─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Két nap telt el, mióta utoljára látták egymást, Hyunjin lelke pedig majd szétszakadt. Elvészett étvágya, folyadék pedig alig folyt le torkán; nem tudott mit tenni, egyszerűen csak teljesen elnyomta őt az az érzés, ami belülről feszítette szét. Az a sötét démon és annak ezernyi szolgája minden funkciójának gombját lekapcsolgatták, míg úgy táncoltak bordáinak közében, hogy a fiú csontját már ütögették, szívét vagdosták apró körmükkel.

Hyunjin nehéznek érezte az egész testét, az elméjét, agya máson sem tudott járni csak azon, amik történtek. Annyira azt kívánta, hogy bárcsak vele lehetett volna Jisung és csókjával elnyomott volna mindent, mint ahogy mindig is tette. Viszont ezt már eljátszotta, eljátszotta ezt a tökéletesen tiszta érzést, abban pedig nem hitt, hogy még valaha is visszakaphatta már.

Szobájának bezárt ajtaja egy kopogás után lassan nyílt ki, viszont a szőkének nem volt még arra sem ereje, hogy felnézzen párnái közül. Egy aránylag magas női alak lépett be rajta, majd egészen a rendetlen ágyig sétált és leült annak legszélére.

— Valami történt köztetek Jisunggal? — A hang csöndesen fúrta bele magát a fiú fülébe, amíg onnan szívébe talált a kis fonál. A kis fonál, ami úgy érződött, hogy már nem volt összekötve párjáéval.

Az anya türelmesen várt, amíg Hyunjin a benne rejlő mély elnyelést próbálta túlkiabálni azzal a ténnyel, hogy felesleges volt takargatnia a nyilvánvalót. Az édesanyjában pedig bízott, a nő mindig egy tündér volt, még akkor is, amikor a két fiú elmondta, hogy immár egy párt alkottak. Hyunjin bízott benne, viszont össze kellett szednie gondolatait.

Fájdalmas mozdulatokkal fordult oldalára, majd úgy lesett a hosszú, fekete hajú hölgyeményre, kinek aggódó íriszei lágyan csillogtak a fia nyugodtságáért. A szőke nyelt egyet, majd megnyalva ajkait kezdett bele halkan.

— Te már... Tettél valaha valami olyat, amit úgy éreztél, hogy soha nem leszel képes feldolgozni és elfogadni magadban? Hogy olyan erősen megbántad, hogy annyira fáj, hogy még sírni sem tudsz miatta? — A fáradt hang kialvatlanul csörgedezett a szoba oltalmában; abban a helyiségben, ahol ott volt pár ruhadarabja Jisungnak, telis tele az ő illatával. Azzal az aromával, ami olyan szúrósan, mégis védelmezően cirógatta őt.

— Nem egyet — mosolyodott el, miközben rásimított fia lábára, és kérdően tekintett rá. — Neked mi ez az érzés? Mi váltotta ki? — A sötétbarna íriszek kedvesen fulladtak össze az azonos színűekkel.

— Ha elmondom, nagyot fogsz bennem csalódni — fordította el teljesen fejét, majd lehunyta szemeit. Hiszen mindhiába, félt szülője ellene szegülő gondolataitól. Nem akart az ő szemeiben is annyira elsüllyedni, mint Jisungéban.

— Nem hinném — rázta meg fejét, majd az ablak felé kukucskált, és addig ott tartotta tekintét, amíg meg nem hallotta a gyönge hangot.

— Megcsaltam — ahogy kimondta leverte a víz, érfalainak rózsatüskék szúródtak, szíve pedig rémesen hevesen kezdett el kalimpálni. A nő szemeiben pedig a várt csalódottság nem volt fellelhető.

— Már nem szereted? — Kérdezett csupán ennyit. Hyunjin motorjáról pedig egy szokatlanul nagy kő esett le. Minden anyjába fektetett bizalma ellenére sem erre számított.

— De... Mindennél jobban — suttogta. — De annyira féltem — eresztette ki bent tartott levegőjét, hogy egy újat szippanthasson a kissé már poshadt levegőből. Viszont félt, hogyha kinyitja az ablakot, elrepül a fiatalabb illata, és véglegesen egyedül marad.

— Ennek köze van ahhoz, amiért múltkor rossz volt a kedved? — A fiú csak bólintott.

— Jisung korábban együtt volt egy másik fiúval. De már vagy két éve szakítottak. És... Eszébe jutott megint. Aztán már nem tudtam magam tartani — az orgánum talán még sosem volt olyan összetört azelőtt.

— És Jisung még szeret téged?

— Igen. Mármint... Mondta, hogy nem a fiú hiányzik neki. Csak tudod, nagyon lezáratlan volt az ügyük, és Jisung nagyon sokáig elnyomta magában — egy apró veríjték gördült le homlokán. Leverte a víz.

— És elhiszed neki?

— Igen. Csak... Mindig az van a fejemben, hogy mi van, ha mégsem és nem vagyok elég — mart bele plédjébe aprón.

— Szóval nem hiszed el neki — egy vékony mosoly tűnt ki a vörös ajkakon. Hyunjin csak sóhajtott egyet. Az anyja nem az első, aki ezt mondta neki. — Most elmondok neked valamit, amit eddig úgy gondoltam, hogy felesleges és nem is ezt érdemled, hogy tudd — kezdett bele vészjoslóan, mégis nyugodtan a fekete hajú, miközben nyugtatóan cirógatta fiát. — Még olyan négy évvel ezelőtt történt egyébként és nem is volt egy hosszú periódus — vakarta meg homlokát zavarában. — Egy olyan öt hónapig nyílt kapcsolatban éltünk apáddal. Azaz, mi akkor találkozgattunk mással is, hasonlók. Ez egyébként nem azért volt, mert már nem szerettük egymást. Tudod, még mindig úgy érzem, hogy ő az igazi és a legboldogabbnak mondhatom magam, hogy egy ilyen férfitől van egy ilyen fiam. De akkor ott, valami csak úgy megtört. És szükségünk volt rá. Mindig is próbáltuk előled ezt takargatni, mert nem volt neked erre szükséged. — A komoly hang mégis teli volt megannyi csalafintasággal, amit a szőke meglepődötten és lefagyva hallgatott.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─