─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Azt hiszem ennyi volt a buli — egy sóhaj szökött fel a kanapé szélén ülő Seungmin ajakiból, mire mindenki rákapta tekintetét. Kivéve Jeongin, ő továbbra is csak ott állt Minho mellett és zoknis lábait leste; a szégyen kicsit sem furakodva vett érdes fordulatokat gyomrában és mellkasában egyaránt. Fájt neki ez az egész, hiszen annyi minden történt abban a néhány, elmúlt hétben. Valahogy úgy vélte, hogy túlságosan erőtlen volt már egyben tartani az érzéseit és mind kiömlött neki két nappal azelőtt, amit Minho aggódó és sajnálkozó tekintettel nézett és hallgatott végig.

Jisung ajkai pedig elnyíltak egymástól. Egy drámai nyilallás fúrt végig mellkasán, ahogy lelke egy másodperc alatt vált egy szenvedéssel felitatott akváriummá; édes halai ott fulldokoltak benne, de ő képtelen volt ez ellen bármit is tenni. Gyomra egyre csak fordult és fordult, félő volt, hogy elhagyja szervezetét az elmúlt órákban bevitt tápanyagok mosléka, de valószínűleg még ahhoz is túlságosan sokkban volt.

El sem hitte, hogy Minho tényleg ott állt előtte. A fiú semmit sem változott az elmúlt évek alatt, csupán csak pár árnyalattal lett világosabb hajkoronája, de ezen kívül egészében az srác állt előtte, mint akivel kiabálva vetettek véget kapcsolatuknak.

Hirtelen érte őt.

Mélyen megfáradt barna írszeik pedig lassan összefutottak; Jisung nem tudta volna leírni, hogy mit látott az idősebb égeiben. Talán fájdalmat? Csalódottságot? Viszont egyben biztos volt; abban a szempárban nem maradt már semmi boldogság sem.

A perceknek tűnő fogadtatást Bangchan zavarta meg, aki habár úgy gondolta, nem volt egészen helyén való, hogy ennyire magára vonta a figyelmet, meghatódva esett Minhonak, aki meglepődve fogadta az idősebb szívéjes ölelését. Chan hazudott volna, ha tagadta volna, hogy apró könnyek falták fel arcát.

— Olyan hülye vagy — szűrt ki csöndesen ennyit. Bangchannak Minho sokszor volt hasonló előtte, mint egy olyan barát, aki néha úgy viselkedett, mintha idősebb lett volna nála. Amikor már nem bírt valamivel megbirkózni, de túlságosan félt attól, hogy Felixszet összeroppantja saját fájdailmaival, Minhohoz fordult. Amikor az elment japánba és soha többé nem válaszolt semmilyen felkeresésre sem, az ausztrál fiú úgy vélte, hogy cserbenhagyták. Ezt ugyan sosem említette senkinek sem, amint megpillantotta a fiatalabbat, minden ehhez hasonló gondolat és emóció felzabálta lelkét. — Olyan hülye vagy, hogy semmi köszönés nélkül leléptél. Én komolyan azt hittem, hogy soha többé nem foglak már látni — búgta ki a fekete hajú eltorzult hangján, mikor is Minho egy keserveset mosolyodott el. Ha el tudta volna mondani, ha ki tudta volna fejezni, hogy mennyire sajnálta, hogy hányszor akart megfutamodni álmaitól, amiért hiányzott neki Korea, a családja többi része, a barátai, Bangchan, Jisung...

— De hát itt vagyok — nevetett fel keservesen, majd eltolva magától az idősebbet nézett körül az előtte ülőkön; innentől kezdve fogalma sem volt, hogy mit kellett volna tennie. Legfőképp Jisung és Bangchan miatt jött, amiatt ment bele Jeongin elvetemült ötletébe. Hiszen igaza volt a legfiatalabbnak; nem hallgathatott örökre mindenki, voltak dolgok, amiket nem lehetett megoldani ilyen egyszerűen. Voltak olyan tettek és érzelmek, amelyeknek napvilágot kellett látniuk, hangot adni nekik, hiszen csak úgy enyhűlhettek.

Ezért jött el ide, habár tudta, hogy ezzel mindent felkavart. Máskor nem lett volna ehhez mersze és talán ideje sem.

Felix Jisungra pillanatva állt fel, majd odarobogott a régen látott barátjához, majd összeborzolva annak haját állt meg mellette és bő, fekete pulóverében megkapaszkodva sóhajtott egyet.

— Meg szabad kérdeznem, hogy mégis mi a fenéért nem írtál nekünk? — Hangja felháborodott volt, de túlságosan is boldog volt ahhoz, hogy igaz harag lepje el lelkét.

— Nem tudtam, hogy mit kéne írnom — kínos mosolyra húzta ajkait, majd megvakarta tarkóját; egyre inkább úgy érezte, hogy teljesen maga alá temetette szégyenérzete és még a lényegnél nem is tartottak.

Mindezeket pedig Jisung csak felforrósodott mellkassal tűrte; azok után, hogy összefonódott írszeik képe pár másodpercre, fel sem tudott nézni öléből, ahol Hyunjin bíztató keze simogatta combját. Dobhártyái keservesen sírtak akárhányszor Minho megszólalt; adrenalinja túltengett, pánikolt, fogalma sem volt arról, hogy mit kellett volna tennie, mondani, ő csak el akart tűnni és magára zárva az ajtót sírni, amiért ennyire rémes hatással volt rá az, hogy Minho megjelent. Nem tudta behatárolni érzéseit, valami olyasmi volt, mintha egy kísértetekkel teli úton futott volna, melynek végére egy szeretetteljes életet ígértek, de igazából csak egy újabb csapda várta őt ott; Minho volt a csapda, akit elázott testével figyelt. Az a bizonyos esernyő lassan teljesen elmált a savas cseppek hatására, amik pontosan olyan felhőkből estek, mint amilyenek Felix csodás szeplőivel tarkított orcái voltak.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

☆ na hello babs!! remélem senki sem érzi elkapkodottnak azt, hogy Minho megjelent. mármint, miközben én írtam, nekem egyáltalán nem tűnt így, viszont így visszaolvasva talán egy picikét az? őszintén, tényleg nem tudom. and whats more, love the boys because they deserve the whole World<3 stay safe, be healthy and i love u yall♡︎♡︎ ☆