-Jungkookie-simogatta meg az arcom valaki.-Ébredj, itt vannak a szüleid-keltegetett tovább.

Lassan nyitottam fel pilláim, mire megláttam egy felettem tornyosuló Kim Taehyung nevű idiótát, akivel tegnap egészen jól elvoltam. Érdekes srác, tele titkokkal es rejtélyekkel. Álmosan dörzsöltem meg a szemeimet, majd egy ásítás kíséretében felültem.

-Jó reggelt Taehyung!-mosolyogtam rá kómás fejjel.

-Jó reggelt kincsem-szaladt az ágyamhoz édesanyám, majd szoros öleléssel üdvözölt.

-Szia anya-bújtam hozzá.

-Szia fiam!

-Szia apa-keltem fel és sétáltam hozzá.

-Öltözz és indulunk!-paskolta meg a vállam anya, én pedig azonnal készülni kezdtem.

Gyorsan felkaptam egy ruhát és megmosakodtam, aztán az ajtóba állva tudattam az őseimmel, hogy indulhatunk.

-Rendben akkor..Szia Tae!-köszönt el édesanyám az újonnan megismert szobatársamtól.-Az orvos azt mondta, csak akkor gyere be, ha nagyon rosszul vagy, különben elég a temérdeknyi gyógyszer amit felírt neked-fordult felém.

Bólintottam, majd egy utolsót intettem Taehyungnak aki csak egy halvány mosolyt eresztett el, és én ezzel a lendülettel ki is léptem a szoba ajtaján.

-Édes ez a Tae nevű srác-mosolygott anyukám miközben a fejemben ezernyi gondolat cikázott, meg nem találva a saját helyét és válaszát.

-Ja-biccentettem és próbáltam ennyivel lezárni a még alig elkezdődött beszélgetésünket.

-Kár, hogy beteg-jelentette ki apám.

-Csak a szívével van baj, nem halálos-nyugtattam meg, mire zavarodott tekintetével találtam szemben magam.-Nem tudtad?-nevettem fel kínosan.

-Ja, de.. Mondott valami ilyesmit, lehetséges, hogy félreértettem-vakarta meg arcát és a kocsihoz sietett.

-Apád a kora ellenére fut mint a nyúl-csapta össze apró tenyereit anya.

-Bárcsak én is ilyen lennék ennyi idősen-hajtottam le a fejem, hiszen nem hittem abban, hogy megélem az 50 évet. Igaz, csak egy kis epilepsziáról van szó, viszont baromi veszélyes tud lenni.

-Ilyen leszel kicsikém-tette a vállamra a kezét a legfontosabb nő az életemben.-Mostmár minden rendben lesz.

-Szeretném ezt hinni-szálltam be a liftbe őt követően.

-Bízunk benne-bólintott én pedig innentől kezdve nem szóltam hozzá. Nem azért, mert nem akartam, imádtam a társaságát. Imádom. De jelenleg nem éreztem úgy, hogy bármit mondanom kellene. Unott arckifejezéssel léptem ki a liftből majd a kórház ajtaján is.

-Jobbra-utasított anya, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol parkoltak le.

-Be kellene ugranunk egy boltba-sóhajtott fel anya amikor beült az anyósülésre.-Elfelejtettem gyümölcsöket venni-csapta homlokon magát.

-Nekem mindegy-rántottam vállat.

-Gyümölcslevest terveztem csinálni-fordult hátra.

-Király vagy, anya!-biccentettem.

-Hallottad Jiseon, király vagy.-simogatta meg anya combját apa.

Az út innentől kezdve némán telt. Nem volt kínos csend, inkább csak az a tipikus mindenki gondolkozik az életén féle csend. 10 percet utaztunk a legközelebbi bevásárlóközponthoz.

-Kiszállás-szólalt meg apa én pedig azonnal kipattantam a kocsiból.

Bent leálltam egy mesefigurákkal telirakott részen, ahol felfedeztem egy alienekből álló sort. Esküszöm hasonlítanak Taehyungra. Mi van ha ő is egy űrlény és el akar rabolni engem? A másik kérdés pedig, hogy miért gondolok arra a fura srácra? Nem is bírom túlzottan. Idegesít az állandó zavarodott tekintete, pirulása és egyéb hülye dolgai. Értem, hogy beteg és hogy a kórházban tölti unalmas mindennapjait, de ne rajtam vezesse le, mert semmi szükségem sincsen rá. Remélem, őszintén remélem, soha többé nem kell visszamennem abba a szobába.

