─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Igen? — Jisung csukott szemmel és frissen ébredt rekedtes hangjával szólt bele az őt felébresztő hivásba, amit teljesen láttatlanul fogadott és vett fel.

— Na mizu, hogy ment a tegnap? — Changbin volt a vonal túloldalán, aki meglepően a szokottnál is boldogabbnak tűnt.

— Összevesztünk. Szóval már az éjszaka hazajöttem — sóhajtotta, hiszen hiába tudta, hogy az idősebb nélkül is ez lett volna az első gondolata amikor felkel, fájt kiszáradt testének és lelkének az, hogy ezzel indította a napot.

— Oh, mi történt? — Changbin meghőkölt a negatív kijelentésen, hiszen minden aranyát rárakta volna, hogy a két fiúnak sikerült feloldódnia teljesen és megoldották visszamenő problémáikat. Vagyis legalább megbeszélték őket.

— Kijelentette, hogy nem akarja elmondani, hogy mi baja. Aztán hát... Volt bennünk egy kis alkohol és azt hiszem túlságosan szabadnyelvűek lettünk. Mindketten felkaptuk a vizet, és mivel kedvem sem volt és rondítani sem akartam a veszekédesen, eljöttem — álmos hangja egyáltalán nem arról mutatkozott be, ahogy elméje egy másodperc alatt éber lett és már teljen készenlétben funkcionált.

— Sajnálom, haver...

— Nem kell, majd mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek átugrok hozzá. Na de veled mizujs, hogy haladtok Felixszel? — Mosolyodott el Jisung, hiszen talán nem is volt hihető, vagy látszaton kapott, de szívén viselte barátja kisebb-nagyobb boldogságait.

— Azóta egyszer elmentünk sétálni, de így ennyi. Eléggé lassú a dolog, de hova is sietünk? — Nevetett fel aprón, majd sóhatjva hozzátette. — Azért remélem ez az egész tényleg nem csak egyoldalú — húzta el ajkait keserűen a benne pár napja folyamatosan fellelhető gondolat mentén.

— Ne így állj hozzá. És ha esetleg mégis, nincsen vele semmi baj. Persze, borzalmas érzés, de hosszútávon valószínűleg így lesz a jó, csak... Az emberek mindhiába élnek a múltban, valójában mind jelenközpontúak vagyunk — fogalma sem volt arról, hogy mégis volt-e értelme annak, amit mondott, hogy egyáltalán egy kicsit is nyugtató hatású és érdemleges volt-e, de ő próbálkozott.

— Mindegy is, ne beszéljünk erről. Jöttök majd hétfőn akkor Chanékhoz? — A hang rugalmasan váltakozott a témához megfelelően, a kikívánkozott téma pedig horkantásra késztette Jisungot.

— Én biztos. Majd megkérdezem Jeongint is, hogy akar-e jönni akkor. Hyunjint pedig nem tudom... Velem is most összeveszett, Felixszel is, szóval tényleg fogalmam sincs. Nem hinném, hogy sok kedve lenne így ott lenni — fordult másik oldalára a fiatalabb és szemét kezdte el dörzsölni.

— Remélem majd jönnek mindketten — szólt elhalkulva Changbin, hiszen egyértelműen érezhető volt a tényekkel felitatott fájdalom a szavakban.

— Én is. Bár Jeongint nem is nagyon ismeritek — nevetett fel kínosan Jisung. Jeongin eléggé későn csatlakozott be úgy hozzájuk, szóval igazából Chanék csak egyszer találkoztak vele. Ebből kifolyólag pedig értelemszerű volt, hogy azóta senki sem beszélt vele onnan.

— Jófej volt akkor az egy alkalomkor — mosolyodott el a fekete hajú, majd csak egy nagy sóhajt eresztett. — Nem esik rosszul, hogy ők megint jóban vannak Minhoval? — Húzta el ajkait Jisung számára láthatatlanul. A barna hajú lelke erőset nyilallt a kérdés kietlen sötétségének említésétől.

— Ha rosszul is esne, elnyomnám. Semmi közöm hozzá — harapta fájdalmasan alsó dunyháját.

— Ha elnyomnád, adnék egy tockost. Vagy kettőt — szórakozott felháborodottságot imitálva engedte ki szavait az idősebb.

— Miért? — A mély nevetést megelőző szó meglepődötten formálódott ki a világba.

— Mert látod, hogy már alapból mennyire szenvedsz attól, hogy ennyi ideig elnyomtad magadban az egész Minhos ügyet. Csak mégjobban rondítanál rajta.

— Azért nyomtam el, mert nem akartam, hogy megtörténjen az, ami megtörtént — ezután a beszélgetésük egyre csak csöndesedett, megannyi témát kergetve abban a másfél órában, amit azzal töltöttek, hogy még reggeli kávéjukat is együtt itták meg. Akárhogyan is, Jisung nagyon hálás volt Changbinnak azért, hogy ennyire önzetlenül ápolta lelkét, még ha nem is tűnt fel ezen tette az idősebbnek.

⊱✿⊰

A napja olyan rémesen lassan telt; egész teste fájt, legszívesebben még az ebédjét is szobájában fogyasztotta volna el, ha szülei nem erőltetik annyira, hogy ott egyen velük. A két ős egyébként nem kímélve a fiúkat, mégis óvatosan tapogatózva kérdezgették a fiút arról, hogy mi történt, miért ment haza olyan későn és miért volt olyan, amilyen egész nap. Habár Jisung anyjának rossz selytései voltak a nyílvánvalóban, végül férjével közös megegyezésben nem faggaták a barna hajút tovább, aki azután már saját asztalánál ült és habár semmi oka nem volt rá, irodalom tételeket olvasgatott, amikor is meghallotta a csengő füleket bántó hangját. Normális esetben nem ment volna kinyitni és ráhagyta volna szüleire, amikor a nő kiabált neki a konyhából, hogy most ő legyen a fogadó.

Az előszobába sétálva fordította el a kulcsot a zárban, majd unottan kinyitotta a falapot. Azonban amint szemeinek ügyébe akadt a késői vendég, elkerekedtek szemei. Szólni nem tudott, amikor a fájdalmas hang felütötte fejét maguk között.

— Emlékszel, amikor azt beszéltük, hogyha egyszer majd nagyon összeveszünk, csak ültessünk el egy virágot? — Egy száraz ajkú és csapzott hajú Hyunjin álldogált ott előtte, hatalmas nagy kabátjába rejtőzve a majdhogynem karácsonyi hideg elől.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─