itt, mit válaszolsz? Bocsi...Bent vannak a többiek, de mivel én nem akarok kerítést mászni és parázok a nem létező dolgoktól, nem mentem be? Csak mert ha ezt tervezed, akkor legalább minket ne márts be, mert... Ha még is... Akkor a fakabátosok mindenkit kiszednek onnan, bevisznek, anyámék kiakadnak, sőt! Nem csak az enyémek! A tiétek is! Nem rakják le az óvadékot! Lecsuknak birtok háborításért, csúnya narancs ruhát kapunk... Utálom a narancs színt ruhában! Nincsen több finom kaja, sem több csoki! Jah! És ha még ez nem lenne elég! Kereshetünk olyan szappant, ami nem csúszik ki a kezünkből, mert ott olyan állatok vannak, hogy bármivel... Ismétlem! Bármivel megerősza-!

-Elég lesz mostmár...-kócolta össze a haját az éppen földre érkezett fiú, így a lány abbahagyta a hadarást. Valahogy mindig nyugtató hatással van Charlotte-ra-Te meg kezdj el mászni-pillantott rám, a lány pedig a karjaiba vetette magát.

-Tudtam, hogy szeretsz Dorci!-bújt oda hozzá, miközben én elnevettem magam rajta. Kész ez a csaj. Dorian óvatosan a lány fejére rakta a kezét, Blake méregető tekintetét tűrve, aki szinte már lángolt a dühtől. Szóval... Ilyen a 3.vh...

-Na... Mi lesz Beth?-pillantott rám Gil.

-Megyek már... Istenem, most segíts...-kapaszkodtam fel sóhajtva a rácsra, majd nagy nehezen,  de átmásztam.

Közelebb mentünk az épülethez, ami így még nagyobb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Mármint.... Tényleg sokkal nagyobb.

-Te Char... Újra megkérdezem. Biztos be akarunk mi ide menni?

-Még jó hogy!

-Váljunk szét!-kezdett el felpörögni Clyde is, aki eddig szinte csendben figyelte a történéseket.

-Idióta...Ilyenkor nem szabad szétválni. Az elcseszett horror filmekben is mindig így van...-szólalt meg Dorian, aki mindeközben elkapta Charlotte-t, mert már futott volna be ész nélkül az elhagyatott épületbe-Mint az óvodások...

-Char...Nyugi van-sétált mellé Sydney, miközben a lány vállára tette a kezét.

-Menjünk már be!-hajtotta hátra a fejét a lány, belekezdve a műzokogásába.

-Kifújom magam és mehetünk...-sóhajtottam egyet ismét Sydney-re nézve. Szép, magas lány.

-Beth...Egyetlen egy kerítés volt.

-Pont eggyel több, mint amit megakartam ma mászni!-fordultam Clyde felé összeráncolt szemöldökkel, felócsudva a gondolataimból, azonban a fiú csak kinevetett és figyelmen kívül hagyva az előző mondatom feltette saját kérdését.

-Na? Ki megy hátul?

-Ki menjen?-csatlakozott hozzánk Sydney is a beszélgetésbe, magára hagyva az édes hármast-Dorian-t, Charlotte-t és Blake-t.

-Olyan menjen, akit nem sajnálunk, ha elkapnak a démonok...

-Például te?-fordultam Clyde felé. Nem felejtettem el az előzőt...

-Mi? Miért én?! Miért nem Blake?!

-Őt mondjuk tényleg senki sem sajnálná... -szólalt fel Dorian is továbbra sem engedve el a hamvas szőkét.

-Nehogy már! Én nézek ki itt a legjobban! Inkább...Mivan Gil-el?

-Igaz...Fiatal, ő talán még el is tud szökni!-csapta össze a tenyerét Sydney.

-Na menjetek a-!

-Fiúk...-szólaltam fel-Mi lenne, ha Char és Dorian mennének elől, úgy is be vannak zsongva, mint atom.

-Egyetértek.

-Ellenzem-szólalt fel szinte egyszerre a két fiú. Te jó ég... Mire ezekkel sikerül megegyezni...

