Sziasztok, ez nagyon fontos, úgyhogy kérlek olvassátok el. Az utóbbi napokban elbizonytalanodtam és nem tudom mit kezdjek a történettel. Félek, hogy így a 36. részre meguntátok, holott még legalább 10 része hátra van. Aggódom amiatt, hogy nem fogjátok olvasni, mert hosszúnak tartjátok a kevés történés miatt, ami igazából a következő részektől fog igazán beindulni. Ez a sztori nem véletlenül lett így kitalálva, hiszen a legnagyobb fordulat a vége felé következik, amit valószínüleg már sejtenek egy páran.
Kérlek titeket mindenképpen jelezzétek, ha unjátok a dolgot és akkor is ha nem, mert teljesen tehetetlen vagyok.
Köszönöm, jó olvasást!

A telefonom csörgésére értünk vissza, miután elmentünk ebédelni egy közelben lévő étterembe. Nagyon boldog voltam, hogy végre egy párként vonulhattam végig a város utcáin a kis Alienemmel, akinek az arcán a ritkán látható levakarhatatlan mosoly tündökölt.

-Haló?-szóltam bele először.

-Jungkook azt hiszem haza kell jönnötök-hallottam meg édesanyám kétségbeesett hangját a vonal túlsó feléről.

-Mi? Mi történt? Balesetetek volt?- bombáztam kérdésekkel.

-Nem, Tae nagymamája-sóhajtott-Ma reggel elhunyt-jelentette ki remegő hanggal.

Egész testem remegni kezdett, éreztem, hogy az egész világ forog velem, hogy a vérem egy pillanatra megállt az ereimben. A szívem kihagyott egy ütemet, a fülem sípolni kezdett. Hirtelen beugrott az összes emlék és mondat amit az idős hölgyhöz köthető. Szemeim szép lassan megteltek forró könnyeimmel, amit az előttem álló nem tudott mire vélni. Hogy mondjam el neki?

-Mikor jöjjünk?-kérdeztem visszafolytva a kitörni készülő könnyeimet.

-Akár ma este, de a holnap reggel is megfelel-felelte halkan.

-Rendben, még visszahívlak-zártam le a beszélgetést és bontottam is a vonalat.

Szó nélkül dobtam le a telefonomat a földre, ami egy hangos koppanással érkezett le, én pedig kishíján elájultam, mire eljutottam az ágyig, ahol tenyereimbe temetett arccal engedtem utat kimondatlan szavaimnak. A sós cseppek lávaként marták fel az arcbőröm, felsőtestem egyre gyorsabban rázkódott. Az egyetlen hallható dolog a szipogásom volt.

-Mi történt?-kérdezte ijedten Taehyung.

Segítség.

-Tae én-zokogtam fel-Engem most hívott anya és-préseltem össze ajkaimat, hiszen kimondani sem akartam a tényt, hogy a nagymamája, az egyetlen ember aki egész eddigi életében vele volt és mellette állt, aki felnevelte... Mostanra már nem az élők sorát erősíti.

Vajon mi lehet a kishúgával? Hol lehet éppen? Remélem nem vitték árvaházba és van valaki aki gondját viseli.

-Nagyon megijesztesz-simított gyengéden nedves arcomra.

-Tae-néztem gyönyörű szemeibe, majd kezéért nyúltam, hogy összekulcsolhassam ujjainkat- A mamád ma reggel-vettem mély levegőt-meghalt-zokogtam fel ismét, viszont mostanra nem voltam ezzel egyedül. Amint eljutott az agyáig az információ, ugyanazt tette amit én. Sírt. Megállíthatatlanul. Hiszen ki ne sírna?

-Mi van Seoyunnal?-kapta szája elé a kezét-Ugye nincs semmi baja?

-Nem tudom, de haza kell mennünk-álltam fel hirtelen-meg kell tudnunk a részleteket.

-Ma éjszakára itt maradunk-húzott vissza  azonnal.

-Biztos, hogy ezt akarod?-húzódtam közelebb hozzá.

Nem szólt egy árva szót sem, csak bólintott és hagyta, hogy az összes érzelme kitörjön belőle. Borzasztó érzés volt így látni. Szörnyű volt a tudat, hogy nem segíthetek neki.

Magamhoz húztam és szoros ölelésbe vontam, hátát megállás nélkül simogattam míg hajába egy-egy puszit leheltem, ezzel is próbálva megnyugtatni.

-Nem lesz semmi baj, szívem-suttogtam fülébe-Örökké itt leszek melletted-folytattam-Együtt kijövünk ebből-jelentettem ki.

Még mindig nem válaszolt, de nem is vártam el. A legjobb, ha most kisírja magát és nem tartja magában az érzéseit, hiszen azzal csak saját magának ártana ,amit egyáltalán nem szeretnék.

-Szeretlek picúr-bújtam hozzá mégszorosabban, ha ez lehetséges ezek után. Zokogását hallva a szívem pici darabokra hullott, hisz életemben nem láttam még ennyire összetörtnek. Soha nem is szerettem volna.

