─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Az idő a vassal megevett járóbottal is aligha jutott előrébb; a percek vézna lassúsággal teltek, míg Jisung nyaka bőrét teljesen ellepte az idősebb könnyzuhataga. Megállíthatatlanul folytak a gyémántcseppek az univerzumokból, a lelkek bagázsa pedig kíméletlenül verődött össze.

A fiatalabb érezte a szőke minden rázkódását, ami arra késztette minden haraga és félreértése ellenére, hogy izzadó tenyerével a földrengésre emlékeztető vonulatot simogassa.
Nem tudta, hogy mi történt abban a pár percben; csak annyira emlékezett, hogy Hyunjin vészes fájdalmakkal omlott rá, amitől neki képes lett volna megszakadni a szíve — ami talán teljesen felesleges lett volna.

— Mi történt velünk? — Ült föl a magasabb és az alatta fekvőt nézte esővel elárasztott kapuin keresztül. Reszkető és zsibbadt kezeivel megdörzsölte orrát, arcának puha borításáról pedig lemázolta a karcolásokat. — Mikor történt ez az egész? — Torzult el fizimiskája ismét, majd kezeivel eltakarva szégyen fájdalmait, itatta egereit tovább.

— Mire gondolsz? — Cirógatta a csupasz combokat a fiatalabb, majd megpróbált felülni, amit a másik közreműködésével sikeresen végre is hajtott.

— Mikor lettünk ennyire ridegek? Mikor kezdtük el bántani egymást? És miért? — Hevesen kapkodta levegőjét Hyunjin ahogy ismételten rátört sírásának görcsös zuhataga.

Jisung csak megölelte párját és tovább szánkáztatva annak derekán és gerincén ujjait akarta a keserves fiút nyugtatni. Hyunjinnál sokszor esett át a veszély küszöbén ezen állapota; a fiatalabb pedig már megtanulta a hat év alatt, hogy bezony közeledtek a határhoz.

— Most először is hagyd abba a sírást, jó? Be fogsz lázasodni — mondta halk orgánumán amit feltűzdelt egy kevéske erővel is. Vagyis próbálkozott. — Nem szeretem amikor sírsz és mostanság túl sokat teszed — sóhajtotta, majd a másik vállára hajtotta fejét és óvatos ringatózásba kezdtek.

— Szánalmas, nem? — Remegte szavait. — Majdnem felnőtt léttemre a barátom ölében bömbölök — mondata sokkal lasabb tempót vett fel, mint amilyet szokott. Akadozott beszédi vonala és néha aligha érthető volt.

— Nem szánalmas. És inkább így sírj, mint egyedül — valahogy nem tudta organumát teljesen fagymentesre varázsolni, de talán a másik csak úgy fogta fel, mint azt a szigort, amit mindig használtak egymásnál ilyen helyzetekben.

— Borzalmasan légszomjam van — szürte ki szavait, majd mégszorosabban társába karolva próbálta eltörölni szégyenét.

— Igyál picit — hajolt távolabb Jisung, majd maga mögül elvéve a nagyüveges ásványvizet adta oda párjának, aki amíg ivott, egy homlokellenőrzésben részesült, amit aztán ajkak vettek át. — Jól sejtettem, lázas vagy. — Zavartan sóhajtotta, majd összerángatva szemöldökeit gondolkodott, hogy mit is tehetett volna, hiszen a fiú sűrű ivása után is folytatta erős sírását.

— Sajnálom, hogy ekkora gondot okozok — rázta meg fájdalmasan fejét Hyunjin. Egyszerűen csak képtelen volt abbahagyni a sírást.

— Nem nekem okozol gondot, hanem magadnak. Figyelj rám most, jó? — Fogta tenyerei közé a kályhává vált arcot és szempárjait a másikéba ragasztotta, aki csak helyeslően bólintott. — Én sem tudom, hogy mi történt köztünk. Mi ez az egész, de majd megoldjuk. Tényleg sajnálom, hogy nem sikerült elég figyelmet a te érzelmeidre fordítanom a sajátjaim miatt. Figyelmetlen voltam. De azt tényleg értsd meg, hogy imádlak, mindenkinél jobban. Annyi idő után is holtan szerelmes vagyok beléd. Amiért ilyen gyönyörű vagy kívül, belül. És nagyon nagyon szeretlek baba — nyomott egy forró csókot párja dunyháira, miközben még nem is realizálta, hogy az egyszer emlegetett helyzet, miszerint már majd a szavak nem lesznek elég bizonyítékok a szerelemre, elérkezett, azzal mérgezett íjjat átlőve kettejük egymásba láncolt testén; szenvedtették őket az égiek, titkon, de a saját hibáik miatt.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─