-Szerintem, pedig jó ez így-bólintott Sydney mosolyogva rámnézve-Megyek középen Beth-el, ti meg azt csináltok hárman hátul, amit akartok-legyintett.

-Akkor keressünk egy ajtót~-kezdtett el dúdolgatni Char, látom feldobta ez a dolog-Oh, mi az ott?-futott előre.

-Ennyit arról, hogy nem hagyjuk el egymást...-dunnyogta Gil.

-Uuu, nézd már Dorci-invitálta oda a fiút,aki szépen lassan, komótosan odasétált a lányhoz és leggugolt mellé-Ez milyen növény?-böködte meg egy ujjával a lila-fekete márvány mintázatú kicsi virág szirmait.

-Lehet nem kéne piszkálni...-ment oda melléjük Blake is. Nem sokkal később, pedig Sydney, Clyde és Gil is csatlakozott hozzájuk.

-Milyen jól néz már ki-tátotta el a száját Charlotte.

-Akárcsak é-

-Meg ne szólalj Blake, mert tarkón váglak- fordultam felé nevetve. A megérzésem azt súgja, ismét csak egy egomán közbeszólásnak lettünk volna a fül tanúi.

Lépve egyet észrevettem, hogy agyontapostam egy ugyanolyan virágot, mint amit a többiek is néznek, így felszedve a földről a megsérült növényt mélyen beleszippantottam.

Jó illata van.

Elővettem a telefonomat, majd az átlátszó tokba beletéve a virágot ismét visszasüllyesztettem a zsebembe.

-Ezt neked adom szerelmünk zálogaként-tette a kezét a szívére Blake, miközben letépve azt a virágot, Char hajába tűzte.

-Egy ilyen felkonferáló szöveggel inkább csak eldobom-vigyorgott a lány. Pontosan jól tudta, hogy egy ilyen mondattal kihúzza a gyufát gyerekkori barátjánál.

-Mi az, hogy eldobod?! Ennyire nem érdekelnek az érzéseim?!

-De nem ám-nevette el magát.

-Jó, akkor mindegy...-fújta fel az arcát Blake, majd sóhajtva feltápászkodott.

Van egy olyan érzésem, hogy Char észre sem vette a Dorian és Blake között folyó folytonos versengést.

Lehet azt hiszi, hogy mivel Blake komikusan adja elő neki az ilyen jeleneteket csupán viccel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a fiú komolyan gondolja.

-De azért köszi-komolyodott el Charlotte.

-Most meg mit köszönsz?-fordult vissza összeráncolt szemöldökkel a duzzogó fiú.

-Hogy letépted ezt a szál virágot. Nekem túlságosan megerőltető lett volna-sóhajtott fel Char színpadiasan, mire Blake megenyhült arccal magához húzta a lányt és egy puszit nyomott a hajába, majd még többet.

Óvatosan elvigyorodva néztem őket. Aranyosak.

Charlotte felnevetett, miközben megpróbálta eltolni a folyamatosan őt puszilgató fiút, mondhatni inkább kevesebb sikerrel.

Csupán ketten nézték rosszallóan a jelenetet. Az egyik Sydney volt, aki karbatett kézzel forgatta a szemét. Elég egyértelmű, hogy féltékeny Char-ra, a másik, pedig Dorian volt. Összehúzott szemekkel figyelte történéseket, miközben motyorgott valamit. A másik féltékeny.

-Ugye... Most nem démonokat idézel?!-kaptam felé a fejem, majd mikor rájöttem, hogy hangosan is kimondtam a gondolataim, majd hogy nem reagál rám körbenéztem valami után, amivel magamra hívhatom a figyelmet, mielőtt még tényleg valami fekete mágiás dologhoz fordul hogy elpusztítsa a világot.

Az elhagyatott, dús növényzetű udvarból ki lehetett látni a körülötte elhelyezkedő falura.

Mintha itt még a levegő is más lenne.

Végig kémlelve a hatalmas épületet azonban megakadt valamin a szemem.

