Erőtlen valómat próbálta felrángatni a betegek által rejtett lépcsőnek nevezett helyen. Könnyeim már fehér pólómat is beáztatták, szemeim bedagadtak, szédültem és meg akartam halni. Ott és akkor, tudtam, hogy nekem esélyem sincs a boldogságra.

-Tae én-kezdett magyarázkodni, miközben leültetett az egyik fotelbe.

Nem válaszoltam, eszemben sem volt megszólalni. Mondani neki bármit azok után, hogy.. Azok után, hogy cserben hagyott. Megszegte az ígéretét, itt nincs miről beszélgetni.

-Jiminnel nem vagyunk együtt-rázta meg a fejét, mire kíváncsian felhúztam jobb szemöldököm.

-Csak most ismertem meg és.. Valahogy-kereste a szavakat. Kereste az újabb hazugságot ami mögé rejtőzhet. Őszintén szólva, nem akartam hallgatni amit mond, de elmenni sem tudtam. Olyan voltam mint egy kómában fekvő ember. Hallgatom a körülöttem történő dolgokat, de sem mozdulni, sem beszélni nem tudok.

-Tegnap történtek köztünk apróbb dolgok, én pedig összezavarodtam, de azt hiszem tényleg kedvelem-mosolyodott el. Ezek után képes mosolyogni.

Tartottam a némaságom.

-Nem kellett volna aznap elmennem, kilépnem az életedből, csak mert majdnem megtettél valamit-nyelt egy nagyot-Mivel talán én is meleg vagyok-sóhajtott fel.

Kikérem magamnak..

Felhorkantam az utolsó mondatára, de a világért sem fűztem volna hozzá semmit.

-Sajnálom Taehyung. Nem akartalak megbántani, de mivel úgysem érzünk egymás iránt semmit, gondoltam tudhatod az igazat-állt fel és elhagyta az eldugott tetőtéri szobát.

-Seggfej-suttogtam magam elé az egyetlen szót amit ki tudtam mondani..

-Seggfej-ismételtem el újra, immár kicsit hangosabban.

-HOGY LEHETTEM ENNYIRE NAIV?-Kiáltottam fel sírva.

-Hogy szerethettem beléd, Jeon Jeongguk?-szipogtam, majd szép lassan elterültem a hideg parkettán.

Miért ő? Miért nem kaphatok esélyt? Miért gondolkozom ezen?

Miközben én magamat bombáztam végtelen mennyiségű kérdéseimmel, valakinek a halk lépteit hallottam egyre csak közeledni. Nem fordítottam arra a fejem, még csak a kezemet sem mozdítottam meg. Ugyanúgy feküdtem, ahogy eddig. Mondd, halál, hogy végre eljöttél értem.

-Hát itt vagy-hallottam meg Hobi kétségbeesett hangját.

Felém mászott és ülő helyzetbe húzott, ahol aggódó tekintetét láthattam magammal szemben.

-Hol van az a gyökér?-kérdezte teljesen nyugodt hangon, viszont tudtam, hogy belül  ölni tudna, érezhető ahogy a méreg szétárad a testében, akárcsak a vér az ereiben.

-Elment-mondtam ki fájó szívvel.

-Nem engedem a közeledbe, nem bánthat többet-ölelt át, miközben a hátamat cirógatta.

-El kell felejtened. Lakhatsz nálam, ha szeretnél-vetette fel az ötletét, de bármennyire is tetszett , nem akartam menni. Itt lakom.

-Menjünk a húgomért-biccentettem a lépcső felé, ő pedig kérdések nélkül indult el velem, fekete autójához.

A hűs levegő jól esett, talán kicsípte a bőröm pár helyen, de nem érdekelt. Kint akartam maradni örökké. A hidegben.

-Szállj be-nyitott nekem ajtót Hoseok, en oedig habozva ugyan, de beültem az anyósülésre.

Barátom is hasonlóan cselekedett. Elfoglalta megszokott helyét a kormány mögött, majd beindította a motort. Bekapcsolta az ülésfűtést és kihajtott a parkolóból. Szótlanul bámultam az ölemben pihenő kezeimet, néha néha felpillantva a fagyos tájra. November van és lassan leesik az első hó. Mesés.

-Mit szeretnél hallgatni? Kezdett keresgélni a számok között.

-Blackpink-Don't know what to do?-kérdeztem még mindig magam elé meredve.

-Jó választás Taetae-nevetett fel, amitől nekem is el kellett mosolyodnom. Ez az ember az én reményem. Az egyetlen reményem egy jobb élethez.

