─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Vajon az emberek miért nem realizálták még az igazát annak, hogy a vihar előtti csend valós?

Ez a gondolat pedig miért volt képtelen elengedni Jisung elméjének megmaradt ép fonalait? El akarta őket ereszteni, de nem volt ereje a lehetetlenre. Pedig olyan boldognak vélte már magát. És talán a mézes-mázos periódus csak egy hét volt, imádta minden egyes másodpercét, amit nem csak magáért tapasztalt oly' szerelmetesen, hanem Hyunjinért is.

Mégis mi késztette őt arra, hogy sötét szobájában üldögéljen nagy adag kávéjával az ölében, amit csak egy egyszerű fehér, bolyhos takaró feküdt? Az az oltalmazó puhaság, ami már négy éve az ágyán hevert folyamatosan és hiába volt kimosva számtalanszor, már mindenféle illatot magába szippantva nyújtotta az egyik legigazibb biztonságot a fiúnak.

Nos, mi több, egyedül volt. Utálta elfogadni, de mindazokkal szembemenve, hogy Changbinnal ismét beszélgető viszonyba keveredett, néha egyszerűen csak képtelen volt egy árva mukkot is szólni hozzá. Mindegy volt, hogy a valóságban, vagy a chatszobában.

Utálta azt, hogyha Hyunjin nem volt vele, unatkozott és szinte semmit sem tudott magával kezdeni. Mégis mi vezette őt rá ilyen viselkedésre?

De nem zárhatta be szerelmét; soha sem tette és nem akkor akarta elkezdeni. Hagyni akarta, hogy a fiú szárnyaljon saját világában, egy olyanban, ahol ő nem volt ott. Ahol nem voltak az általa generált problémák és ahol nem érték azok a ronda, bántó és sértő szavak, amiket megannyiszor le kellett nyelnie.
Hagynia kellett, hogy a másik eltöltse azt a napot Felixszel. És habár tudta, hogy estére úgyis az ő házukba fog térni a város nagy, mosolygó és boldog kalandora, addig még órák voltak hátra.

Nem kivánt akkor mást, csak azt, hogy visszakapja minden motivációját, amit a vérmes fogú vasbanya-szerű fájdalom elvett tőle. Elásta egy kívüleső oltalomban, és úgy nézett ki, hogy nem akarta neki még visszaadni.

De ha nem akkor, akkor mikor?

Miért volt ilyen?

Miért nem lehetett olyan, mint mások?

Miért kellett másokat is abba a borzalmas, sötét erdőbe rángatni, amiben ő már évek óta elveszett és nem találta a magasba nyúló kerítések nyílását?

Folyamatosan ugyanazok pörögtek le agyának véres vízesésén. Az egyetlen, ami ki tudta őt zökkenteni egy pillanatra az csak kávéjának isteni aromája volt, és a különös kopogás, amit ajtójára mért valaki szövetséges betolakodó.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

✩ nem gondoltam úgy, hogy ide majd valamikor is írni fogok, de így, ahogy rakosgatom ki a részeket és újra átolvasom őket, nekem kicsit unalmasnak tűnik? remélem ti nem éreztek vele kapcsolatban így, de ígérem, hogy pár rész, és jobban beindilnak a dolgok. stay safe bubs and i love yaa!! ✩