─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Nem, egyáltalán nem vagyok, kérlek — hirtelen szökött fel benne az összes szó, amitől sokkal hevesebbnek tűnt, mint aminek szánta. Sűrűn kapkodta levegőjét, hiszen úgy érezte, hogy az összes benne létező stressz egyszerűen csak rávetemült és ellepte egész testét, mintha csak piócák lettek volna. — Kérlek hallgass meg — gyönygszemeit kesernyés szájízzel emelte Jisungra, akinek megannyi érzelem függvényezett ki arcán.

Jisung csak sóhajtott egyet; habár szíve abban a pillanatban majdnem szétszakadt, megpróbálta megérteni az idősebb meglátását a dolgokra. Ha ő lett volna hasonló helyzetben, az egyetlen, amit ő is akart volna az az, hogy meghallgatják szavait, hogy azok nyílt és tiszta fülekre találnak. Meg amúgyis, az a sok évnyi kitartás egymás mellett, őszintén megérdemelt ennyit.

— Nem vagyok belé szerelmes. Ő a legjobb barátom, vagy volt, igazából fogalmam sincs. És azt sem tudom, hogy ő mit érez, azt sem tudom, hogy miért nem keresett azóta sem, tényleg nem tudom — bőgte szavait, amik aggodalmasan furakodtak Jisung lelkébe.

— Nyugodj le és úgy mondd el, mert nem lenne jó, ha így teljesen random megint belázasodnál — fogta meg az idősebb vállait, majd adva a ritmus a mély lélegzeteknek várta, hogy az idősebb enyhén összeszedje magát és folytathassa.

— Komolyan sajnálom Jisung... El kellett volna mondanom már akkor, amikor megtörtént, de képtelen voltam rá. Az utóbbi időkben Bangchan biztatott abban, hogy végre kitálaljak, de mindig megfutamodtam. Akkor is úgy indultam el, amikor a levendulát ültettük, előtte is. Annyiszor rá akartam magam venni, de aztán megláttalak és féltem, majd dühös lettem. Dühös lettem az érzelmeimre, a tieidre — a végét pedig már csak sutyorogta. Jisung rosszalóan méregette az idősebb kínba torzult arcizmait. Tudta, hogy hihetett neki, hiszen Hyunjin mindig is őszinte volt érzelmeivel, amikor nagy nehezen azokról beszélt, de már akkor ott villogott benne, hogy fájdalmai miatt mit tett. Tényleg... Csak ez volt az egyetlen, ami ott forgott benne. — Megértem minden rossz gondolatodat, ha most undorodsz és utálsz, azt is, ha most azt mondod, hogy szakítunk és te hazamész, azt is megértem, ha most kikiabálod a többieknek, hogy mi történt. Megérdemlem, kurvára megérdemlem, az egyetlen, amit tényleg kérek, hogy... Csak ne dobd ki azt a virágot, jó? — Törölte meg kezével orcáit, majd szipogva túrt hajába. Elrontotta, vétkezett, mérhetetlen mennyiségű gusztustalansággal csorbította a fiatalabb szerelmét.

— Megcsaltál — súgott ennyit maga elé Jisung, majd az ő könnyei is útnak indultak ismét.

— Igen.... — Helyeselt fájdalmai közt magában kiabálva az idősebb.

— Hyunjin... — Kezdett bele. — Én nem utállak, jó? Ezt verd ki a fejedből, ha ezt gondolod. Nem utállak — nyomatékosította, mire az említett felkapta fejét. — És nem is undorodom, de ez nem változtat azon, hogy megtetted — rázta meg fejét aprón.

— Nem... — Suttogta a szőke.

— Beszéljük meg később, hogy mit kezdjünk ezzel, jó? Menjünk le, mert szerintem még vár ránk pár hegyibeszéd. A többieknek meg nem kell tudnia, aki eddig sem tudta. Majd idővel — vett magán mérhetetlen erőt a kisebb, aztán combjaira csapva állt fel és megvárta, hogy Hyunjin is lelket lehelve magába tegye ugyanezt. Mély lélegzetekkel sürgette magát a hasonszőrű szenvedős emóciók leküzdése ellen, majd szerelme mellé sétált. A szemébe nézett és habár minden bűnét sajnálta, amit leginkább még mindig látott, az az a félelem volt, hogy ő sosem volt elég, és Jisung Minhoba volt szerelmes.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─