─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Kimehetnénk? — Minho hangja szálkásan hangzott fel a hatalmas nagy nappaliban, amiben már csak ketten voltak. Jisung el sem tudta volna soha mesélni, hogy milyen érzés támadt benne annak a sivár poszmánynak érzékelésére, ahogy a csalódottság is elhagyta őt; Hyunjin már belépett a folyosó végén lévő szobába.

Nem volt menekvése, ez elől nem riadhatott vissza többé, sarokba volt szorítva, beszélnie kellett.

Csak bólintott egyet a kérdezett és fekete kabátjához lépett, melynek bundás belsejének oltalmába borította magát, majd meg sem várva az idősebbet kilépett az ajtón és próbálta minden erejét összeszedni, hogy még véletlenül se akarjon összeesni Minho szeme láttára.

Valójában már teljesen szét volt szaggatva szíve; Hyunjin tépte ki onnan a legnagyobbat, majd még egy picit Jeongin, még egy kisebbet Felix, annak pereméig pedig már el sem mert evickélni, hogy Minho mit akarhatott tőle.
Persze lezáratlanul hagyták utolsó vitájukat is, de Jisung abban élt, hogy attól, mert lelkében ennyire jelen volt az összes visszaütött fájdalom, már egyértelműen pont volt a végén. Neki egyszerűen csak nem volt már mit mondani a másiknak.

Minho apró résre tárva a bejáratot lépett ki azon, kezében két ülőpárnával, amit egymástól tisztességes távolságba ledobott a letakarított hideg kőre, majd leült rá és várt a fiatalabbra, kinek illata a régen tapasztalt közelség miatt belemászott orrába, vérző motorjának rakoncátlan tánca pedig még szenvedélyesebb lett; Jisung ott ült mellette, láthatta ismét arcát, érezte ruháinak és bőrének aromáját, hallottam a hangját. Még mindig utálta ezen reakcióit, de az elmúlt pár óra néhánnyal már megbarátkozott valamennyire.

— Nem kell kedvesnek lenned — utalt fáradt orgánumán a fiatalabb a puhaságokra, aztán ölében elrejtve kezeit nézett maga elé; az utcai lámpák sárgásan aranyozták be a sötétséget, míg az eget a felhők kövér teste, mi miatt a csillagok aznap pedig aludhattak.

Mély lélegzetével lelkébe vezette a jéghideg levegőt és minden erejével azon volt, hogy egy cseppnyi józan észnélküliség ne üljön ki rá. Elege volt abból, hogy mindig az volt, aki alávetette magát mások véleményének és hatásának.

Viszont ekkor Minho szokatlanul elhalkult és mély tengerekben úszó hangja belefolyt füleibe.

— Sajnálom — nézett a kisebbre lassan. — Azt hiszem... — Harapott ajkaiba, majd Jisung idegességében járó lábára vezette tekintetét; a fiú semmit sem változott első pár ránézésre.

— Mégis mit sajnálsz — horkantott fel az alacsonyabb, ez pedig egy kényelmetlen emócióval leöntött rózsát mart oda Minhonak. Szokatlan volt, hogy Jisung nem kedves hangján szólt, hogy nem megértő csillagaival takargatta mellkasát. Megváltozott aurája.

— Hogy szó nélkül elmentem... — Hajtotta le fejét. — Hamarabb kellett volna elmondanom — szűrte ki továbbra is.

— Már előtte is rossz volt az egész — rázta meg Jisung fejét fájdalmasan. Szinte fogát összeszorítva küzdött a benne feltörekvő empatikus érzések ellen. Nemet kellett nekik mondania.

— Pontosan amiatt volt rossz — köhintett egyet, miközben legszívesebben csak kikiabálta volna mindazt, ami a lelkét nyomta már olyan régóta.

— Mind a ketten úgy véltük, hogy nem ment volna a távkapcsolat. Ez nem csak két különböző város lett volna Koreában, hanem két teljesen különböző ország. Mint ahogy mondtad, féltél, hogy megcsaljuk egymást — mondta szigorúan ahogy elméjében az az ottragadt mondat fulldokolt, amikor Hyunjin ajkain kiesett a tény, miszerint megcsalta őt.

— Igazam volt. Te most Hyunjinnal vagy — a szavak erőteljesen rombolták és cska rombolták Jisung borda közi várát, fájdalmai pedig egyre csak zúzták lelkét, lassan már azt sem tudta, hogy mit kellett volna velük kezdenie. Nem akart semmit sem, senkit sem, csak egyedül lenni és hangosan, remegve bőgni, miközben ablakának párkányába ütni öklét.

— Te meg Jeonginnal — vonta össze értetlenül szemöldökeit. — Sosem gondoltam volna, hogy szerelmes leszel belé — tette hozzá csöndesebben.

— Mert talán sosem voltam. Nem tudom — vonta meg kesernyésen vállait, ezen mondatára pedig kiharcolta Jisung sötét és összetört tekintetét.

— Az égvilágon senki sem képes őszinte szeretetre, de komolyan? — Hangja felemelődött, mire Minho szemkarikái várossá formálódtak. Meglepte a másik hevessége. — Mit szerettél volna egyébként mondani? — Fogta azon nyomban vissza magát, hiszen a házból akárki meghallhatta, főleg Bangchan, aki még akkor volt a legmeszebb, ha továbbra is a zuhany alatt állt még. Az utca pedig talán egyáltalán nem volt ricsajos és felhevült gondolatai kíváncsi.

— Én csak bocsánatot akarok kérni, ennyi. Elmondani, hogy sajnálom, amiért itthagytalak és így. Nem bíztam bennünk eléggé, talán sohasem. Sajnálom, még akkor is, ha számodra ez már így kifejezetten nem is jelent semmit — szinte elhadarta. Jisungnak füleit erősen kellett élezni, hogy a pár sojuval lelocsolt gyors szavak mindegyikét megfelelően ki tudtja venni.

— Mert neked jelent? — Nézett ismét maga elé a fiatalabb, majd ujjaival felhúzott térdét kezdte el birizgálni. Ideges volt, és semmi fogalma sem volt arról, hogy hogyan kellett volna rendesen reagálnia.

— El sem tudom mondani, hogy mennyit — a hirtelen fátylas mondat levegősen tört fel az idősebből, kinek íriszei nem bírták tovább és tündérlelkei kínzóan sorakoztak orcáira, amit Jisung gyomrában egy adagnyi félelemmel hallgatott végig.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─