─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Mélyeket lélegzett; tudta, hogy már képtelen lesz visszaaludni, ahhoz túlságosan is éberré varázsolták őt fanyargató gondolatai, amik még akkor sem maradtak annyiban, mikor visszafeküdt szerelme mellé és annak csodás testét nézte. Nem látta arcát, de elég volt mélyen szuszogó mozgolódását észlelni, máris megtelt szíve megannyi édes mézzel.

Imádott belőlük teát készíteni, amiket aztán hol ennek, hol annak adott, de abban biztos volt, hogy neki valahogy sohasem maradt. Amiért persze Hyunjin sokat megszidta, de akkor Jisung csak egy forró csókot lehelt húsaira és elterelte a témát.

Habár egy nyílt fél volt kapcsilatukban, sokszor nem mondta el apró dolgait és titkait; arról sem akart szólni Hyunjinnek, hogy ismét beszélgetett Jeonginnal. Az idősebb sosem kedvelte kapcsolatukat, hiszen olyan szokatlan volt — néha talán több szikrát érzett közöttük, mint barátoknál, de ezt általában elhessegette, még akkor is, ha tisztában volt a ténnyel, miszerint Jisungot az az apróság zavarta össze, még vagy öt évvel ezelőtt. De igazából nem történt közöttük semmi. Talán csak a kíváncsiságuk, talán csak hormonaik játszottak elméikkel; viszont mindig nyámnyilák voltak bármit is tenni.

De habár Hyunjin mindig is mindenben támogatta a fiatalabbat, nem tudta takargatni, hogy azt a fránya kést igenis szívébe dobta a tény, miszerint Jisung Jeonginért hanyagolta őt olyan sokat. Mindennap találkoztak, mindig vele chatelt, folyton róla beszélt és mindenét hozzá kötötte — persze, hogy jogos volt a magasabb szívfájdalma. Nem is akarta Jisung tudni, hogy mit szólt volna, ha megtudja, hogy ismét beszélgettek.
Talán Hyunjin összeroppant volna a tény alatt, hogy már két fiú után sírt, miközben ő ott volt neki. Talán ott már nem lettek volna elegek a szavak, a csókok, hogy elhigyje, a kisebb tényleg csak belé volt szerelmes.

Nem is akart ebbe méllyebben belemenni a szenvedő lelkű; már így is szorongott, ami arra késztette, hogy ismét kiálljon az ablakba, de előtte gondosan betakargatta párját, aki mindezek ellenére megébredt, amint valahol, valamilyen úton-módon beszökött takarója alá a hűvös, decemberi fagy.

Lassan ült fel, majd körül nézve sóhajtott és kócos, leizzadt testével sétált a kisebbhez, akit hasánál megölelve köszöntött.

— Menj innen, hát megfázol! — Szólt rá azon nyomban a kisebb, ami esetleg kicsikét rosszabb hangnemben jött ki; leste a magasabb reakcióját megbánó szemeivel, mire a másik az ágyhoz tért és felkapva a hatalmas nagy takarót, azzal betakarva magukat ölelte át párját és vállára hajtotta fejét, miközben ásított egyet. — Ne haragudj — suttogta, majd hátát elkezdve simogatni dölöngéltek aprót.

Viszont Hyunjin olyat tett, amire nem számított.

Kedvenc dalukat kezdte el halkan, rekedtes hangján énekelni; habár nem ért el tökéletesen minden hangot, Jisung imádta hallgatni, amikor a másik énekelt. Ritka alkalmakkor történt ez így, de amikor belefolyt a csoda dobbhártyáikhoz, a fiatalabb úgy érezte, hogy nem is kíválhatott volna többet.

"Where is my angel?"

Énekelték egyszerre a sort, majd amíg Jisung univerziumjainak lepedőit leterítve Hyunjin tökéletes egészére gondolt, addig a másik valahol teljesen máshol járt — egy olyan helyen, ami mindenkinek titok volt.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─