─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Haza szeretnél menni? — Kérdezte halkan Jisung amint este hat fele kiindultak a konyhába, hogy egy-egy bögre kávét megihassanak. Azóta sem beszéltek valami sokat egymással, inkább csak ültek és nyomkodták telefonjukat, de azután végképp megszorult társalgásuk.

— Csak ha zavarok — súgta, majd felzárkózva a fiatalabb mellett ült le az egyik székre és a lomhán és lassan mozgolódó testet figyelte ügyködni. Nem tudta volna pontosan leírni az érzést, de mintha minden egyes mozdulata a kisebbnek sértette volna. Mintha attól tartott volna, hogy az az egyetlen egy csoszogás teljesen széttöri a jégpalotájukat, ami felett váratlanul sütött ki a sivagati Nap.

Választ azonban Hyunjin nem kapott, csak egy konyhába lépkedő férfit, aki a hűtőbe nyúlva kezdett el egy szendvicset csinálni és nevetve ottasuttogta fiának, hogy anyja ismételten belekezdett az esti evésekbe. Jisung nem tudott mást, csak elmosolyodott, aztán a kész koffeint párja elé rakta, aztán leült vele szembe saját finomságával.

— Te kérsz valamit enni? — A mély orgánum szólalt meg a pulttól, mire Hyunjin csak zavarában mondott egy nemet. Hiába járt át ide már lassan hat éve, sosem tudta még megszokni, amikor teljesen váratlanul voltak vele közvetlenek a kisebb szülei.
   

⊱✿⊰

— Ez eléggé hangulatos — Hyunjin szúrta ki mondatát, ahogy a szoba tulajdonosának az asztalán ült és combja alá rakta kezeit. Meglepő, de nem unatkozott, csupán csak űrt érzett lelkében, egy fekete lyukat, ami el akarta őt marni a való világtól.

Jisung nem szolgált válasszal, viszont telefonján egy lassabb, karácsonyi zenét elindítva temette arcát tenyereibe, aztán hajába túrva fújtatott egyet. Zavart volt és ideges, de méginkább csalódott. Nem tudta volna elmondani, hogy inkább azután vágyakozott, hogy Hyunjin hazamenjen vagy azután, hogy maradjon. Viszont továbbra is csak kerülni akarta a magasabb úgyszint összetört tekintetét.

— Jisung... — Hyunjin óvatosan fogott bele, miközben az összeeszkábált deszkákról lelógó lábait figyelte. Csak egy darálós hümmögés fúrta meg fülét. — Szerinted az a virág majd kibújik? — Orgánuma elcsuklóan durozsolt a szoba bútórai között, mivel egy nagy világi utat tett meg.

— Ha hiszünk benne és gondozzuk rendesen, akkor egészen biztosan — követték íriszei a fekete cserép gömbölyded, mozdulatlan testét.

— És ha csak az egyikünk hisz benne? — Harapott kiszáradt ajkába, miközben mellkasában olyan hangos dobok verdestek az elhallgatott szavaktól.

— Akkor az a kis szülemény is tudta, hogy minden felesleges volt — mondata kellemetlen volt és érdes... Olyan rideg.

Hyunjin elrugaszkodva az asztaltól sétált Jisung mellé, majd felé nyújtotta a kezét.

— Szeretne őfelsége táncolni egyet? — A kérdés bizonytalan volt és halk, viszont pontosan ettől volt olyan merész.

Jisung nem rendelkezett sem helyesléssel, se nem elutasítással, csak megfogta az idősebb kezét, majd amint elé állt, átkarolta derekát és megvárta, hogy a magasabb is kényelmesen rakhassa kezeit.

Ölelkeztek.

Ölelkeztek, miközben egymás vállára hajtott fejjel pislogtak körbe a szobában és testük bizsergését megpróbálva eltörölni dölöngéltek a lassan véget érő zene ritmusára.

Érezték, ahogy az egymásnak pattogott bőrfelületek elmerülnek egy sajnálkozásban, egy bocsánatkérésben, azonban lelkük valahogy nem volt erre teljesen képes.

Hyunjin finoman nyúlt az alacsonyabb tarkójához, majd annak haját elkezdve piszkálni hunyta le szemeit, miután igazán szemügyre vette az ablakból látható csodás tájat.

— El akarsz te is néha csak úgy szökni egy helyre, amit senki más sem ismer, egyedül csak te? Egy helyre, ahol mindig éjszaka van és a csillagok veled sírnak, mindegy, hogy miért teszed azt? — Orra elkezdett szúrni és hangja megingott az idősebbnek. Fájt hallani saját szavait.

— Te hiszel abban, hogy a szomorú könnyek az éjszakához tartoznak?

— Nappal is sírhatsz... — Hyunjin értetlenül vonta össze szemöldökeit, azonban aztán megértette, hogy mit mondott a másik.

— Én hiszek benne, hiszen olyankor még a nappalban is éjszaka borítja be a lelked.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─