-Nézd Char! Az ott egy ajtó?-kezdtem el hunyorítani.

-Mi? Hol?-kapta fel a fejét a lány, végleg eltolva Blake-t, majd magával rángatva Dorian-t elindult abba az irányába, mi pedig a felállás szerint követtük őket.

Kinyitották az ajtót, ami nyikorogva csapódott neki a falnak , majd utána be is csapta, gondolom a huzat. Legalábbis remélem.

-Fúj, de büdös van-szólalt meg Gil, miután befogta az orrát, így kissé vicces hangon.

-Mit vártál? Ki tudja, mikor is járt itt valaki utoljára...-kapcsolódott be a beszélgetésbe Clyde is, aki eddig Sydney-vel volt elfoglalva. Nem éppen vagyunk a fiúval puszipajtások, így már gondolkoztam, hogy kontrázok valamit, ám a mellettem jövő beelőzött.

-Tényleg valami rohad itt bent...-kapott Sydney is az arca elé, majd én is követtem a mozdulat sorát, a fiúkkal egyetemben.

Az ablakok ugyan nem voltak a helyükön, mégsem tűnik úgy, mintha bármennyit is szellőzött volna ez a hely az elmúlt 40-50 évben.

A kitört ablaküveg szilánkokon keresztül besütött a délutáni nap, ami egy egész más hangulatot varázsolt a kissé ijesztő helynek.

Egy idő után-ami nem volt több fél percnél-mind meguntuk befogni az orrunkat, így nem törődve a szaggal elengedtük azt. Az előttünk lévő páros elindult, így mi is követni kezdtük őket.

Hogy őszinte legyek, kissé furán festettek.

Míg Charlotte ugrált és beszélt össze-vissza, addig Dorian csak csendben volt és nézelődött. Teljesen egymás ellentétei. Míg Charlotte egy két lábon járó extrováltság, addig Dorian inkább a befordulós típus. Először úgy gondoltam, hogy rühellni fogják egymást, azonban mégis nagyon jól kijönnek. 

Nem mehettünk olyan sok ideje, még a folyosó végi lépcsőt sem értük el, amikor az előttem lévő fiú elkapva Char derekát visszarántotta, így mi beléjük, belénk pedig a mögöttünk jövők ütköztek.

-Mivan már!?-kiabált előre Clyde. Au. A füleim.

-Várjatok...-guggolt le Dorian, majd elkezdte a földből álló talajt vizslatni-Szerintem... Szerintem ez egy taposó akna...

-Hagyjuk már... Tudod te, hogy hogy néz ki egy taposó akna?-nézett rá Blake lekezelően.

-Igen-bólintott a fiú nyugodtan-Pont úgy, mint ez.

-Had nézzem-lökött arrébb, így kissé én is visszalöktem, de mintha meg sem kottyant volna neki-mondjuk ha nekem lenne a verekedős Charlotte a gyerekkori barátom, nekem sem kottyant volna-Dorian mellé lépdelt és leguggolva mellé ő is nézegetni kezdte a kissé kiálló kör alakú valamit-Khmm...Ez...Lehet, hogy tényleg az.

-Mivan?!-akadt ki Sydney.

-Mondom lehet!-fordult felé a fiú-Bár...A helyedben nem próbálgatnám...

-Most majdnem meghaltunk?!-kerekedtek ki a szemeim. Sosem gondoltam volna, hogy amit a nénik pletykálnak a faluban, annak van bármi igazság alapja is...

-Valószínű, hogy nem ez az egyetlen, szóval örülnék, ha valaki-sandított Charlott-ra Dorian-nem ugrálna, mert lehet miatta robbanunk fel a picsába...

Nem szokott káromkodni. Nála ez már felér egy agyvérzéssel, hiába mondta ilyen higgadtan...

-Szerintem menjünk haza...Azt mondtátok nem lesz semmi, viszont ez már bőven túl van a biztonságoson...-ajánlottam fel, a-szerintem tök ésszerű-döntést.

-Beth... Azt mondtam, hogy nem lesz semmi. Ne haragudj... Történt valami?-fordult felém Char érdeklődően, miközben halványan elmosolyodott.

