─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

A hang reszgetek volt, Jisung egész teste pedig majd felperzselt a dühtől. Nem is akart arra gondolni, amire, ki akarta törölni, elfújni az egészet, mint a dohányzó emberek füstjét maga elől. Felszusszantott, majd csak várt. Nem volt benne elég józan ész, hogy bármi értelmeset is kiengedjen ajkai közül.

— Remélem érted, hogy mire gondolok — mosolyodott el kínosan az idősebb, majd tarkójára simított lassú mozdulataival. — Eléggé egyértelmű.

— Lehet, hogy egyértelmű, viszont én már eléggé álmos és fáradt vagyok ahhoz, hogy ne értsem meg — sújtotta le szavait ennyivel. Egyrészt igaza volt, levegője megfáradtan szusszant ki és be tüdejének központjába folyamatosan. Másrészt pedig csak nem volt gyomra kimondani a nyilvánvalót.

— Ez leginkább amiatt ciki, mert Hyunjinnal vagy — suttogta. — Sajnálom, hogy így érzek igazából. Ha tehetném, akkor már semmilyen romantikus érzelem nem fűzne hozzád — farmerja érdes anyagát kezdte el körme alatt táncoltatni.

Pontosan ezt nem akarta Jisung hallani. Szinte tüskéket dobált egész testébe a tudat, ami ott fetrengett előtte. El akarta ütni a tényt, az idősebb érzéseit, leállni lelkével kiabálni, hogy minden pozitív és kedves érzés ragadja el magát onnan és tűnjenek el, örökre.
De ezt nem tehette meg.

Csak csöndben ült és harapdálta lassan szilánkosra fagyott ajkát. Megbénult szája, elméje és még majdnem egész teste is. Ha nem gondolkodott volna azon éppen, hogy mennyire elnyomott volt, azt hitte volna, hogy még lelke is leállt működésébe. — Értelmetlen, ugye? Pontosan ez volt Jisungban akkor.

— Tudod — sóhajtotta a fiatalabb. — Legszívesebben most felállnék és itthagynálak, miután megmondtam, hogy nem akarok veled találkozni többé — a lyukak, azok a borzalmas lyukak, amik Minho kiszáradt virágoskertjében gyülekeztek virágmagok nélkül... — De akkor talán hazudnék. Nem tudom pontosan. — Próbálta a legmegfontoltabban elreszteni szavait. — Éppenséggel nem valami jó a kapcsolatunk Hyunjinnal — az idősebb íriszei pedig értetlenül csillogtak attól a másodperctől kezdve. Utálta magát, amiért egy csekélyke boldogság futott végig gerincén ennek hallatán. — Amiatt, mert sokat gondolok rád. — Minho tüdejében rekedt a levegő egy másodpercre, majd szíve gyorsuló dobogásával indult el újra folyamatosan oda-vissza vezető útjára. — Miután szakítottunk és elmentél, soha többé nem beszéltem rólad, rólunk. Még Hyunjinnak sem, senkinek. Tovább akartam rajta lépni úgy, hogy az senkit sem zavar meg, még csak engem sem. Azután az este után, hogy hozzám vágtad, hogy képtelen vagyok megérteni azt, hogy miért nem szóltál hamarabb, én megfogadtam, hogy kitörlök mindent. Számomra nem voltak átsírt éjszakák utána, az sem fordult meg a fejemben, hogy írjak neked, pedig még csak letiltva sem voltál. Azon sem törtem magam, hogy megváltoztassam a számom, akármi. Egy csekélyke jelét sem akartam annak mutatni, hogy Lee Minho, az első szerelmem itthagyott a francba. Akkor már alapból azokkal az érzésekkel voltam, hogy csalódtam benned és megsértettél, és ugyan én elismertem az én részem, nem fogom magam rosszul érezni miatta. Nekem ennyi volt az összes véleményem erről azok után. — Vett egy mély levegőt, majd már aligha érdekelte, hogy mit mondott, csak ki akart mindent adni. — Aztán elnyomtam. Mindent. És reménykedtem, hogy el fog magától tűnni. De nem így lett. Egészen két és fél hónappal ezelőttig viszont elhittem, hogy így van. Aztán eszembe jutottál és talán már túl gyenge voltam ahhoz, hogy ellent mondjak a feltörő gondolatoknak. Igazából nem az fájt soha, hogy már nem vagy velem. Hanem az, amit okoztál. A csalódottságot, a fájdalmat, amit azzal hagytál ott nekem, hogy becsaptál és elárultál. Viszont képtelen vagyok téged utálni. Pedig sokkal könnyebb lenne. Mindenre meglenne a megoldás, ha utálnálak — fújtatta, mire egy félő, elmélyült orgánum vágott közbe beszédének.

— És még okod is lenne rá.

— Nem lenne. Embereket nem utálhatunk csak úgy, és ismerhetnél annyira, hogy tudod, hogy én nem tudok csak úgy embereket utálni — hanglejtése felháborodott volt és rideg.

— Mert mindig azt mondod, hogy "Gondold bele magad az ő helyzetébe!", és utána úgy jön ki a dolog, hogy te aztán nem utálsz senkit és mindig próbálsz mindenkit megérteni, de Jisung, a világ nem ilyen, a világ teli van rossz emberekkel, akik ha nem is neked, másoknak ártanak, azok pedig akik neked ártanak, extrán megérdemlik az utálatodat — az idősebb dorgáló szavai pedig csak tovább pezsdítették Jisung vérét.

— Nem gyilkosokról és egyéb kegyetlen emberekről beszélek ilyekor, Minho. De gondolj bele drága Lee, hogyha te, most itt ülnél, ahol én, te lennél Han Jisung, utálnád magad? Utálnál akárkit is ebből a bagázsból? Annyira akarok néhány embert utálni, hogy azt el sem hiszed — felforrt indulatai pedig már abba is belevitték, hogy a magasabb szempárjába lesve fulldokoljanak szavai ki sivatagos dunyháin. — Tudod, mondhatnám, hogy vannak, akik megérdemlik, de aztán belegondolok abba, hogy mégis a másik miért csinálta, és az Isten szerelmére, én is megcsaltam volna magam! — Hangszálai erősen döngették ki magukból meggondolatlan mondatait, amikből Minhonak városra szedett íriszei ragadták ki, ahogy pedig elváltak ajkai egymástól a meglepődöttségében, Jisung legszívesebben a fejét a mellette heverésző teraszt tartó oszlopba verte volna.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─