─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Jisung elhagyott mosollyal lépett be a vendégszobába, ahol egy oldalán fekvő Hyunjint talált. Fogalma sem volt, hogy a fiú aludt-e már, vagy sem, ezért minél inkább próbált halkan kutakodni táskájában pizsomájáért, hogy átvehesse azt és bebújhasson a jó kis meleg takaró alá, hiszen egész teste zúzmossá fagyott. Már csak abban tudott reménykedni, hogy nem fázott meg az ünnepekre.

Hyunjin azonban nem aludt. Esze ágában sem volt és amúgyis annyira zaklatott volt, hogy képtelen lett volna. Csak lehunyt szemekkel hallgatta a sündörgő párját, aki lassan ereszkedett rá a matracra és abban is biztos volt, hogy mindeközben a szőkét vizslatta, hogy az mikor kel fel. De az idősebb nem akart lebukni, nem akart szembesülni Jisung szavaival, a mesélésével Minhoról, már ha egyáltalán akart volna neki beszélni róla. Ezért tartotta jobb ötletnek, ha eljátszotta, hogy aludt.

Amikor a fiú teljes súlyával a matracon ült, pár másodpercig teljesen mozdulatlan volt, majd Hyunjin egy gyöngéd simítást érzett meg jobb felkarján, majd egy suttogó "Szép álmokat!" csapta meg a fülét. Akaratlanul is elmosolyodott erre és habár egy picit számított arra, hogy Jisung majd átöleli, egy kicsikét sem lepődött meg, amikor nem így történt.

És mindhiába, lassan hajnali hármat ütött az óra, de ő még mindig képtelen volt álomba szenderülni. Forgadozott agya, ide-oda táncolt a fájdalmas emlékek között, annyiszor lejátszódott fejében a színes sorozat, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt Felixhez, ahogy összértek ajkaik, ahogy percekig el sem engedték egymást. Olyan sokszor nézte már végig az emléket újra és újra, de ki akarta törölni. Szégyenérzet fúrta lelkét, főleg, amikor az jelent meg vásznain, ahogy Jisung szemei csillogtak, amikor bevallotta bűnös tettét. De nem tudta kitörölni, már képtelen volt rá, beleesett egy kietlen mederbe, ami egyre csak omlott és omlott alatta befele; és talán akkor merült el méginkább, amikor olyan gondolatok kiabáltak vele minduntalan, hogy Jisung biztos akkor is Minhoról gondolkodott csak, biztos szerelmetesen dobogott a szíve, amíg kint voltak, biztos méginkább felébredtek benne valódi érzelmei az idősebb felé. Be akarta fogni fülét, de ehelyett csak hajába mart és ajkába vérmesen beleharapva kezdett el lélegzete gyorsulni. A hangok egyre csak hangosabbak lettek, szavaik egyre csak hivogatóbbá váltak, Hyunjin pedig láncra verve rohant feléjük. Nem tudott elszakadni a gondolatok elől, csakis ez fojtogatta boldog érzelmeit, hogy nem felelt meg, hogy kudarcot valott, hogy Jisung sosem szerette igazán, azzal pedig, hogy megcsalta, csak utálatot és gyűlöletet keltett.

Mellkasa majd szétfeszített, kiabálni akart, érezte, ahogy izmai megfeszülnek, erei kitágulnak és már képtelen volt tovább csukott szemmel, nyugodtan feküdni. Hevesen ült fel, majd elhagyva a szobát tért be az emeleten tátongó, apró fürdőbe, miközben csak abban reménykedett, hogy ezzel nem keltette fel párját.

A kő hideg volt, pontosan neki kedvező. A tetőtéri ablakot bűntudattal nyitotta ki, hiszen nem ő fizette a lakás fűtését, de amint elkapta a pánik, hogy légszomj tört rá, ez egy cseppet sem volt képes annyira szeme előtt maradni.

Le kellett nyugodnia, tudta, hogy nem látta át tisztán a helyzetet, hogy mindent felnagyított, de képtelen volt ezek elől kitérni. Amióta megjelent Minho és kitálalt, minden csak romlott, pedig pár óra telt el csupán. De az ő virágoskertje egyre csak rohadt és rohadt, ahogy egyre sötétebb vizekre evezett. Fogalma sem volt, hogy mégis mi hívogatta őt ott, de csak ment és ment felé, lassan már rohant és torka szakadtából kiabált, hogy végre odaérhessen; pedig tudta, hogy borzalmas utat járt. De akkor már nem volt elég Jisung gyöngédsége, az ő lelke már nem volt képes megmenteni Hyunjin ép gondolatait. Teljesen paranoiás lett; mert nem volt lelkében már egy csepp bizalom sem.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─