0:02 ⊱✿⊰ 0:02
─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─
Színtisztán élt benne az a nap, amikor bevallotta Hyunjinnak, hogy ismét előtört benne az a hiányvágy, amit az a fiú hagyott maga után.
Egy este történt az egész. Éppen a hetet lezárva buszoztak egyenesen a fiatalabbék házához, ahol már szokatlanul nem Jisung nyúlt a szőke zsebébe megfogni a rabul ejtett ujjakat, hanem fordítva. Ez azelőtt még sosem történt így, és valahogy ez a legapróbb kis részecske is a hatalmas nagy vihart dudolázta előre.
A tömegközlekedés egyedi testéről leszállva kézen fogva sétáltak a mélységes csendben és arcokat maró esti hidegben. Nem beszéltek. Egyikük épphogy lélegzett. Olyan kaotikusan szívroppantó volt a hangulat és az aura akkor. Mind a ketten tudták, hogy most fog valami összeesni kapcsolatuk alatt.
De Hyunjin tudta, hogy az ő oldala tiszta volt, így csak arra várt, hogy Jisung mázas hangzású hangja szomortól felhevülve daloljon neki. Ismerte a másikat. Jobban, mint a saját tenyerét.
— Hyunjin... — Szorított rá a vékony ujjakra vásznas kezével és fel sem nézve a másikra kezdtek el gondolatai olyan hangosan kiabálni vele, hogy épphogy össze nem zuhant menten.
— Igen? — Az idősebb biztatóan próbált hatni, azonban ekkor Jisung hirtelen megragadta derekánál fogva és magához vonva ejtette szoros ölelésének fájdalmakkal teli fogságába. — Mi a baj? — Karolta át az alacsonyabb nyakát és affelé hajolva búgta kérdését.
— Én most téged... Borzalmasan meg foglak sérteni. És nem akarlak, utálom magam érte de nem bírom ezt tovább maga—
— Csak mondd el, mintha ez lenne az utolsó beszélgetésünk. — Súgott ennyit határozottan. Hiszen tudta, hogy Jisungra sokszor nem hatottak a kedveskedő szavak, érveket kellett neki adni, hogy tovább éljenek szavai.
Hyunjin nem tudta, hogy mi lehetett ennyire szaggató a kisebb lelkében, de borzalmasan marcangolta őt is. Napok óta folyton fáradt volt a fiatalabb és még csak egy mosolyt sem eresztett. Lelkében amúgyis voltak már gubancok, de mióta együtt voltak, ezek enyhültek. Jisung annyit nevetett és jóízüen élte a napjait. Tudta, hogy valami történt. De biztos volt benne, hogy akármi is legyen, ő mellette lesz. Nem ereszthette el a másikat.
— Minho... — Nyögött ki ennyit a másik, majd teste a magasével egyszerre megremegve fúrta magát mégjobban a másikéhoz. Szüksége volt a párja testhőjére. — Egyszerűen csak megint eszembe jutott ő. Az egész ami történt, ahogy vége lett. Én nem tudom, hogy mi van velem Hyunjin... — Ekkor pedig az ég keserves sírásba öklendezte magát. Apró lyukú szitán keresztül ereszkedtek rájuk az égi egéritatás pillangói, mitől azon nyomban reszketni kezdtek.
— Megoldjuk, rendben? — Tolta el magától a fiatalabbat és nyakában csipaszkodva kezeivel nyomott egy hatalmas nagy csókot a megdermedt homlokra. Félve szemlélte a könnycseppek kesernyés testecskéit a másik arcán, amik az eső folyékony gyermekeivel keveredve szántották fel a tiszta és puha bőrt.
─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top