0:67 ⊱✿⊰ 0:67
─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─
— Valakinek valami ötlet, hogy mégis mit csináljunk most? — Changbin oktávja durmolt halkan, amikor már a hosszas percek csöndje fáradhatatlanul kínozta őt.
— Én örülök, hogy itt vagy, Minho — Chan nézett a tőle fiatalabbra, majd Hyunjinre vezette tekintetét, aki elmerült íriszekkel ült Jisung mellett. — És annak is örülök, hogy őszinték vagytok — az utolsó szavát kiemelte, mire akinek kellett, saját értelmében vette fel. Jisung felháborodva horkantott, hiszen tudta, hogy az őszinte szó egyáltalán nem Felixre vonatkozott. Az összes maradék puha érzelme a fiatalabb felé elszállt, és nem is akarta azokat soha többé látni. — Kér valaki egy kis bort? — Csapta össze kezeit a házigazda, majd egy hatalmas nagy mosolyt erőltetett magára. Volt, aki szívéjesen belement és volt, aki inkább valami mást kért. Halk zene fulladt ismét a bútorok között, a falak visszavertek pár kacagást és őrült sztorit. Mindenki tisztán érezte azt a bélyeget, ami a társaság felett csücsült, de voltak tipikusan azok az egyének, akik mindent megtettek, hogy ez a legkevésbé legyen érezhető.
Jisung torkán gyorsan galoppozott le a fél pohárnyi bor, mire Hyunjin már kapott is kezéért, hogy visszafogja azt, de abban a pillanatban megállította magát; a legkevésbé sem volt joga ezek után a másik felett bírálkozni.
⊱✿⊰
Az óra szépen, lassan hajnali kettőt írt, néhányan már elmentek aludni; köztük Seungmin és Changbin is, akik már éjfélkor viszlátot mondtak. Felix még ott ült Bangchan mellett és annak vállára döntve fejét hallgatta a történéseket. Az ő szemfedőire is finom lepedőt terítettek és az álmosság szépen belepte egész testét. Csöndesen szunnyantott be a hangzavar ellenére, amit a néhai nevetések, a szinte folyton csacsogó szájak és a zene tett ki.
— Akkor nektek jó, ha egy szobában alszotok? — A legidősebb óvatosan kérdezte meg Jisungot és Hyunjint a szívéjes kérdésről.
— Persze — mosolyodott el keserűen a barna hajú, majd a meglepődött Hyunjin tekintetét akarta teljesen elkerülni. Őszintén, perpillanat párjára volt a legkevésbé dühös a lehetőségek közül. Bangchan pedig nem tervezett szobában aludni, ő teljes szívével kinevezte a nappalit alvóhelyének, míg az ő szobáját valaki más kapta meg.
— Rendben. Akkor gondolom Minhonak és Jeonginnak is jó az egy szoba — húzta kedvesen el ajkait Chan, majd a két bólintást megkapva a rajta elalvó haját összeborzolva keltette azt fel és a szobájába tessékelte, amin Changbinnel osztozkodott. — Menjetek ti is nemsokára aludni, jó? — Azzal pedig eltűnve Minhoéknak adományozott szobájában kapott ki magának valami pizsomát és a fürdőben eltűnve kezdett neki zuhanyzásának.
Szúrós kellemetlenség forgatta őket egy feketelyuk körül, ahogy csak négyen maradtak; Jisung vetett véget az egésznek, ahogy felállva várta meg Hyunjint, hogy együtt mehessenek fel az egyik vendéghelyiségbe, amikor szívébe egy olyan nyíl fúródott, ami talán a legvége volt türelmének. A nyíl, amely hátulról érzekett és úgy sebesítette meg őt, gyávának kellett volna hívni a merényletet, de igazából az egyik legbátrabb volt valaha.
— Jisung, beszélhetnénk? — Minho halkra vett formája úszott el egészen Jisung testéig és savas esőt marva rá lengett körülötte. Minho hozzá szólt, kiejtette a nevét, neki üzente szavait. Nem, egyáltalán nem volt kedve hozzá, semmi szín alatt nem akart belemenni a szavak játszmájába, de mi mást tehetett volna?
Nem szólt, csak némán bólintott, majd a riedt tekintetű Hyunjinra emelte elmélyült és haragtól felfortt íriszeit. Már annyit sem tudott adományozni szemeinek csillogásával, hogy az idősebbnek nem kellett aggódnia, szíve már nem a régen látottért dobogott. Teljesen elvesztette kedvességét és csak a düh, a csalódottság és az undor egymerő egyvelege tátongott lelkén. Elege volt abból, hogy finom volt mindenkivel.
─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top