─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

A sós könnyeket egy pirosas puszival lecsókolva tüntette el a fiatalabb szemei alól Hyunjin.

Olyan szomorú volt. Kivételesen ő is.

Ott ült a másik combjain és a remegő karokat dereka körül érezve kapcsolta azt össze a rázkodó testtel, aminek gazdája ismét patakokat eresztve hagyta fájdalmait elhagyni a megborzadt városából.

De vajon ha ennyit sírt, mégis miért tértek vissza mindig a gonosz démonok lelkének otthonába?

Amikor ezt megkérdezte az idősebbtől, annak csak annyi volt a válasza, hogy ő is a legszebb városba akarna költözni.
Jisung nem akarta elhinni néha, amiket a másik mondott neki. Túlságosan szépek voltak és könyvbeillőek. Nem neki jártak ki, hiszen olyan rosszat tett.

— Szeretnél valamit nézni? Mondjuk egy filmet? — Hyunjin a fiatalabb sötétbarna hajába bújtatva ujjait döntötte oldalra fejét. Terelni akarta a kisebb gondolatait.

— Már így is a legszebb művészeti alkotást nézem — mosolyodott el és végigvezetve tekintetét a másik arcán ejtette őt rabul megint a másik szépsége.

Csak az járt a fejében, hogy hogyan tehette ezt vele? Ismét Minho marcangolta bordáinak közét, teljesen oktalanul. Már nem volt szerelmes a fiúba, nem is gondolta úgy, hogy valaha képes lenne még hasonlóan ránézni, mégis csak... Marta, hogy elmúlt, ami akkor volt. Mélységes krízis kiabált belső füleiben többszáz oldalról.

Másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy Hyunjin mégis milyen véleménnyel lehetett róla, milyen fájdalom érte őt ettől a fennálló helyzettől, mégis őszintén mosolyogva, ölelve és csókolva viszonyult hozzá.
Sohasem akarta volna bántani azt a csodát karjai között. Ő volt a kis angyala, a megmentője, szívének legnagyobb szerelme sivár és fiatal éveiben. Mégis... Miért volt ennyire jelen benne az, ami Minhoval történt?

Ahogy az idősebbet leste, pofán vágta őt az a gyönyör, ami előtte üldögélt és mélyen megroppant lelkében erős bűntudat ébredezett. Könnycsatornái mit sem várva szorultak össze és a sós marásokat ismét a már vörös bőrre locsolta.

— Hogy vagy képes itt maradni? Így? Miközben egy másik fiú okoz nekem ekkora fájdalmat. — Megrázta a fejét, majd a szemkontaktust tartva várta a válaszát az Istenséges hangon.

— Úgy, hogy már túlságosan régóta itt vagyok, hogy most hagyjalak itt. Hat év nem kevés még ha... Sokáig csak legjobb barátok is voltunk. Tizenhárom  éves korod óta minden butaságodban benne voltam és minden lelki próblémádról tudok. Ha.. Azt mondanád, hogy már nem vagy belém szerelmes, sem haragudnék. Valahogy csak azt érzem, hogy teljesen mindegy, hogy milyen módon, de mi kellünk egymásnak, nem számít, hogy miben és hogyan, vagy hogy mennyire sértenénk meg egymást. A szeretet egyik legfontosabb összetevője az odaadás és az áldozathozás. És mert tudom, hogy te is hasonlóképp viselkednél.

— Nem hiszem, hogy eleget letettem az életben az asztalra ahhoz, hogy ezt mond nekem...

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─