─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Az érkezett személy irányába sem mert fordulni, úgy leverte a víz. Fogalma sem volt, hogy a frissen odavetemült ember mennyit látott pánikrohamjából, de minden erejét be akarta vetni, hogy megjátsza, nincsen semmi baj.

— Hey haver, minden rendben van? — Changbin volt az. Jisung fejében már régen felpofozta magát, majd egy sebes mozdulattal letörölve könnyeit és egy hamis mosolyt betakargatva fordult az idősebb felé.

— Persze — mutogatta fogait, miközben épphogy össze nem zuhant a sárba és el nem kezdett vergődni ott, mint egy kihalászott hal a vödörben.

— Szóljak Hyunjinnak? Tudom, hogy valami baj van. Rosszul vagy? — Changbin közelebb menve a másikhoz megfogta vállát, azonban amint annak rijedt szemeibe nézett, inkább csak szóban próbált kommunikálni barátjával.

— Ne! Ne szólj neki! Kérlek! — A fiú az eddigieknél is sokkal riadtabban vágtázta bele magát a tiltakozó és erőteljes, mégis kétségbeesett szavakba.

— Biztos vagy benne? Ő az aki segíteni tud, nem akarom, hogy valami komolyabb baj legyen — elmélyült hangján szólalt fel az aggódó fél és a lelkileg önmagával bántalmazottat saját kis csillagaival leste. — Pánikrohamod van? — Nem tudta, hogy mi a tolakodás határa, még soha senki sem kapott a közvetlen közelében ilyen rosszullétet, de annak fényében, hogy egyszer még régen beszéltek erről ketten, rögtön csak ez jutott eszébe.

— Kérlek, tényleg ne szólj Hyunjinnak! Erről most itt csakis te tudhatsz, rendben? Mindjárt visszamegyek Csak kérlek... Ne mondd el ezt neki — félelemtelien rázta a fejét és még kezével is imitalta erőteljes akaratát.

— Akkor én maradok itt, amíg nem leszel jobban. — Állt kicsit közelebb a másikhoz és farmerja zsebébe dugta kezeit. — Beszélgessünk valamiről — nézett kedvesen Jisungra és habár adrenalinja rakoncátlanul verdesett benne a ténytől, hogy teljesen tanácstalan volt, mindent el akart követni, hogy a fiatalabb jobban érezze magát. Mert ez az, amit a barátok tesznek egymásért. — Mióta vagytok együtt pontosan Hyunjinnal?

Jisung lihegve próbált válaszolni, minden meglepettsége ellenére. Igazából ez az, amit mindig Hyunjin is alkalmazott, ha rosszul volt, teljesen ismerős volt neki a helyzet és erejét bevetve szállt fel erre a vonatra.

— Csak lassan, haver. — Jisung bólintott és nyelt egyett.

— Olyan... Másfél éve. De ezt mi sem tudjuk pontosan, mert csak úgy megtörtént. Nem tudjuk, hogy mit mondjunk dátumnak, ezért mindig csak az első randinkat mondjuk annak. — Jisung egyetlen célja az volt, hogy végre jobban legyen, amihez maga elé képzelte és felidézte azt a csodás emléket.

— Az... Nem most volt, gratulálok egyébként. Aranyosak vagytok együtt. Mármint — itt megállt egy pillanatra és elmosolyodott. — Eléggé szívmelengető azt nézni, hogy Hyunjin totálisan részegen is figyel rád. Ő amúgyis egy nagyon gondoskodó ember, de hogy még a WC-re is veled ment és vitt magával. Egyben vicces és aranyos — kacagott fel, amit Jisung hasonló zöreje is követett.

— Ugye milyen gyenge vagyok? Még részegen is engem ápolgat, miközben felhőtlenül boldognak kéne lennie. — Horkantott fel szomorától.

— Szóval ezért nem akarod, hogy tudjon arról, hogy most rosszul vagy? — A fiatalabb csak megbánóan bólintott egyett. — Figyelj Jisung, nem vagy gyenge attól, mert ilyen próblémáid vannak. És ne aggódj, Hyunjin borzalmasan szeret téged, ő boldog attól, ha vigyázhat rád. Ismerem őt és tudom, hogyha ez neki probléma lenne, nem csinálná. Csak engedd, hogy segítsenek neked.

— Folyton csak azt csinálom... Pár hónapja csak arról szól a kapcsolatunk, hogy megint sokat vagyok rosszul és emiatt sokkal feszültebb vagyok. Utálom ezt, komolyan. Jobbat érdemel nálam. Nem tudok neki eléggé... Ott lenni — rázta meg fejét és keservesen elmosolyodva lépett közelebb Changbinhoz, miszerint ő már jobban van, és bemegy. 

— Szerintem ő jobban tudja, hogy milyen emberre van szüksége maga mellé. — Fogta meg a kisebb vállát és komolyan a másik tekintetébe fojtotta sajátjait.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─