Másnap reggel fáradtan estünk ba az ajtón, mivel szinte egész éjszaka beszélgettünk a többiekkel. Hála az égnek, teljesen feloldódott mindenki és kialakukt egy amolyan tökéletes hangulat. Taehyung is nagyon jól érezte magát, amit szinte minden percben el is mondott nekem. Láttam rajta, hogy végre nem a rossz dolgok járnak a fejében, láttam, hogy végre egészségesnek érzi magát.  Levettem a cipőmet, majd lesegítettem a kicsi Alienről a kabátját és magamról is lehámoztam a felesleges anyagot. Anya hatalmas mosollyal az arcán lépett be az előszobába, miközben bal kezében egy nagy tál süteményt tartott. De a mosolya hamar eltűnt.

-Hol van Seoyun?-kérdezte teljesen elfehéredve.

Először nem értettem mi történik, hiszen nem volt velünk, én csak a suliba vittem el még tegnap ilyenkor.

-Nincs iskolában?-kérdezett vissza azonnal a barátom.

-Azt hittem veletek van!-fogta a fejét anya, mikor a sütitől megszabadult-Haza sem jött tegnap-pottyant le egy kósza könnycsepp szeméből.

-Meg kell keresnünk-szólaltam meg végre én is-Most!-mondtuk teljesen egyszerre Taehyunggal.

Hogy történhetett ez?

Azonnal vettünk is vissza minden ruhadarabot és már vágtam is ki az ajtót, hogy minél előbb kint legyek és barátommal együtt Seo keresésére indulhassunk.

-Jungkook, kérlek mondd, hogy nem esett baja-szólalt meg a könnyeivel küzködve Tae, mikor leértünk az épület elé.

-Semmi baja nincs és nem is lesz-jelentettem ki- Okos lány, lehet, hogy csak valakinél aludt-találgattam, hiszen el sem akartam hinni, hogy valóban elveszhetett.

-Annyira félek, mióta itt van még senkihez nem ment át-Felelte, miközben idegesen csaota be maga után a kocsiajtót.

Kezére simítottam és azonnal tárcsázni kezdtem Namjoont, hogy segítsen megkeresni Seoyunt  amíg Taehyung ugyanezt tette, csak Hoseokot hívta. Pulzusom szerintem már a csillagokat súrolta, kezeim és lábaim egyaránt remegtek. Megállíthatatlanul.
Elfordítottam a kulcsot, majd pár másodperccel később már kanyarodtam is ki a főútra, amely Seo iskolájához vezet. Biztosan suliban van. Elvégre még csak tíz óra múlt.

-Szeretlek kicsim, ne félj-szorítottam meg hideg kezét, amivel erősen meg is szorította az enyémet. Hihetetlen, hogy milyen nehéz dolgokon kell keresztül mennie egy ilyen földre szállt angyalnak  mint az én egyetlen szerelmemnek. Az élet kurva igazságtalan.

-Köszönöm Kookie-szipogta-Én is iszonyúan szeretlek-döntötte fejét a kocsi ablakának és onnan figyelte tovább az utakat.

Kipattantunk a kocsiból és egyenest Seoyun tanterméhez siettünk. Mivel egyedül a bent lévő tanár hangját lehetett hallani, hangosan bekopogtunk, majd magam elé engedve Taet, én is beléptem a színes terembe. Bizakodón körbepillantottam, de sajnos sehol nem láttam meg a mi kis hercegnőnket.

-Biztosan nem látták?- érdeklődőtt Tae, mire feleszméltem a bámészkodásból.

-Nem jött ma iskolába, az első órától hiányzónak van írva. Sajnálom-vont vállat a tanár, majd az ajtó felé biccentve jelzett, hogy hagyjuk el a tantermét. Ekkora utolsó gyökeret!

Kifelé menet elmondtam neki, hogy még mindig van remény, hiszen több szem többet lát és bárhol rábukkanhatunk, attól függetlenül, hogy itt nem jártunk sikerrel. Kint magamhoz húztam és szoros ölelésbe vontam, melybe kiscica módjára bújt, mintha csak egy egész vihart tartartanék vissza a hátam mögött. Egy vihart ami régóta készülődött végigsöpörni ezen a csendes úton. A mi utunkon.

-Nem tudom mihez kezdenék nélküled-törötle meg könnyes szemeit.

-Nem is kell tudnod. Ne is gondolj ilyenekre, én mindig melletted leszek-Simítottam arcára, aztán egy gyengéd csókot leheltem puha ajkaira.

Namjoon és Hoseok is megérkeztek idő közben, úgyhogy immáron négyen folytattuk a kislány keresését. Taehyung és én a közeli parkokban néztünk utána, míg Nam és Hobi bejárták az összes környező utcát, boltot és éttermeket.

De sehol nem leltünk rá.