Sóhajtva ingatni kezdtem a fejemet.

-Nem... Nem történt.

-Persze, hogy nem történt, mert elkaptalak...-méregette dühösen a lányt Dorian.

-Inkább haza kéne mennünk-rázta meg a fejét Gil is.

-Biztos, hogy nem-rázta meg a fejét a lány. 

-Lotte... Tényeg menjünk haza...-böködte meg Blake a hamvas szőke arcát-Nem sokon múlt.

-Vigyázok na!

-Nem... Nem érted, hogy mit mondok... Ha esetleg mégis. Szóval. Ha esetleg mégis ráléptél volna és... Tegyük fel, meghalunk. Anyámék mit fognak gondolni? Szerinted anyádék mit fognak gondolni?!-tette fel a kérdést, így a lány lehajtotta a fejét-Menjünk haza...

-Jó...-egyezett bele, így a barna hajú megkönnyebbülten felsóhajtott- Menj. Én előtte még körbenézek. Nem érdekel az sem, hogy ha más nem jön. Menjetek haza nyugodtan-intett, majd elindult.

Másodpercekig csak álltunk, amikor is Dorian és Blake összenézett, majd egymás mellett a lány után mentek.

-Várjatok meg-sóhajtott végül Sydney is, így a két fiú is megállt-Beth? Jössz?-fordult felém, így én csak halványan bólintottam egyet.

-Én is megyek-szólalt fel Gil, Clyde, pedig már be is előzött minket.

-Vigyázz vele Beth. Nehogy megsérülj-húzott szorosan maga mellé Sydney, amint elhaladtunk a kis szerkezet mellett.

Őszintén...Nem számítottam erre...

Olyan közel volt, hogy minden egyes lélegzetvételét éreztem az arcomon, valamint éreztem azt a mangós illatát egy kis dohányfüsstel keverve.

Egy másodperc töredéke alatt futattam rajta végig a tekintetem. A kék szemei káprázatosan csillogtak, szinte minden érzését kitárva a világ elé. A gesztenyebarna haja a vállára omlott, szépen keretezve az arcát, amin a szép ívű szája óvatos mosolyra húzódott.

A szívem, pedig egyre hevesebben vert.

Nem szoktam meg, hogy ilyen közvetlen velem. Azt hittem eddig azt sem tudta, hogy létezem... Mármint, de. De...

Kezd melegem lenni...

Felbaktattunk az első lépcső soron, így az első emeleten kötöttünk ki. Ismét egy rövidnek nem mondható folyosó állt előttünk.

-Állj már meg Lotte!-szólt rá Blake, így a lány tényleg megállt, majd unottan felénk fordulva és rágózva kezdte el megvárni, míg beérjük.

-Minden rendben?-hajolt lejjebb hozzám Sydney, halkan suttogva, persze ezt a Charlotte és Blake közti társalgás hangereje elnyomta, így egy esetlen visszakérdezés után sikerült csak válaszolnom.

-P-persze.

-Látom rajtad, hogy remegsz-mosolyodott el óvatosan ismét, majd megfogta a kezem-Hogy őszinte legyek, én is eléggé parázok...-nevetett fel kínosan. A szemeim egyből a száját kezdték figyelni-Mi az?-mosolyodott el halványan rám nézve.

Elkaptam a tekintetem.

-S-semmi...

Nem hiszem el! Buta Beth!

-Ohh...Egy madár-szólalt fel Charlotte meglepődve, majd gyorsabban kezdte el szedni a lépteit.

-Hova mész?-fogta meg a csuklóját Blake, így a lány egy pillanatra megállt.

-Mindjárt jövök-rázta le magáról a fiú kezét.

-Megyek én is-lépett mellé Dorian.

-Dehogy mentek egyedül!-háborodott fel a legmagasabb a legkisebb részleten. Még véletlenül sem azon, hogy ilyenkor egyáltalán nem kéne a...bármi után is menni.

