─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Gyomrában erős bukfencet vetettek a démonok, ahogy Bangchanék háza elé érkeztek és Hyunjin teljesen megszokottan nyitotta ki a magas, zöld kaput.

Olyan régen volt már itt... Szívének heves mozgolódását nem tudta csillapítani, mint ahogy azt sem, hogy szájürege olyan szinten kiszáradt, hogy aligha érezte azt. Biztos volt benne, hogy nyelve hófehérré változott és Hyunjin biztosan ráérzett arra, hogy lábai és karjai zsibbadni kezdtek.

Valahogy az idősebb előtt sosem tudta rejtegetni rosszulléteit, a másik akármiből megmondta volna, hogy a fiatalabb éppen mit érez. Olyan hihetetlen volt a közöttük vibráló édesded zsinór, ami puhatalózva adományozta egyik oldalról a másikra az érzéseket és a lelkek tényeit.

— Nem kell aggódni, rendben? Bangchanék kedvesek, rendesek és megértenek téged. Ebben biztos vagyok. És kérlek ne pánikolj, itt vagyok, odamegyünk, besétálunk, megölelgetünk mindenkit, majd odabújok hozzád a kanapén és simogatom a pocakod, ahogy ilyenkor mindig. Ha esetleg pedig itt is rosszul leszel, kérlek ne félj szólni. Legalább nekem mondd el, rendben? Kijövünk majd levegőzni és addig fogom puszilgatni a pofid, amíg el nem csókoljuk azt a rémes érzést. Rendben? Bízz magadban Jisung. És bízz bennem is, minden rendben lesz — mindvégig mosolyogva szavalta el érzéseit és támogatását az idősebb, miközben tenyerei közé fogta az elfagyott arcot, mihez tartozó ajkait édes harcba hívta.

— Én nagyon imádlak téged Hyunjin — ölelte meg derekánál fogva és mélyeket sóhajtva magában ismételgette bűvös mondatát, miszerint nem volt semmi baj és nem volt miért pánikolnia.

Testük óvatosan lépkedve tért az ajtóhoz, amihez közeledve már kiszűrödtek a hangos nevetgélések. Hyunjin nem bírta tartani magát, boldogságában vigyorogva kopogott be az ajtón; neki borzalmasan hiányoztak a fiúk, Felix pedig főképp. Meg akarta ölelgetni a vékony testet és összeborzolni a selyempuha hajat.

Changbin nyitott nekik ajtót, kinek markáns arca azonnal egy kedves fintorba csuklott át és magához vonva Hyunjint veregette meg annak hátát. Jisung azon nyomban kényelmetlenül kezdte el magát érezni. Nem féltékenység vagy hasonló butaságok miatt. Hanem mert utálta az ilyen köszöntős helyzeteket és ilyenkor mindig leblokkolt, nem tudott magával mit kezdeni.

De ekkor a vidám párjára nézett és olyan lánc marcangolta lelkét, hogy érte meg kellett tennie. Érte virágokat kellett bontania saját világában és azt eleresztve egy vezérsárkányként beilleszkedni, ahogy régen is tette. Mint ahogy a másik is mondta, hogy a fiúk nem változtak.

Próbalta minden aggodalmát lerugdosni magáról. Vakmerően akart a boldogság vízébe fejest ugrani, ezért is cselekedett, amint Changbin engedélykérően nézett rá, hogy őt is szabad-e öleléssel köszönteni. Ő volt az, aki kezdeményezte a testkulcsolást és ajkait felfele ívelő görbületre húzva lesett Hyunjinra, kinek csillogó szempárja kísérte őket.

Bentebb mentek, ahol már elsőkét érződött a rengeteg különféle nassolnivaló keveredett illata. Azonban egy kitűnt mindközül; a sajtos chips orrfacsaró bűze, amit Jisung annyira ki nem állhatott.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─