-Gyere, menjünk-simogatta meg a hátam édesanyám.

A kasszára vezettem a tekintetem és aprót bólintva jeleztem, hogy mehetünk.

-Köszönöm-nyúlt apa a visszajáróért.

-Viszlát-köszöntünk egyszerre amin elmosolyodtam.

-Nekem nem a legszimpatikusabb-kopogtam a térdemen a halalra fagyott ujjaimmal, ugyanis hirtelen nagyon hideg lett.

-Kicsoda?-matatott a hatalmas szatyorban anya.

-Ez a Taehyung-sóhajtottam fel.-El lehet vele lenni, de inkább kihagynám-forgattam szemet.

-Ugyan már, nagyon rendes gyerek-fonta karba a kezeit.

-Anyádnak igaza van-nézett hátra a volánt mögül apa, amikor is pirosat kaptunk a háztól 2 utcányira. Szeretem ezt a várost.

-Akkor nektek az, nekem nem.-zártam le a témát, majd az ablakon kifelé bámulva merültem el gondolataim sötét bugyrában.

Már javában sötét volt, mikor a szüleim hangos beszélgetésére figyeltem fel. Közelebb sétáltam az ajtóhoz, mivel eddig az ágyamon ülve rajzoltam. Az ajtónak tapasztottam a fülemet, hátha hallok valami fontosat.

-Készen van!-kiabált nekem anya, amitől kishíján megsüketültem. Annyira szeretem amikor halláskárosodást okoz gyönyörűen csengő, varjú hangra hasonlító rikácsolásával. Zene füleimnek.

-Megyek!-kiabáltam vissza, de pont ekkor jött üzenetem, ezért úgy gondoltam elolvasom.

Kim Taehyung

-Szia!
-Unatkozom itt egyedül. Veled mizu?

Most komolyan rámírt azért mert unatkozik? Borzasztó..

Jeon Jeongguk

-Hello! Nézz videókat.

Kim Taehyung

-Ohh.. Gondoltam beszélgetünk, ne haragudj, szia Jungkookie!

Jeon Jeongguk

Bocs, elkészült a vacsora, mennem kell. Szia Taehyung!

Látta

Kicsoszogtam az étkezőbe, ahonnan isteni illatok áradtak. Fura érzésem volt. Bűntudat, amiért így viselkedtem szerencsétlen fiúval. Nem törődve a különös érzéssel, levágódtam az egyik székre és vártam, hogy anya elémrakja a kezében tartogatott tálat.

-Köszönöm-vettem kezembe a kanalat.

-Nincs mit drágám, örülök, hogy végre itthon vagy-mosolyodott el.

-Apa már elment?-kérdeztem, mire leült az előttem lévő székre.

-Igen, de csak egy hetet lesz Tokyoban.

Bólintottam, aztán elkezdtem enni. Imádom anya ételeit. Fantasztikusak.

-Ízlett?-kérdezte mikor elpusztítottam a hatalmas adag levest.

-Nagyon-dőltem hátra-Nem zavar, hogy még mindig itt lakom?-vakartam meg zavartan a tarkóm.

-Kookie-sóhajtott fel.-Beteg vagy, szeretném a gondodat viselni és amúgy is. A fiam vagy, még jó, hogy nem zavarsz-fogta meg az asztalon pihenő kezemet.

-Rendben.

Felálltam és visszasétáltam a szobámba. Késztetést éreztem arra, hogy ráírjak az alienre de nem értettem miért. Csak pár napja ismerem és amúgy is. Nem vagyunk barátok.

Gondolkodtam jópár percet amik inkább tűntek óráknak, de végül nem írtam rá. Forgolódtam és képtelen voltam elaludni. Hiányzott valami vagy valaki. Letudtam annak, hogy apa az a valaki, holott legbelül éreztem, hogy nem ő az. Hajnali 1 órakor elnyomott az álom, amiért hálát adtam az égnek.

Sziasztok! Ez most egy rövidebb rész lett, mivel edzőtáborban vagyok és az időm sem a legtöbb. Holnaptól lesz egy csomó időm, így minél gyakrabban hozom majd a részeket!! Jó olvasást!

2019.08.02.