─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Olyan hajnali négy lehetett, mikor haloványan feloldódtak pillái. Hyunjin a másik oldalára fekve durmolt, ő pedig azon nyomban telefonjáért nyúlt. Kényelmetlenül kereste az időt azon, majd mikor megtalálta, megdörzsölte gondterhelten szemeit; hát persze, hogy képtelen volt tovább aludni.
Miért is érte volna őt bármi kedvesen simogató is Hyunjinon kívül?

Mélyet sóhajtva ült fel, majd az ágya mellől elvéve üvegét kortyolt bele a vízbe, hogy torkának sivatagossá válását máris esőerdővé változtassa.

Térdein megtámasztotta könyökeit, azon testrészeinek tetején pedig arcát, úgy lesett szobája falának egy pontjára és más sem esett agyába, csakis egy ember.

Valahonnan elméje előszedte Minho hangját, azt pedig folyamatosan lejátszva láncolta oda Jisung rosszkedvéhez. Tényleg csak nem értette, hogy mi történhetett, hiszen már olyan szépen túltette magát az idősebben, akinek távozása valahogy medrébe szökött ismét. Ismét miatta sírt, miatta volt rosszul és miatta érezte úgy, hogy alig lélegzik; akárcsak akkor, mikor még egy párt alkottak. Habár erős és vakító fényt vetve rájuk a vérmes nap elhitette mindkettejükkel, hogy egymás választottjai, igazából sohasem vették észre, hogy mennyire gátolták egymást. Nem az igazi boldogságot lelték egymásban, csupán csak egy eljátszott változatot, ami annyira elragadta őket, hogy elhitték azt.

Aztán bármi előjel nélkül eltört a vékony üveg fejük felett és mély sebeket hagyva rajtuk lábuknál hevertek a vörös testnedvvel borított szilánkok.
Azt hitték, hogy egymás tükrei, hogy ők egy lélek és csak külön testben éltek; ám a padlón fetrengő darabkák már semmi mást sem mutattak, csak saját, megsebzett és megtört arcukat. Sírtak; szenvedtek, orvosi ellátásra szorultak, viszont amíg az egyikük megkapta azt, addig másikuk csak csöndben elsétált és nem vette észre, hogy ő valamivel sokkal több gyógyírt eresztett szívéhez; egy immár mélyről jövő és őszinte életet.

Azonban egyikük sem tudta, hogy melyikük kezdte el a plafont darabkáira verni; utolsó veszekedésük is erről szólt, ahol Jisung már választ sem kapott. Először nem is zavarta ez, hiszen azt gondolta, hogy amit akkor, azon az estén felépített maga köré fal, majd mindentől megvédi bordáinak virágoskertjét. De igazság az volt, hogy az a tégla építmény vékonyabb volt, mint a lap, csupán Jisung még nem látta oldalról azt. Viszont Hyunjin igen. Hyunjin onnan sétált be, mégis miért nem szólt?

Jisung sohasem érzett negatív érzelmeket jelenlegi párja felé, de talán mégis volt egy; egy, amiért az nem figyelmeztette gyengeségeire, hanem hagyta, hogy elhigyje, bármire képes, majd a végén nem állította meg a gödörnél.

Nem! Nem hibáztathatta megint Hyunjint ezért. Az csupán csak törékeny világára utalt volna.  Arra, hogy nem volt elég erős elismerni saját hibáit; az igaziakat, miközben minden apróságért magát hibáztatta.

Fogalma sem volt, hogy hogyan került ismét ezekhez a gondolatokhoz. Azt hitte, hogy már régen leadott a másik hibáztatásából, de az még mindig ott ficánkolt lelkében. Soha sem mondta el ezt az idősebbnek, de tudta, hogy Hyunjin nem volt hülye; biztos volt benne, hogy már észlelte ezt az érzetét egy évvel ezelőtt is a kisebbnek.

Akkor is magában sírva talált rá. Hyunjin aligha beszélt mély érzéseiről. Nem volt a hívője, de azzal mindenki tisztában volt körülötte, hogyha látták őt sírni, éppen összeszakadt szíve.

Nem láthatta így ismét a másikat. Hiszen szeretete olyan tiszta volt felé; tisztább, mint egy leszűrt víz, amit a legkirstályosabb patakból nyertek. Ez volt az egyetlen, amivel kínálni akarta magukat is továbbra.

Csak arra nem számított Jisung, hogy az a víz akár fulladást is képes okozni.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─