Megérkeztünk az utolsó, legkisebb parkba, ami annyiból áll, hogy van benne egy aprócska játszótér és egy kis halastó. Pár pad, nameg üresség. Körbeszaladtunk legalább háromszor, minden alá benéztem, Tae alaposan felkutatta a játszótér legmélyebb bugyrait is, de itt sem volt semmi érdekes.

-Itt sincs-trappolt hozzám vörös fejjel Alien.

-Én sem találtam-vallottam be az igazat és eleresztettem egy gondterhelt sóhajt. Az óránra pillantottam, ami jelenleg délután négyet mutatott,  ezért úgy gondoltam, hogy haza kell indulnunk. Taehyung így is túl sokat volt a szabadban.

-Haza kell mennünk, Tae. Holnap folytatjuk-mondtam.

-De mi lesz ha-emelte fel hangját, de én azonnal szavába vágtam.

-Holnap folytatjuk. Legalább is én  te így is túlzásba vitted a levegőzést!-feleltem ellentmondást nem tűrő hangon, komoly arckifejezéssel , a lehető legmagabiztosabb kisugárzással.

Nincs más választásunk. Haza kell mennünk.

Megadóan bólintott, így már értesíthettük a két segítőt,  hogy még mindig semmi, viszont ideje mindannyiunknak hazamenni és holnap tiszta fejjel folytatni az egész procedúrát

Az út néma csendben telt, egyikünk sem kívánt társalogni a másikkal. Legalább is ő biztosan nem, én a legszívesebben minden pillanatban elmondtam volna neki, hogy minden rendben lesz, de jobbnak láttam, ha nem feszegetem a témát, elég lesz otthon bejelentenünk a híreket.

-Semmi-hajtottam le a fejem,  mikor apáék Seoyun felől érdeklődtek.

-Istenkém-temette apró tenyereibe arcát anya, míg apa csak szótlanul merült gondolataiba, hátha ki tud találni valami megoldást.

-Holnap folytassátok a keresést, mi is segítünk-szólalt meg végül, mire mindketten bólintottunk és bevonultunk a szobánkba.

Lefeküdtem a hatalmas ágyra,  lábaimat felhúztam és némán vizslattam a hófehér plafont. Taehyung szapora lélegzetvételeit lehetett csak hallani, semmi mást.

Sír.

-Héj-cirógattam meg hátát, hiszen pont úgy ült, hogy csak ott érjem el.

-Az összes eddigi reményem szertefoszlott-szipogta-ebben a rohadt életben-csapott combjára, majd hangos zokogásba kezdett. Vállai erőtlenül rázkódtak, könnyei versenyezve futottak végig puha arcán. A szívem szorul össze...
Azonnal feltápászkodtam és szorosan magamhoz öletem hátulról. Gyengéd csókokkal hintettem be minden egyes porcikáját a nyakától kezdve, a válláig. Kezemmel simogatni kezdtem oldalát, figyelve arra, hogy ne fájjon neki az érintésem. Magammal szembe fordítottam, hogy letörölhessem könnyeit és megcsókolhassam végre. Nagyon fájt látni, hogy milyen szinten összeomlott benne egy idáig remény éltette világ.

Csak úgy mint bennem aznap.

-Megmondtam, hogy meg fogjuk találni. Sosem hazudnék neked-néztem sötét íriszeibe- Bízz bennem, kérlek-döntöttem homlokom az övének és mostanra már én sem bírtam tartani magam.

-Bízom benned, csak annyira dühös vagyok-suttogta kettőnk közé-Nem tudom, miért érdemlem ezt az élettől.

-Nem érdemled ezt.

-Néha csak el akarok menni-sóhajtott fel- Néha csak szimplán meg akarok halni, Jungkook. Nem akarok tovább szenvedni-mondta ki rezzenéstelen arccal, az én szívemben mégis minden egyes szavával mélyebbre szúrta azt a bizonyos tőrt. Nem fogom hagyni. Nem engedhetem el, őt nem.

-Nézzünk meg egy filmet és lazítsunk kicsit- váltottam témát.

-Benne vagyok-bólintott, majd újra ölembe fészkelte magát, ránkhúzta a jó meleg takarót, laptopomat pedig az ölébe vette és keresgélni kezdett a filmek között.

Jól elbambulhattam, amíg ő szüntelenül keresgélt, hiszen csak az utolsó mondatára lettem figyelmes a kisebb monológja végén.

-Elmondhatatlanul szeretlek, Jeon Jeongguk-pillantott hátra egy kisebb mosollyal az arcán.

-Én még annál is jobban, Kim Alien Taehyung-villantottam pimasz vigyort és újra érzelmes csókba invitáltam.

2020.03.08.

Előre is boldog születésnapot a mi kis Yoonginknak!🥰
Sajnálom, hogy nem hoztam idáig részt, de nem tudtam hogyan kellene ezt itt megírnom. Azt hiszem nem kett olyan rossz😕