─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

A busz kellemetlenül rázkódott; Jisung pontosan a kerekek fölé ült a majdnem teljesen üres buszon. Fülesében bömbölt kedvenc zenéje, amit csengőhangja zavart meg. Meglepődötten lesett a kijelzőjére; Jeongin volt az. Már két-három napja nem beszéltek, habár múltkor is felhívta egyszer, amit nem vett fel. Erre a gondolatra beleütött, hogy ismét Hyunjinhoz tartott. Ha nem vette volna fel a telefont, ki tudja, hogy mikor tudott volna még vele beszélgetni kettesben. Habár sokszor okozott neki a kisebb kellemetlen érzéseket, szíve kedvesen dobbant, hogy a másik még mindig érdeklődött felőle.

— Szia Jeonginnie — köszönt bele mosolyogva a telefonba. Azonban válasz nem érkezett, mitől ajakgörbülete lejebb vonult. Arra asszociált, hogy biztos csak a busz zötykölődő zajai miatt nem hallotta meg őt a másik — Innie? — Kezdett bele ismét. Pár másodperc után pedig valami hihetetlen csapta meg a fülét.

— Sajnálom — csacsogott ennyit a hang, aztán egy sípolás jelezte, hogy a vonalat bontották.

Jisungot leverte a víz. Erősen izzadni kezdett, miközben gyomrát és mellkasát egy olyan szorongató és fojtogató lánc marta össze, hogy majdnem ültében összeesett és összegörnyedve tűrte azt a fura érzést. Azonban ehelyett csak alsó húsába vájta kiélezett fogait és fájdalmai apró sebi testeivel lepte el azt. Hajába mart és fejebúbján tartotta görcsösen ujjait. Hátradöntötte fejét, és hihetlen nagy kényszert érzett arra, hogy azon nyomban felhívja Hyunjint, de hogyan mondhatta volna ezt neki?

Azt, hogy Minho szólt bele a telefonba?...

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─