-Mégis mi történne fél perc alatt?-forgatta meg a szemeit a lány gúnyosan, majd kézen fogva Dorian-t megindultak a folyosóról elágazó helyiségbe.

Charlotte szemszöge:

Kézen ragadva Dorian-t, megindultam vele abba a szobába, amibe az az árny is bement. Fogalmam sincs mi lehetett az, de egyértlemű volt, hogy nem mondom el a többieknek, mégis mit láttam valójában. Az kéne, hogy még jobban beparázzanak. 

Bakker...Dorian-t sem kéne magammal hoznom.

-Figyelj...Maradj inkább kint-fordultam a fiú felé, ő azonban nem figyelt rám.

-Várj Char-szólt utánam Sydney.

-Hm?-fordultam hátra, ő pedig egy távolabbi ajtóra mutogatva belekezdett a mondanivalójába.

-Addig mi bemegyünk oda. Jó?-vezette végig a tekintetét a társaságon, akik egyetértően bólintottak, majd megindultak a szoba irányába.

Tanulva az előző esetből, figyeltem a lábam elé, mielőtt miattam veszünk oda mindannyian... Egyenesen az ablakig mentünk, ahol szintén nem volt üveg, csak a keret.

Nem látok semmi furcsát.

Rátámaszkodva az ablakpárkányra kinéztem a magas, sárga fűvel beborított, ápolatlan udvarra, ami csak egy rozsdás rácskerítéssel van körbe véve. Nagyon nagy területe van.

Hogy mennyi mindenre lehetne használni ezt a hatalamas placcot egy alapos átkutatás után...

Lehetne belőle a falunak egy megfelelő nagyságú kultúrháza vagy el lehetne adni építési teleknek. Lehetne belőle parkosított rész, hiszen itt eddig sem rongálták a természetet, az évtizedek alatt, pedig elég szépen megnőtt minden. Akár még egy normális játszótér is ideférne és Lily-éknek sem azon a béna és rozoga libikókán kéne játszaniuk.

Számtalan lehetőség képbe jöhetne, de a faluban élő emberek nem nyitottak az ilyenekre.

Úgy vannak vele, hogy "minek?".

Nekik pont megfelel a mostani helyzet, hiszen már hozzászoktak ahhoz, hogy bármit is kell elintézniük egyszerűen csak bemennek a városba.

Eszükbe sem jutott az, hogy a mi falunk is lehetne egy nap város, némi változtatás árán...

Az idősebbek, biztos vagyok benne, hogyha egy baromi nagy bevásárlóközpontot építenének ide, még úgy is a városba járnának, hiszen ezt szokták meg az évek alatt és semmi lelkierejük-valamint akaratuk-nincs ahhoz, hogy ezt megváltoztassák.

-Pedig lehetne itt valami pláza is...

-Hm?-fordította felém a fejét a mellettem álló fiú.

-Csak azon gondolkoztam, hogy egy csomó mindent lehetne ezen a területen csinálni, még sincs itt semmi...

-Eléggé pazarlás-értett velem egyet, majd visszafordította a fejét az ablak felé.

Elemelve a tekintetem a fiatalabb fiú éles állkapcsáról, ismét a napsütötte terepet kezdtem kémlelni a fejemet megtámasztva a kezemen.

Alig van pár hét a születés napunk között.

Miért hangzott ez a "fiatalabb" úgy a fejemben, mintha csak egy négy évesre mondtam volna?

Elmosolyodtam a gondolataim hatására.

-Mi az?-húzta szélesebbre óvatosan a száját, elemelve figyelmét a lenti udvarról.

-Elmehetnék jégkásázni-jutott eszembe hirtelen-Kint úgy sincs ilyen hűvös, mint itt bent.

-Legyen-mosolyodott el végleg, én pedig megfogtam a kezét, hogy kihúzzam a szobából, hiszen nincs itt semmi, kopott falakon és régi ablakokon kívül.

-Menjünk vissza a többiekhez-kezdtem el hátrafelé lépegetni.

-Rendben.

