─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Jisungot leverte a víz, tüskék kezdték el érfalait szúrkálni, hegyes vaslufik csokorban tekeredtek nyaka köré, azzal egyre mélyebbre és távolabbra ragadva őt a higgadtságtól.

— Gondolom bocsánatot akar kérni és megkérdezni, hogy szabad vagy-e, hogy végre összejöhessetek, mert belátta, hogy szerelmes beléd — hangja megremegett, ugyancsak mint a fiatalabb keze, amivel elvette telefonját.

— Jeonginnak már van valakije — egyszer próbált valamit titokban tartani, annak is így kellett kiderülnie; minden bizonnyal csak megdobálták azzal az égiek, ami neki való volt.

— Ennyire tájékozódott vagy? — Horkantott fel, majd egy nagy adag savanyú cukrot szájába gyűrve hagyta, hogy az szétmarja nyelvét és szájpadlását, amolyan "ennél rosszabb már úgysem lesz" keretek között.

— Igen. Mostanság beszélgetünk. És igen, bocsánatot kértünk egymástól, de ha érdekel nem tervezünk semmilyen közelebbi kapcsolatba kerülni — sóhajtotta, ahogy idegtől meginogott hangja szállingózott ki kettejük közé, a csatatérre.

— Mert azt tervezted, hogy szerelmes leszel belém? Hogy én beléd? Hogy egyszercsak majd csókolózni akarunk, majd randizni, folyton egymás illatát érezni? Hogy majd vágyat érzünk arra, hogy testileg teljesen átadjuk magunkat egymásnak? Te ezeket előre eltervezted? — Ijesztő volt a másik fájdalmakkal és frusztrációval teliszurkált orgánuma.

— Természetesen nem — innen nem volt kiútja, kötelezően ki kellett egymást hallgatniuk.

— Akkor szerinted azt majd tervezed, hogy ismét belekerüljetek ugyanabba a helyzetbe? — Folyamatos törléseket igényelt arca, míg orra szipogva hangzott. Jisung a polcról elvéve pár darab papírzsebkendőt nyújtotta a másiknak, míg leült az ágy szélére.

— Soha nem fogunk ugyanoda kerülni. Mivel már egyikünk sem tizennégy, tizenöt éves hormonbomba, hanem párokkal rendelkező, majdnem felnőtt emberek. Nem is értem, hogy hogyan fordulhat meg olyan a fejedben, hogy melletted bárki után is elkezdjek úgy érdeklődni — Hyunjin torkánál szorulás lépett fel, szíve hevesen kezdett el verni és úgy érezte, hogy lesül bőre testéről.

— És Minho? — Úgy érezte, hogy védekeznie kellett; belekerült egy ördögi cellába, amitől most ködben lélegzett és nem látott semmi mást, csak azt, hogy nála miért sírtak a felhők; meg kellett védenie saját magát, hogy végre abbamaradjon belső remegése.

— Minhoval kapcsolatban sem az fáj, hogy mi valaha szerelmesek voltunk. Már ha azok voltunk. Én csak csalódott vagyok és hibáztatom magam egyszerre. Ez a dolog egyszerűen csak magával ragadott és nem akar elereszteni. Sajnálom, hogy nem próbálkozok eléggé. Sajnálom, hogy képtelen vagyok a változásra és teljesen megértem, amiért ennyire sért téged. Hamarabb kellett volna — vérteli magyarázkodásában pedig elakadt, amikor Hyunjin hevesen fogott tarkójára és magához rántva kezdte el szipojozni ajkait.

Túlságosan mély szomor öntötte el és akárhogyan is próbálta találni a kiutat, mindig csak úgy végződött a jelenet, hogy aznap éjszaka minden tény kiborul és már csak kifordított testek maradnak; Hyunjin nem volt erre készen, ezért akart találni egy módot, amivel megszűntetheti a zsibongó hegedűnótát fejében.

Semmivel sem törődve döntötte el az ágyon párját, majd annak csipőjére ülve mart bele hajába és erőszakosan tovább csókolva durvult el akarata; nem érezte önmagának gondolatait, testét.

— Én Hyunjinnal akarom ezt csinálni, nem ezzel az idegennel — szenvedte ki magát a fogjulejtő ajkak alól és lihegve a párja szemébe nézve nyalta meg húsait. Nem szerelme volt ott előtte, hanem valaki más. Egy ember, egy lélek, egy fura szikra, kíváncsiság, amit még sohasem látott azelőtt. — Inkább hazamegyek — simított végig a vékony oldalán, azzal némán kérlelve, hogy szálljon le róla, de akkor Hyunjin elengedve magát, hangosan felsírva hullott nyakába, és akadozó beszédét eresztette.

— Nem engedlek ilyen későn már sehova — annál a kiabálós, reszketős sírásnál tört össze valami, ami belátástalanul és kínzóan pislogott rájuk.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─