...

Ahogy eljött a reggel, összepakoltuk a cuccainkat és kinelentkeztünk a recepción, majd elhagytuk a szállást. Egész gyorsan történt minden, így nagyon felfogni sem volt időm, hogy éppen a vonaton ülünk és már csak három megálló van hátra Szöul azon állomásáig, ahol le kell szállnunk.
Tae nem szólt hozzám túl sokat, de minden második pillamatban a nyakamban csüng, amit egyáltalán nem bánok és száz százalékban megértem, hogy semmihez nincs kedve jelenleg. Mert hát nekem sem lenne az ő helyében.

Csendben várakoztam az ablaknak dőlve, amint a másodpercek töredéke alatt elsuhanó tájat tanulmányoztam, míg az egyik kezemmel szerelmem jég hideg kezét szorongattam. Ideges voltam. Rettentően ideges.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy Seoyunt elvették a Kim családtól, azaz csak Taehyungtól, hiszen az édesanyjáék kitették otthonról. Bíztam benne, hogy akadt olyan ember, aki örökbefogadta  vagy örökbe fogja fogadni. Abban is reménykedtem, hogy barátomra bízzák, ugyanis bármikor beköltözhet hozzánk, ezzel lakást biztosítva saját magának és a kis angyalnak is.

-Gyere-figyelmeztetett, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből. Végre itt vagyunk, már nincs sok hátra.

-Anyáék eljöttek értünk, a parkolóban várnak minket-pillantottam a lehajtott fejjel, mellettem sétáló fiúra.

-Rendben-suttogta erőtlenül.

-Szia anya-köszöntem az említettnek, Taehyunggal egyidőben.

-Drágáim-sietett hozzánk. Fekete ruhát viselt.

Miután megölelgetett minket és elmondta Tae-nek, hogy ne aggódjon, semmi baj nem lesz, beszálltunk az autóba és pár perccel később már otthon is voltunk.

-Őszinte részvétem kölyök-vonta szoros ölelésbe apa a páromat.

-Köszönöm-bólintott-Merre van a testvérem?-kérdezte azonnal.

-Nos, a húgod éppen Hoseokkal ment gyorsétterembe. Ezzel szerette volna elterelni a figyelmét a történtekről-vázolta fel a történteket anya, miközben a kezünkbe nyomott egy-egy bögre kakaót és ránk parancsolt, hogy foglaljunk helyet.

-Mi lesz vele? Lehet tudni valamit?-tettem fel a kérdést.

-Megtettem a lépéseket annak érdekében, hogy ti ketten ide költözhessetek. Ha minden jól megy, akkor senkinek nem lesz semmi baja és újra sínre kerül az életünk-kapvsolódott be a beszélgetésbe apa-Hiszen egy család vagyunk-mosolyodott el.

-Ha már itt tartunk-szóltam közbe-El kellene mondanunk valamit-intéztem szavamat szüleimnek.

-Remélem nem lesz belőle balhé-súgta nekem Tae.

-Valami baj történt amíg ott voltatok?-kérdezte kétségbeesetten anya.

-Nem, egészen másról van szó-sóhajtottam-Taehyunggal együtt vagyunk-haraptam be alsó ajkam a mondat végére, így várva a reakciójukat.

-Ennek nagyon örülök, fiúk-villantotta ki fogait apa, mire anya is helyeselni kezdett.

Hála az égnek.

-Tudtam én, hogy minden rosszban van valami jó-tűrte füle mögé egy tincsét a család egyetlen női tagja.

-Köszönjük-hajolt meg a kis Alien,  amit nem igazán értettem, hiszen eddig is igazán szoros kapcsolata volt az őseimmel.

-Mikor érnek vissza Hobiék?-érdeklődtem.

-Tekitve, hogy alig fél órája me-kezdett bele édesanyám de ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta a két említett.

-Megjöttünk-vette le kabátját és cipőjét Seoyun, akin szinte nem is látszódott a letörtség, amit ez az egész dolog okozott.

-Most azt hiszem jó hangulata van-vakarta meg a tarkóját a barátunk-Még kicsi, nem igazán érti a dolgokat-vágódott le mellém.

-Hát te? Nem is tudtam, hogy itt vagy! Semmit sem tudtam rólad!-háborodott fel Tae.

-Nem hogy örülnél nekem-morogta.

-Köszönök mindent. Nálad jobb legjobb barátot nem is kívánhatnék-szorongatta meg, miközben könnyei újra potyogni kezdtek.

Egy halvány mosoly kúszott az arcomra kettőjüket látva, hisz tényleg becsülendő, amit Hoseok tett úgy az egész családuk illetve családunkért. Már csak arra kell fókuszálni, hogy mindkét Kim itt lakhasson, mi pedig minél hamarabb kijöhessünk a kórházból.

2020.02.06.

A hibákat később javítom!