A Williams elejéről eltűnt az első szárny, és az első kerekei is csak lógtak oldalra. A sérülést tekintve nem tűnt nagynak a becsapódás, legalábbis egészen addig ebben a hitben voltam, míg a ponyva le nem került Lando Mclarenjéről. Az ülés mögött ugyanis az autó félbe volt törve, hiányzott róla az első szárny, a bal oldali első és hátsó kereke eltűnt, és a hátsó szárnyat is csak a lélek tartotta a helyén.
Lando kocsiját elnézve már tudtam, hogy nagyobb volt a baleset, mint azt Logan autójának sérüléseiből gondoltam volna.

Aggasztó volt így látni volt csapattársam autóját. Ránéztem a mellettem ülő Charlesra, aki ledermedve bámulta a Mclarent.
Aztán pár pillanattal később begurult az orvosi autó is, benne pedig egyedül Logant láttam. Tudtam, hogy nem mehetek utána a pályakórházba, pedig legszívesebben rohantam volna, hogy legalább tőle információhoz jussak Lando hogyléte felől.
Azonban ezt nem tehettem meg, mivel a kivetítőkön megjelent a felirat, miszerint húsz perc múlva folytatódik a verseny.

Az elkövetkező egy óra idegölőnek bizonyult. Képtelen voltam a versenyre koncentrálni, így négyen is megelőztek.

Miután vége lett a versenynek még hátra voltak az interjúk is, így csupán valamikor hat óra körül jutottam el odáig, hogy beszélni tudjak a volt csapatommal.
Mikor beértem a boxukba, már pakoltak össze, viszont mikor John kiszúrta hogy ott álldogálok, felém vette az irányt.
-Szia Carlos! Gondolom Lando miatt jöttél.-csupán bólintani tudtam, ő pedig vett egy mély levegőt, majd a garázsban álló autóra pillantott, ami valójában inkább csak egy romhalmaz volt.
-Szia! Tudtok valami infót már róla?-tettem fel azt a kérdést, ami már órák óta érdekelt. John a zsebébe nyúlt, majd előhúzott belőle egy fekete karkötőt, aminek láttán megrohamoztak az emlékek.

2021. December 20.

Ujjamat a Norris ház csengőjére tettem, majd lenyomtam a gombot. Bentről halk léptek hangja hallatszott, majd megjelent az ajtóban egy kócos hajú, vigyorgó srác.
-Carlos, te hogy kerülsz ide?-nézett rám meglepve. Ennek oka minden bizonnyal az lehetett, hogy az utolsó futam utáni hétfőn úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd a jövő évi teszten találkozunk.
-Neked is szia, drága barátom.- vigyorogtam rá pimaszul.
-Szia! Sajnálom, csak meglepett, hogy itt látlak.-motyogta mosolyogva. Lando mögött hirtelen feltűnt az édesanyja. Ő volt az egyedüli, aki tudta, hogy jönni fogok. Nagyjából egy hete beszéltem vele, amikor spanyolországban sétáltam, és megláttam a tökéletes ajándékot karácsonyra Landonak.
-Szia Carlos, már vártunk!-mosolygott rám barátságosan Cisca.
-Szia Cisca!-hajoltam oda hozzá, ugyanis arrébb tessékelte a fiát az ajtóból és megölelt.- Hogy vagy?-húzódtam el.
-Köszönöm, jól. Gyere beljebb, te meg fiam menj, és hozz Carlitosnak egy pohár üdítőt.- Lando még mindig lesokkolódva indult el a konyha felé, az édesanyja pedig felém fordult.
-Mutasd azt a szépséget.-szemei izgatottan csillogtak miközben a zsebemhez nyúltam, ahol a kis ékszeres dobozka lapult. Egy fekete karkötőt rejtett, amin egy apró kör alakú medál szerűség volt, amibe bele gravíroztattam a dátumot amikor először találkoztunk Landoval, és egy végtelen jelet, ezzel is biztosítva a fiút, hogy bár jövőre már nem leszünk csapattársak, én mégis itt leszek neki mindig.

Gondolataimat John szakította meg, aki már valószínűleg sokadjára szólíthatott, mert aggódva figyelt.
-Bocsánat, mit mondtál?-néztem rá zavartan.
-Csak annyit, hogy Zak bent van nála a kórházban. Körülbelül fél órája beszéltem vele, akkor még nem volt semmi konkrét információnk róla. Viszont sejtette, hogy meg fogsz itt jelenni, úgyhogy szólt Nicknek, hogy készítse elő a csapat egyik autóját neked.-nyújtott át nekem egy kocsikulcsot, ami azért volt fontos, mert én reggel Charlessal érkeztem a pályára, és bár biztos vagyok abban, hogy ő is szívesen bevitt volna ha megkérem, nem akartam a terhére lenni.
-Köszönöm haver!-veregettem meg a vállát, majd sarkon fordultam, és szinte rohanva indultam meg a kocsi felé.

Az út a kórházig olyan hosszúnak tűnt, mintha egy versenytávot futnék, pedig csak 20 percre volt.
Leparkoltam a kocsit, mire pedig beértem a recepcióhoz, már Zak ott ácsorgott és engem várt.
-Zak, tudunk már valamit?-néztem rá idegesen.
-Igen, most végeztek a műtéttel. Eltört a bal keze, és két bordája jobb oldalon, illetve egy nagyobb agyrázkódást kapott, így a dokik szerint az elkövetkező 72 óra kulcsfontosságú lesz.
-De ugye nem fog...-nem tudtam kimondani azta az egy szót. Egyszerűen képtelen voltam rá.
-Ne aggódj, Lando erős srác.-próbált nyugtatni, de tudta nagyon jól, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű.