─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Mégis mire gondolsz? — Kérdése végét aligha hallhatóan fonta ki ajkain. Félt a válaszoktól, attól, hogy majd a Hold eléjük repül és fényét adva röhög majd rajtuk.

Minho percekig nem szólt semmit. Egyedül szipogása merült fel a levegőben, ami elől Jisung csak el akart futni. Haragudni akart, hiszen az idősebb annyi problémát okozott neki, agya mindenért csakis őt hibáztatta mióta csak megjelent az este. Viszont azt nem tudta eldobni, hogy ki is volt ő maga. Ő maga Han Jisung volt, aki sohasem akart bunkó lenni, aki mindig megpróbálta odaadni a legutolsóját mindenkinek, ha csak annyit is, de a kisujját nyújtani már a századik embernek. Az ellenkezés vészjelzője hiába pattant neki érfalainak, hiába verte le a víz, akár az utolsó ép érzéseket kilehelve magából vett elő zsebéből egy zsebkendőt és az idősebb felé nyújtotta. Annak feketeségei elkerekedve vették el a fehér puhaságot, majd orrát kifújva próbálta magában rendezni mindenét. Utált mások előtt sírni. Talán még Jisung előtt sem tette azelőtt.

— Nem tudom, hogy hogyan írhatnám le — fújta ki, mikor egy órási szellő fuvallat mart bele arcukba és hajukat felkapva hívta őket csillagi táncba. Mindketten beleborzongtak a fagyos érintésbe a természettel. — Nem érzem jól magam japánban. Nem az az otthonom — nyomkodta neki összehajtott papírját orrának. — Valójában ez csak a dolgok teteje volt. — Nevetett fel keserűen.

— Vissza akarsz végleg jönni? — Merült fel azonnal Jisungban a kérdés, miközben egyre csak libabörösödő testét próbálta nyugtatgatni teljesen eredménytelenül.

— Igen — súgta Minho. — De nem ez a része, ami most ide tartozik. Igazából mióta elmentem, sokat van bennem ez az érzés. Nagyon sokat jut eszembe minden, amink volt. Az, hogy hogyan lett vége, hogy hogyan kezdődött el. Valahogy néha még mindig érzem azt az estét, tudod? Ahogy odabújtam és megöleltél. Annyira rémesen fáj. Minden egyes nap. Minden hiányzik ami itt történt, ami köztünk történt, a barátaim, azok a beszélgetős esték. Ahogy arra gondolok, hogy mielőtt összejöttünk mennyi éjszakát beszélgettünk át telefonon. Annyira szeretve éreztem magam — mosolyodott el keserűen, szavai viszont Jisungnak mintha forró láva lett volna, amit akkor, abban a pillanatban öntöttek volna rá egy csakis erre kitalált felhőnek a gyomrából. — Azóta? Nagyon magányos vagyok. Talán ezért mentem vissza Jeonginhez. Az a fiú... Annyira nem ezt érdemli — túrt hajába. — Bele sem akarok gondolni, hogy hogyan érezhette magát, amikor mi együtt is voltunk — rázta meg fejét nehéz lelkével. Olyan bűntudat fojtogatta már alig élő virágait tüdejében. — Jisung, te tudtad, hogy mióta csak ismerjük egymást ő szinte szerelmes belém? — Fakadt ki hirtelen, mire a megszólított prémjei homlokának közepére szöktek. Nem, nem tudta, még csak egy halvány lila sejtése sem volt róla. — Ahogy ott állt előttem és összetört tekintettel elmondta. Akkor jöttem vissza először Koreába, mióta elmentem. És ott állt előttem, az én pulóveremben, amit még elköltözésünk előtt hagytam náluk véletlen. Azt mondta, hogy direkt azt vette fel, mert meglátogattam. Csak kibukott belőle, miután megöleltem. Annyira megsajáltam, ne —

— Nem tudtál neki ellent mondani? Ezért hamis érzelmekbe ringattad és összejöttetek? — Folytatta a másik helyett. Már abban a pillanatban elkezdett valami fundálódni elméjében, egy teljesen másik szálon haladva.

— Pontosan... — Ejtette ki nehezen. — Ami miatt pedig ez annyira fáj, hogy mind a ketten egy olyan emberre várunk, akit soha a büdös életben nem kaphatunk meg.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─