─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Nem tudom, hogy szeretném-e tudni, hogy még mindig haraszol-e rám — szinte súgta mondatát az idősebb, miközben már rendezett lélegzetvételeik boldogították tüdejüket. Egymás mellett feküdtek és amíg Jisung lehunyt szemekkel koncentrált arra, hogy elég erőt szerezzen, addig Hyunjin megpróbálta nem folyamatosan az ő arcát fixírozni. Ismét eltelt két és fél óra azzal, hogy ahelyett, hogy problémáik megoldására fókuszáltak volna, csak elmerültek a testiség kívánatos és zamatos világába, ami pedig hiába társult mámoros érzésekkel, a világukon nem változtatott semmit.

— Én sem tudom, hogy haragszok-e rád — fújtatta ki szavait, majd lassan kinyitotta szemeit. — Tudod, úgy terveztem, hogy majd miután minden lenyugodott egy kicsikét átmegyek hozzád és majd megbeszélünk mindent, de így másnap rögtön ezzekkel a dolgokkal indítani... — nyalta meg rohamosan száradó ajkait, majd a földön heverő flakonért nyúlt és annak hideg tartalmát legörgette torkán.

— Megbántad, hogy most lefeküdtünk? — Mély fájdalom mart bele Hyunjin boldog, mégis szégyenletes hormonbombáiba, amit még talán ő maga sem tudott hova rakni. Őszintén, semmi joga nem volt ehhez az emócióhoz.

Jisung csak hallgatott és óvatosan ráemelte írisztengereit az idősebb még mindig kipirult arcára. Mindhiába, az az angyal még mindig ott volt előtte.

— Egyáltalán nem — a szőke márványaiba lesve ejtette ki könnyedén, mégis jelentőségdúsan mondatát, aztán forró ujjait óvatosan emelte a másik arcához. Annak füle mögé tűrte haját és a torkában toporzékoló gombócot akarta eltünteni. — Csak nem tudom, hogy ez bármire is elég volt-e. Úgy érzem, hogy ezt az egészet már egy ilyen rég nem menti meg — rázta meg aprón fejét, aztán közelebb húzódott viharos párjához. Megfogta fejét és a vállára hajtotta, hogy a lemart tincseket jobban elérve tudja finom mozdulatokkal kedves táncra parancsolni.

— És szerinted ami köztünk van, azt már semmivel sem lehet megmenteni? — Mély oktávú fájdalom volt az, ami akkor kezdte el őket körbelengeni. Mintha Jisung szobája egy másodperc alatt megfosztott lett volna apró fényeitől, mintha a kinti csóvák nem csapódtak volna be a hatalmas nagy ablakon, mintha az illatok nem arról árulkodtak volna, hogy ők együtt voltak egy percig is.

Minden eltűnt, ami szép volt és fontos. Egyedül ők maguk nem, Hyunjin pedig képtelen lett volna leirni azt a kietlen és sivatagos forradalmat, amit benne játszottak le lelke tündérei.

— Ha megszeretnénk ezt menteni, ahhoz tisztáznunk kell mindent. A saját életünkben is és a közösben is. Megbízni a másikban és teljes erő bedobással belevetni magunkat egymás karjaiba, hiszen elhisszük, hogy a másik majd elkap. Meg kell tudnunk bocsátani mind magunknak, mind a másiknak. Szerintem ez az egyetlen, ami a segítségünkre lehet — tért át Jisung szerelme vállára, annak finom és puha bőrét cirógatva marta ki gondolatait a torkán. De ha teljesen őszinte akart volna lenni, azt mondta volna, hogy fogalma sincs. Csakugyan el volt veszve, mint társa, viszont a megszokottól eltérve, kivételesen ő volt közelebb a földhöz. Most rajta volt a sor, hogy megtegye azt a lépést, amivel bármit is előre haladhattak.

— És azt meg tudnád nekem bocsátani, hogy idő kell, hogy teljesen őszinte legyek? — Húzta össze magát a magasabb, amit Jisung értetlenül nézett végig; már egy apró jelét sem vélte felfedezni annak, hogy Hyunjin próbálta volna magát tartani. Mintha azzal, hogy megérintette a selyembőrt, megtapinthatta volna lelkeinek sebeit, az ő keze is véres lett, az idősebb elfojtott sérelmei törtek ki. Ami pedig ebben a leginkább fojtogatta Jisungot az volt, hogy nem tudta, hogy mi állt az idősebb őszintesége mögött.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─