-Fogadjunk, hogy nem fogod kitalálni, milyen jégkásám lesz. Annyi segítséget kaphatsz, hogy megkóstolhatod.

-Tényleg?

-Tényleg-bólintottam nevetgélve-De csak ha olyan kedvem lesz-tettem hozzá gyorsan-Szeretnél fogadni is valamiben?

-Hmm...-nézett körbe, hátha eszébe jut valami, azonban mikor visszanézett rám, hirtelen kikerekedtek a szemei-Várj-szólalt fel, a kezét a hátamra téve, miközben közelebb húzott magához, így arra késztetve, hogy felnézzek rá és abba hagyjam a hátrafelé való lépegetést.

-Mi az?-billentettem oldalra kissé a fejemet.

-Mögötted...

-Mögöttem?-ráncoltam a homlokom, a fiú azonban csak óvatosan bólintott.

-Ott.

-Dorci, csak beképzeled-legyintettem elmosolyodva.

Természetes emberi reakció. Stressz által kiváltott hallucináció, a nyomasztó környezet hatására.

Bár...Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen bepánikol, hiszen egy csomó horrort néztünk már...

-D-de... Fehér ruhában van... Hosszú fekete hajjal...

-A kiscsaj a körből?-nevettem el magam.

-Ömm... Nem tudom... Az-bólintott.

-Nézd?-fordultam meg-Nincs itt semmi-ám mikor e mozdultom után megpillantottam egy kb velem egy idős, eléggé fakó lányt, aki két méterrel távolabb állt tőlem kirázott a hideg.

Fehér ruhában és hosszú fekete hajjal... 

-Először elhittem, de... Nem vagytok viccesek Blake!-emeltem feljebb a hangom. Senki sem válaszolt... Most biztos jót röhögnek, azon, hogy az előbb kicsit megugrottam.

Ezek szerint a fiú mégsem csak hallucinált. Kicsit megkönyebbültem.

-Blake! Nem volt vicces! A szívbajt hoztad rám!-ismét semmi válasz.

Vajon ha sikítok, egyből előjönnek nevetve? Jézusom... Mint az ötévesek.

-Hát akkor elbeszélgetek ezzel az... Izével-sóhajtottam lemondóan, válasz híján.

Egy idő után csak megunják...

Hát persze! Nem véletlen találták ki maguknak a másik szobás alibit!

Vagy... Lehet, hogy tényleg csak egyszerűen bementek oda, aztán meglátva ezt a bábút, gondolták milyen vicces lesz, ha sikerül sikítanom egyet.

Abban is biztos vagyok, hogy Blake ötlete volt... Ő az egyetlen akinek ilyen hülye humora van.

Beth-nek és Gilbert-nek eszébe sem jutott volna ilyen, Clyde, pedig tűrtőzteti magát és megpróbál normálisan viselkedni Sydney közelében. Sydney, pedig tudja, hogy úgy is visszakapná egyszer és inkább nem is kockáztat.

Egyedül Blake lehetett. Ő az egyetlen aki nem fél tőlem...

Mindegy... Csak ráunnak az érdekfeszítő beszélgetésemre a bábúval.

-Szia-intettem a bábunak, de az leutánzott, miközben óvatosan elvigyorodott, a hideg rázott, ahogyan a fekete hajú valamire néztem -Nah jó! Komolyan mondom, hogy ez tényleg nem vicces!

-Char... Szerintem... Szerintem ez igazi...

-Dehogy az! Hogy lenne már az?!-akadtam ki. A fiú megszorította az összekulcsolt kezünket, miközben kissé beállt elém, ezzel késztetve, hogy egyet hátra lépjek-Ne csináld már... Nem igazi...

Dorian továbbra is csak előre meredve figyelt, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Cöccögve egyet kezdtem ingatni a fejem.

-Blake! Hallod?! Nem vagy vicces! Kimegyek és megverlek! Komolyan mondom, hogy elkaplak és addig ütöm a fejed, amíg meg nem normálisodsz!-semmi válasz-Hát jó!-indultam meg, azonban a mellettem álló visszarántott.

-Normális vagy?!-kiabált rám.

