- Viszlát, kedvesem. - köszönt el Benedict és becsukta maga után a lakásom ajtaját. Vissza mentem - pontosabban lebegtem - eufórikus állapotomban a kanapéhoz, ledőltem és megállapítottam, hogy milyen tökéletes is volt a mai nap.

Miután a tűzjelző kikapcsolt feltakarítottuk a vízet és megettük a kicsit megégett palacsintákat; minden olyan fantasztikus volt, amíg el nem kellett indulni forgatni. Magamhoz öleltem az egyik párnát és beszívtam az ott maradt férfias illatát. Egy lusta mosollyal az arcomon hunytam le szemeimet és meleg, bizsergő érzés kerítette hatalmába a gyomromat.

- Ne is törődj velem drágám. - szólalt meg egy hang, mire a gyomrom rögtön görcsbe rándult. Szemeim rögtön kipattantak és tágra nyíltak, ahogy a férfira pillantottam, aki úgy dőlt a falamnak, mintha az övé lenne a lakás. Mióta lehet itt? Vajon látta Benedictet? És minket együtt? - Már találkoztunk a kis barátoddal. - mintha a gondolataimban olvasna. Felvett egy almát a gyümölcsös kosárból, fényesre törölte a polójába és hatalmasat harapott a gyümölcsbe.

- Mi... Mit értesz az alatt, hogy már találkoztál vele?
- Ó, ezek szerint nem mondta el? - kérdezte tele szájjal, megjátszott ijedtséggel.
- Mégis mit? - kérdeztem, próbálva parancsolónak hangzani.
- Türelem Tessa. - mondta továbbra is az alma elfogyasztásával volt elfoglalva; az egész szobát megtöltötte csámcsogásával. Végül kidobta a csutkát az ablakon és felém fordult.
- A hazugság soha nem jó alapja egy kapcsolatnak, igaz Tessa? - mosolygott, fehér fogait fenyegetően villantva rám.
- Milyen hazugság? Senki sem hazudik. Mindent elmeséltem rólad, úgyhogy ne gondold, hogy...
- Te buta kislány. - mondta minden szót külön hangsúlyozva.

Kétségbesés és zavar nőtt bennem, kiszorítva a melegséget, amit Benedict hagyott maga után. Nyeltem egy nagyot és igyekeztem erős maradni. Emlékezz arra, milyen is ő valójában, mantráztam magamban, tudod milyen, biztos megint hazudik. Szemeibe néztem és kerestem valamit, ami elárulja, hogy megint csak játszadozik, de ő csak vigyorgott és tekintete nem engedett.
- Tényleg nem mondta el, igaz? - igazán idegesített a pasi, de megpróbáltam nyugodt maradni. Szívta a fogait, hogy az oda ragadt almadarabkát kiszedhesse, amivel egyre jobban irritált.

- Jamie, kérlek mondd el pontosan miről beszélsz. - igyekeztem udvarias lenni.
- De csak mert ilyen szépen kéred. - válaszolta gúnyosan utánozva, majd megint hideg lett a hangja. - A barátod volt, aki meglátott minket a sikátorban, aki rám uszította a zsarukat és kihívta a mentőket.

Tessék? Benedict látott engem...minket...együtt. Miért nem mondta el? Annyira őszinte voltam, nyitott, olyan doldokat is elmondtam neki, amiket még Tina sem tud. Nem értettem és ahogy Jamiere néztem egyértelműen látszott rajta, hogy élvezi, hogy dühössé tehet és tudtam, hogy rá kell vennem a távozásra, mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnának.

Összeszedve maradék erőmet és bátorságomat nyeltem egy nagyot mégegyszer, de mielőtt megszólalhattam volna Jamie megint beszélni kezdett.
- Komolyan, nem hiszem el, hogy nem mondta el neked, hiszen miért ne akarna a hősöd lenni? Egy kicsit furcsa, ha engem kérdezel. - határozottan élvezte, hogy tönkre tehet. - Lehet azt kívánja, bárcsak ne talált volna rád. Talán úgy érzi, ha elárulná kötelessége lenne melletted maradni. És ki akarna veled lenni?
- Akkor minek vagy itt? - kérdeztem és reméltem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ezt befejezzem. De mi van ha igaza van? Ha Benedict ezért nem mondta el?
- Ez egy nagyon jó kérdés drágám. Sokkal jobb dolgom is van, mint hogy veled foglalkozzak. - és ezzel távozott, a teljes magány érzésébe taszítva.