-J-hope-motyogtam azt a becenevet, ami az én reményemre a legjobban illik.

-Micsoda?-kérdezett vissza, ugyanis nem hallotta.

-J-hope lesz a beceneved-közöltem mosolyogva-Te vagy az egyetlen reményem az életben-magyaráztam meg az új nevét.

-Ez aranyos. Imádom-bökte ki két dúdolás között.

Egy idő után mindketten vígan énekeltük kedvenc számainkat, mit sem törődve azzal, hogy milyen is a hangunk, hogy piros lámpánál esetleg más is hallhatja. Csak jól szórakoztunk egy ilyen nehéz délelőtt után.

-Itt is vagyunk-döntötte hátra a fejét.

-Bejössz?-kérdeztem.

-Maradok, add át üdvözletem, de itt nagyon jó meleg van-borzongott meg.

Nevetve csuktam be az ajtót és kopogtam be a házba.

-Szia nagyi-mosolyogtam rá kedvesen.

-Szia Taehyungie, hát te?-lepődött meg.

-Igazából a hugicámért jöttem, ha nem baj-nyeltem egy aprót-elvinném magammal egy kis időre-pillantottam rá kiskutya szemekkel, hátha megengedi.

-Vidd csak-bólintott rá, én pedig megpusziltam apró kezét.

-Seoyuuuun-kiabáltam fel az emelere, mert az volt az első tippem, hogy ott van.

-Taeee-futott le a lépcsőn csillogó íriszekkel.

-Pakolj, elviszlek pár napra Szöulba. Mit szólsz?-nyomtam cuppanós puszit hajába.

-Sietek-mondta, azzal pedig rohant is vissza a szobájába, ami igazából az enyém, de ez csak nézőpont kérdése.

-Hogyhogy elviszed?-állított be a szobába egy üveg forró teával a kezében a nagymamám.

-Meg szeretném mutatni neki a várost, na meg hiányzott is a kis lökött-hadartam el.

-Értem, örülök, hogy ilyen jó bátyus vagy szívem-simított végig hidegtől kipirult arcomon.

-Elintézted a papírokat?-kortyoltam bele a teámba.

-El, hála az égnek, minden zökkenőmentesen ment.

-Ennek örülök-csavartam vissza a kupakot.

-Mehetünk-ugrott le az utsó fokról Seoyun.

-Akkor mi indulunk. Köszi mama-öleltem át, majd megvártam amíg a testvérem is elbúcsúzik tőle.

-Gyere csöppség-fogtam meg egyik kacsóját és elindultam vele Hoseok kocsijához.

-Szia Seoyun, Hoseok vagyok, a bátyád legjobb barátja-mutatkozott be illedelmesen.

-Hali, Hoshi-becézte egyből amin felkuncogtam.

-Nálam fogsz lakni, de ne aggódj, alig pár percre lakom a kórháztól, szóval amikor csak szeretnéd, láthatod Taehyungot-tájékoztatta a megbeszéltekről.

-Nem akarsz te is odaköltözni?-kerdezte tőlem Seo.

Félve néztem a barátomra, aki amolyan, én felajánlottam nézéssel bámult.

-Megoldható-adtam be a derekam. Úgyis csak egy hétről van szó.

-Király vagy-kezdett tapsolni. Nagyon aranyos.

-Hallgassunk valami zenét!-zsongott be teljesen  amitől még viccesebb lett a helyzet. Persze egyikünknek sem volt ellenére a dolog így rögtön be is kapcsoltuk a húgom kedvenc zenéjét.

Got7-You are.

-Nekem Yugyeom a kedvencem, annyira aranyos. Mint egy naaaagy maci-fanolt vigyorogva.

-Jinyounggal egy iskolába jártam-hencegtem, mivel tényleg így volt. Régen egész jóban voltunk.

-Komolyaaan?-tátotta el a száját.

-Komolyaaaan-utánoztam le.

-Mutass be nekii.

-Nem tudlak, pedig hidd el, már oda tartanánk-szomorodtam el.

-Semmi baj oppa, majd én összehozom a találkozót-kezdte tervezgetni a dolgokat. Imádnivaló.

Innentől csak Seoyun éneklését lehetett hallani, ami nem zavart miket, mert mindkettőnk édesnek tartotta. Alig vártam, hog, végre visszaérjünk Szöulba és belevághassunk ebbe a pár napba. Életem legjobb napjaiba.

2019.09.01.

Boldog szülinapot Jungkook! Köszönök mindent amit nap mint nap teszel az Armykért. Értünk, remélem csodás napod volt. Szeretünk.

Hibákért elnézést!