Ennyi...egyetlen... Egyetlen egyet pislogtam, amikor már előttem termett a lány és a hajam felé nyúlt.

Belenéztem az üveges tekintetébe. A pupillái ki voltak tágulva, nem látszott a szemszíne. A szája már ki volt sebesedve a szárazságtól.

Szóval mégsem csak Blake szórakozott?

Amilyen gyorsan végig mértem a lányt, ő olyan gyorsan nyúlt felém. Menekülni már nincs időm...

Tényleg léteznének szellemek és démonok?

Világ életemben azt hittem, hogy hülyeség...Hiszen csak megszerkesztett videók és képek vannak az interneten. Nincsen semmi kézzel fogható jel a létezésükre. Eddig senki sem bizonyított semmit.

A tudományok egyike sem foglalkozik ilyen jelenségekkel. Azt hittem, hogy azért, mert nem léteznek.

De vajon... Tényleg léteznek vagy ismét csak az agyam játszik velem?

Vizuális hallucináció? Lehet...Lehet, hogy az. De... mi a kiváltó oka?

Mi lehet a kiváltó oka?!

Egészen eddig a pillanatig nem éreztem, hogy stresszes lettem volna...Nincsenek alvás zavaraim. Sem semmi ehhez köthető betegségem. Nem fogyasztottam semmi illegálisat, sem alkoholt. Nem éltem semmilyen szerekkel... Semmit. Ismétlem. Semmit nem csináltam máshogy, mint ahogy szoktam!

Akkor... Akkor mégis miért?!

Most... Most komolyan így fogok meghalni?

Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Nehezemre esik levegőt venni.

Mintha lelassult volna az idő.

A szemem sarkából a mellettem lefagyott fiúra pillantottam.

Elakartam engedni a kezét és ellökni, de bárhogy is ügyködtem nem akart összejönni. Ismét az előttem lévőre kaptam a tekintetem.

Valószínűleg a fiú rájött, hogy mit is terveztem, mert még jobban rászorított a kezemre.

Ugyanígy visszaszorítottam a kezére, hogy Dorian ne féljen annyira, mert természetesen én egy cseppet sem voltam megrémülve. Természetesen... 

Bár a fiú kezének szorongatásával magamat is nyugtattam, de enélkül az információ nélkül menőbbnek hangzok.

Azt hiszem... Legalábbb az utolsó másodperceimben hadd higyjem ezt...

Görcsösen csuktam be a szemeimet, miközben összébb húztam magamat.

-Szép...-simított végig a virágon az ismeretlen lány, miközben egy elég rekedtes hangot hallatott. Kirázott tőle a hideg. És nem éppen a legjobb értelemben... A szemeim kipattantak.

Erre most... Erre most válaszolnom kéne?

-R-Remélem nem baj, hogy leszakítottuk...-ismét csak megrázta a fejét, majd egy hajtincsemet a fülem mögé tűrte.

Végig simított az arcomon jéghideg kezeivel, ami egy zsibbadó érzést hagyott maga után, közben folyamatosan a szemembe bámult.

Suttogni kezdett, de szinte alig hallottam mit is, így megpróbáltam szájról olvasni. Egyetlen egy mondatot sikerült:

Üdv a pokolban pici Charlotte.

A lábaim még jobban remegni kezdtek- már ha lehetséges-, miközben azt hittem, hogy megfulladok. Kapkodni kezdtem a levegőt, de nem éppen segített sokat.

Éreztem, ahogy marják a szememet a sós könnyeim, amik már gyülekezőt szerveztek, hogy ezáltal elhagyhatják a könnycsatornáim, az arcomon végig lefolyva.

Ha most nem fogok elájulni, akkor soha...

-Hé Lotte! Minden rendben?-hallottam meg egy tompa hangot. Elkaptam a tekintetem a hosszú hajú lányról, majd Blake-ra néztem, aki épp most rontott be a helyiségbe.

-P-persze. Miért?-mire visszapillantottam magam elé a lánynak hűlt helye volt. Csak úgy... Csak úgy eltűnt.