─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Szerinted így jó leszek? — Tárta ki karjait Hyunjin oldalra, amint párja felé fordult és egyszerű, mégis mutatós öltözékéről kérdezte azt. Jisung csak az ágyon ült és már régen elkészülve beszélgetett Changbinnal teljesen random dolgokról, aki már húsz perce Bangchanéknál volt.

Jisung lassan emelte fel tekintetét a magasabbra, majd egy apró mosolyt eresztett, amint megpillantotta a másik szokásos, inges kinézetét. Valójában az egész annyira Hyunjines volt.

— Tökéletes — majd már vissza is bújt a chatbe, amit az idősebb barátjával ápoltak kettecskén.
Mindezek mellett éreszhető volt a Hyunjin és Jisung között zavart levegő. Annyira jutottak, hogy nem lesznek egymáshoz durvák és nem annyi lesz bennünk, hogy esetleg hol rúgjanak bele a dolgokba méginkább, hanem próbálják szüneteltetni a rossz akaratukat és hagyni egymásnak arra időt, hogy fel tudjanak készülni arra a bizonyos beszélgetésre, amit habár egyikük sem várt, muszáj volt megejteniük egyszer.

⊱✿⊰

— Szóval majd holnap jössz? — Jisung anyja a konyhából kisétálva kérdezte fiát a terveikről. Ő csak annyit tudott, amennyit pár nappal azelőtt Jisung említett; kivételesen mindenki a legidősebb házában fog aludni a múltkori kavalkádok elkerülése végett, meg amúgyis, az úgy nagyobb buli volt, hiszen ünnepeltek, ünnepelni akarták a karácsonyt, az egész éves munkájukat, szórakozni akartak, amire nem volt elég pár óra.

Jisung helyeslően bólintva kapta fel vállára fekete pumáját majd elköszönve szüleitől várta meg, amíg Hyunjin is így tett és elhagyták a házat.

Valójában nem is vártak mást; az útjuk csöndben telt, csupán csak egymás kezét fogva tündököltek a már besötétedett órákban. Azonban egyszer csak Hyunjin agyában felfordult egy kérdés, egy dolog, ami foglalkoztatta; mindazok ellenére, amit megbeszéltek, tudta, hogy fel kellett magát készítenie rá, ha az úgy történt.

— Tényleg, akkor Jeongin is jön? — Az idősebb beharapta ajkát, majd egy pillanatra megállva párjával az oldalán körülnézett és átsétáltak az út túlsó felére, ahol Bangchanék háza rejtőzött még pár háznyival odébb.

— Igen. Elvileg majdnem egyszerre érünk majd oda — bólintott Jisung. Valójában teljesen meg is feletlezett a kicsiről, hiszen annyira el volt foglalva a szerelmi kapcsolatával, hogy szombat óta fel sem merült benne az a tény, hogy két év után először fogja látni Jeongint. Ezen realizálásával pedig egy szorongató görcs kapta el gyomrát; habár szomorúsága és ideges érzelmei irányították őt a napokban, agya nem feletkezett el a régi jó barátairól sem; a szorongásról és pánikrohamokról.
Egy perccel sem kellett több, kiszáradt szájürege és légszomj tört rá.

Azonban valahogy nem volt elég figyelme ahhoz, hogy mindezt ki is mutassa; nem is úgy tudta volna megfogalmazni, hogy kevesebb bizalom bújkált lelkében az idősebb felé, egyszerűen csak nem vélte úgy, hogy még erre is szükségük lett volna. Ez a kesernyés íz pedig kivételesen elnyomta azt, hogy félt.

— Régen nem láttad már. Biztos sokat változott — próbálta a láthatóan kiült ideges kifejezést enyhíteni Jisungban, ezért egy édes mosolyt eresztve megszorította az övével összetapadt kezet.

— Ne is mondd — egy kínos kacagás. El sem akart addig a gondolatig evezni, hogy Jeonginnal úgy fog találkozni, hogy Minho minden bizonnyal tudott róla; ha egymásnál voltak, egészen biztosan nagyon jó kapcsolatba kerültek ismét. Bár ki tudhatta, neki sem mondta el, hogy ismét jóban vannak az idősebbel, szóval akármi lehetett.
   

⊱✿⊰

A szokáshoz híven, a lakásban már kedveskedő fények és ricsajok uralkodtak; Hyunjin porzóan bekopogott, mire szívének nagy örömére Bangchan nyitott nekik ajtót. A legidősebbnek azon nyomban letért tekintete az összefont ujjakra, ajkai pedig egy finomkodó mosolyra húzódtak; hinni akart abban, hogy ez a kedveskedő látvány azután fogadta, hogy Hyunjin elmondott Jisungnak mindent. Bár benne volt egy apró kis facsar, hogy nem szabadott ennek hinnie.

Hatalmasra tárt karokkal vonta magához a szőkét, majd elnevetve magát a nála alacsanyobbhoz lépett és őt is egy óriási ölelésben részesítette.

Mindhárman beléptek a felfűtött lakásba, mire pedig levetették minden hideg ellen óvó ruházatukat, a csengő ismét megszólalt. Jisung elméjében pedig csak egy ember forgadozott, ami miatt egyszerre volt benne egy csipetnyi boldogság és egy nagy adag idegesség is.

Hyunjin odalépett a falaphoz, hogy kitárva azt próbálta mindig negatív érzelmét eltűntetni arcáról, amig egy széles mosolyú Jeongin köszönt vissza rá.

A fekete hajú belépett a forró testű otthonba, aztán íriszeivel nem is kellett keresnie, megtalálta azt az embert, aki miatt ő igazából itt volt. Nem tudta volna tagadni, harag lépett fel benne a mókusfiú látványától, de nem tehetett mást, izgatottság futott végig gyomrán.
Odalépett régen látott barátjához, majd szorosan magához vonta. Abban a pillanatban robbant el minden fájdalma az idősebbel kapcsolatban; mégiscsak borzalmasan hiányzott neki a fiú, akit egykor még a saját kis komfortjához és biztonságához kötött. Egy másodperc alatt nem érdekelte, hogy mégis milyen szívfájdalmat okozott neki Minho miatt; erről nem ő tehetett, sőt nem is Minho. Nem hibázhathatott senkit, de ő is csak egy ember volt.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─