─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Már a gondolattól is bűntudata támadt, hogy elvegyen még egy örömforrást a szerelmétől.

Hyunjin felemelkedve eresztett egy hosszú csókot Jisung homlokára, majd felülve vette el a teli poharat az dohányzóasztalról, ami borral volt töltve és mégközelebb bújva a párjához ivott bele az alkoholba, amit aztán Jisungnak adott, aki kézségesen belekortyolt. Ő ivott talán a legkevesebbet a bagázsból, amit így is akart tartani. Húsz percenként egy korty bőven elég volt neki.

Ezen kívül pedig feltörő pánikrohamjával küzdött épp, amire borzalmasan kellett koncentrálnia, hogy kontrollálni tudja. Nem eshetett össze ott, pont akkor. Tisztán éltek benne  az idősebb szavai, de ő most önfeledten élvezte barátai társaságát. Most Jisung volt az, akinek áldozatot kellett hoznia szerelméért, hiszen az annyit tett már érte. Minden egyes nap furábbnál furább dolgokat nyelt le neki, amit ideje volt meghálálni; csakis párja arcára fókuszálva birizgálta annak haját és fülbevalóját, miközben arra gondolt, hogy azért a mosolyért bírta ki és fogta vissza magát.

Azonban az idő vészesen telt, Hyunjin szemei pedig egyre inkább kiáltoztak egy kis alvásért, mint ahogy már Seungminé is így tett. Talán éppen ezért kapta fel mindenki a fejét, amikor Felix Hyunjint szólítva rángatta azt ki a konyhába.

Jisung azon nyomban kellemetlenül érezte magát, üresnek, főleg, hogy ők ketten tértek ki oda.

El sem tudta mondani, hogy mennyire utálta magát ezért az egészért. Utálta magát, amiért fél órát nem bírt ki párja nélkül barátaik között és immár második pánikrohamjával kiviharzott a lakásból a ház előtti lépcsőhöz, aminek a legaljánál megállva próbált mélyeket lélegezni, de úgy érezte, hogy a levegő nem éri el a tüdejét. Zúgni kezdett feje, szédülésbe fogott mindene és ismét rátört a zsibbadás. Fel-alá kezdett el járkálni, miközben hol tarkóját piszkálta, hol pedig alkarjába vájta körmeit. Fogai gyötrelmei alatt pedig egy apró véres felület jelentkezett.

Csak azt tudta magában szajkózni, hogy mennyire gyűlöli magát azért, hogy ennyire nem volt képes. Ő egy senki volt Hyunjinhoz képest, aki a világ legodaadóbb embere volt a legtöbb szeretettel a szívében. Haloványan kezdek el hullani könnyei az önérzete és önértékelése miatt. Fogai vacogásba fogtak, hiszen pulcsija már nem igazán volt elég így tíz perc után.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó, aminek a hangjától Jisung el akart futni. Nem akarta, hogy bárki is így lássa, és mindezek ellenére, nem tudta, hogy annak örült volna jobban, hogyha Hyunjin lép ki az ajtón, vagy
ha valaki más.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─