─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Figyelj, nem akarlak megsérteni, de szerintem Jisunggal oktalanabbul vagy ilyen. Mármint, jó persze, Minho, de ha belé lenne szerelmes, akkor nem veled lenne. Tudod, hogy milyen — Hyunjin lelke valamivel felszabadultabban üldögélt helyén, hiszen húsz perccel ezelőtt elkezdte ledarálni az elmúlt pár hónap történését, míg az idősebb csak várt és várt a túloldalon. Bangchan volt az egyetlen, akinek nem félt visszaütődő emócióitól; biztonságot érzett nála, hiszen ha nem is értett egyet az egésszel, soha sem hagyta volna őt hátra, vagy lett volna tiszteletlen... Chan tényleg csak olyan volt, mint egy bátty.

— Tudom, de miért nem tudja csak úgy elfelejteni? Itt vagyok én, aki mindig azon volt, hogy a legjobb legyen és — az idősebb közbevágott.

— És az is, aki most ugyanúgy ellökte őt, mint Minho. Csak gondolkodj el ezen és szerintem jobb lenne, ha megbeszélnéd vele ezt minél hamarabb. Nem akarom, hogy szakítás legyen a vége — Hyunjin teste egy másodperc alatt lefagyott és odagyökerezett a szoba kellős közepére; szakítás. Leverte a víz a gondolattól, az egésztől, ami ezzel járhatott volna. De amint Bangchan eltűnt egy köszönés után a vonal végéről és ismét egyedül maradt, az összes negatív és sárgán rodhadó érzelme visszatért, csak annyi különbséggel, hogy mostmár még egy plusz dologtól is tartott; a szakítástól, amire eddig rá sem döbbent, és attól, hogy mindhiába az ausztrál hegyibeszéde, képtelen lesz uralkodni affelett a bunkó és borzalmasan megtépázott érzés felett, ami akkor lépett bele lelkébe, amint meglátta szerelmét. Az olyan volt, mintha ő lett volna az egyetlen egy szál virág bordaközi kertjében amire vágyott, de az valami oknál fogva erős és hatalmas nagy tüskéket növesztett testére; elérhetetlen volt, a végén pedig a gondolat, hogy milyen fájdalmat okozhattak a szúrós kinövések, elriasztották. Ekkor ment el új virágért körülnézni, amit aztán megtalálva szimatolt agyon — viszont azért a csodáért már eljött egy másik lét, egy másik szív, anélkül, hogy neki mondták volna. Ekkor bűntudattal megfájdulva sétált vissza az ő, igazi bíborrózsájához, viszont addigra annak már kétszer akkora tüskeoltalom védte valóját. És akkor döbbent rá Hyunjin, hogy elrontotta és félelmei, bűntudatának kesernyés teája teljesen felmarta őt.

⊱✿⊰

A csengő kurjantott fel fülében, miközben ő ágyán üldögélve görgette telefonján elé terülő internetes oldalakat. Sóhajtva sétált le a bejárati ajtóhoz, majd kinyitva azt engedte be Jisungot, akinek fogalma sem volt, hogy hogyan, de egy kellemes mosoly evickélt ajkain. A kisebb odahajolt hozzá és egy finomat puszilt egyik orcájára, majd levetkőzve téli ruháit és cipőjét, indultak el együtt fel az idősebb szobájába.

Jisung azon nyomban elkezdett kipakolni a szőke íróasztalára, miközben vigyorogva taglalta mondandóit.

— Nem csak videojáték hoztam, de társast is, mert hát ki tudja. Aztán hoztam nasit, meg anyu küldött valamilyen mézes sütit is, meg egy üveg soju, szóval baby, ma borzalmasan egészségtelenek leszünk megint — csapta össze kezeit lelkesen, majd az őt unott kifejezéssel figyelőre futott tekintete és azon nyomban felmarta a keserűség. Elcsépelt fizimiskával ült le szerelme mellé, majd halkan hozzá tette. — Elmondod, hogy mi a baj? — Csakis a magasabb arcát figyelte.

— Ne beszéljünk inkább rossz dolgokról — rázta meg fejét, majd ismét elkezdte telefonját nyomkodni; már vagy huszadjára görgette újra ugyanazokat a posztokat, de akkor még azok is jobbnak tűntek, mint bármilyen formában is szembesülni mindazzal, ami akkor perpillanat történt.

Jisung óvatosan fogta meg a fekete telefont tetejénél és azt kiemelve a másik kezéből zárta le és combja alá rakta. Hyunjin csak felháborodottan felsóhajtott, majd lehajtotta fejét; semmi érzelem nem mutathatta azt, hogy ő mégis mennyire volt tört belül.

— Nézz rám baba — irányította kezével a másik fejét, hogy szemük egybe essen. Hosszú másodpercekig csak mérte és mérte a kietlen és sivár arc gyönyörűségét; még mindig úgy gondolta, hogy Hyunjin volt a világ legelragadóbb és legszebben reptetett pillangója. — Megcsókolhatlak? — Szomorú, hogy ennek a kérdésnek meg kellett történnie; de Jisungban nem volt annyi, hogy bármi olyat is csináljon, amire a másik nem adta beleegyezését. A szőke még mindig nem rá nézve bólintott egy aprót, Jisung pedig már azon nyomban is hajolt a másik dunyháihoz.

Finoman nyomta oda saját ajkait a másikéhoz, amint pedig összeértek kalózhajóik, végigszánkázott rajta a hideg és libabőrbe bújt néhány helyen bevonata. Mennyei érzés volt újra megcsókolni és érezni az idősebb kedvesen ékelt ajkait és elveszni az érzésben, amit azok kínáltak neki. Édesen kidugta nyelvét, majd belevonva a másikat egy régen vívott csatába vált el, és homlokát a másiknak döntötte. Elmosolyodott.

— Sajnálom, csak már nagyon hiányzott.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─