─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Egymás mellett ültek és nem csináltak semmit sem. Már egy órája ez az állapot ment, de valahogy egyikükben sem volt annyi erő, hogy bármibe is belekezdjen. Hyunjinnak azért, mert elnyomva érezte szavait, miszerint nem akarta Jisungot tovább sérteni, Jisungnak pedig azért, mert nem jött semmi eszébe, amivel előrébb juthattak volna a dologban.
Azonban valamit muszáj volt elkövetnie valamelyiküknek, ha nem akartak abban a pillanatban ragadni örökre.

— Eljössz akkor hétfőn Bangchanékhoz? — Jisung elmélyült hangja emelődött fel lelkéből, de továbbra is csak ujjait leste, amikkel random ritmusokat játszadozott saját lábain.

— Terveztem — hajtotta le fejét, amint a kérdés kizökkentette az ablakon kifele lesésből. — Kérdezhetek valamit? — Teste megfeszült, teljesen megfontalatlanul ejtette ki szavait, ebből pedig már nem volt menekvése. Jisung bólintott, aztán picit odébbkúszott, hogyha esetleg rá akart volna hesszelni az idősebbre, szeme ügyébe akadhasson. — Ti hogy jöttetek össze Minhoval? — Szégyelte magát a kérdés kiadtával, de már egy ideje megfordult fejében ismét ez a felvetés. — Sosem meséltél róla, pedig akkor már legjobb barátok voltunk... — Oktávja épphogy hallható volt.

— Mert meg akartam magamnak tartani az örömet... Aztán pedig nem akartam feszegetni, hogy erről beszélek — szinte azonnali válaszban részesült a szőke. Jisung percekig csak hallgatott és próbálta gondolatait átlátható kupacokba rendszerezni, emiatt az örökkévalóságnak tűnó várakozástól Hyunjin fel is adta, hogy megtudja a történetet, amikor is a fiatalabb csöndesen kezdett bele. — Persze azért sem akartam elmondani, mert fura volt, hogy lényegében miattatok ismertem meg... Miután bemutattál Bangchanéknak először, bejelölt. És rámírt, hogy amúgy ő is akkor volt ott először és megértette, hogy ennyire zavarban voltam, mert ő is. Aztán kérdezgetett rólad, akkor mondtam el, hogy te Bangchant neten ismerted meg, és azóta így hát ennyire jóban letettetek. Aztán kiderült, hogy ő is neten ismerkedett meg Bangchannal. Az volt az első gondolatom, hogy ennek a Bangchan gyereknek több barátja van, mint ép agysejtem — kuncogta el magát a meséléséből egy pillanatra ki nem esve. Az ágy másik végéből is hasonló hangokat kapott ajándékul. — Utána egyre többet beszélgettünk, szinte mindennap, igazából nem is tudom, hogy miért. Utána megint elkezdtem Jeonginnal beszélgetni és bemutattam őt is ugye mindenkinek. Viszont köztük úgy valahogy jobban meg volt a kémia, mint köztem és a te barátaid között, ezért elkezdtünk hárman így külön beszélgetni és találkozgatni. Aztán egyszer csak ketten maradtunk Minhoval, emlékszem, hogy pont hozzátok mentem miután velük voltam. És sétáltunk és láttuk, hogy jön a busz, ami után várnunk kellett volna egy csomót. Szóval elkezdett futni, de mivel nulla lereagálásom volt, megfogta a kezem és úgy kezdett neki. Aztán persze a buszt lekéstük viszont valahogy nem engedtük el egymás kezét. Minden olyan különleges volt, ott kezdődött el az egész — tartott egy kis szünetet, hiszen nem tudta eldönteni, hogy a rosszul felvagdosott emlékek fájtak neki ennyire, vagy az, hogy Hyunjin előtt voltak felmarva. — Utána amikor náluk voltam, vagy ő nálunk, sokat voltunk így. Csak úgy fogtuk egymás kezét, mert tökre biztonságérzést keltett bennünk és az ő szavaival fogalmazva "gyönyörű fonása" volt a kezünknek. Utána egyszer leültünk filmezni és elém ült, majd nekem dőlt és elkezdte a kezemet piszkálni, meg az alkaromat. Nagyon furcsa érzés volt, hiszen a barátom volt és nagyon össze voltam zavarodva. De emlékszem, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy milyen finom illata volt és, hogy milyen aranyos volt a nagy fekete pulcsijában. Utána a film végén csókolóztunk és onnantól kezdve voltunk együtt — rántott vállat lassan Jisung, miközben mély zaklatottság tört fel benne.

Hyunjin lelke hevesen zuhogott a hallottaktól; valamilyen szinten sértették őt, de másrészt úgy érezte, hogy könnyebb volt városa, amiért végre tudta a történetet.

— Köszönöm, hogy elmondtad — nyúlt a barna hajú kezéhez, ám amint hozzáért volna, inkább elhúzta ujjait attól. Nem volt abban tisztában, hogy mit szabadott és mit nem.

— Csak egy régi sztori — vont vállat újonnan és szipogó orrára fogott; nem lett volna engedett sírnia.

Hyunjin pedig el sem tudta volna mondani, hogy mennyire megszakadt a szíve abban a pillanatban. Csak a mellette ülő, halkan pityergő fiút nézte, miközben végleg realizálta magában, hogy mit is tett. Ezt a csodás lelket bemocskolta és valami olyan eső esett rájuk emiatt, amit még az ő esernyős valója sem tudott már megállítani attól, hogy Jisung amúgyis teljesen agyon nyilazott testét ne érje — szépen, lassan kezdte elfújni a szél a vékony fémet és a vázra kifeszített anyagot.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─