Körülbelül tíz percig sétáltunk a főuton, elhaladva több Costas és Starbucks mellett. Minden alkalommal, amikor elmentünk mellettük be akartam menni, de észrevettem, hogy Benedict tovább sétál. Szinte futnom kellett hogy utolérjem és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Míg sétáltunk az időjárásról és a legfrissebb hírekről beszélgettünk, szóval könnyedén társalogtunk.

Benedictet követve befordultunk az egyik mellékutcába és egy kis kávézó előtt megálltunk. A ponyvát egy cseresznyefához kötözték és néhány kerekasztalt helyeztek el a szirmos, macskaköves útra. A meleg nap épp akkor ment le és rózsaszínes fényébe ölelte a kávézót.

- Ha szeretnéd kereshetünk egy másik helyet. - mondta a földre szegezve tekintetét. 

- Ne, ez tökéletes. - mondtam a környéket csodálva.

Láttam, ahogy mosolyogva felnéz, nyilván örült, hogy maradni akartam.

Kint leültünk az egyik asztalhoz és egy kicsi férfi jött ki felvenni a rendelésünket. A beszélgetésünk személyesebbé vált; a gyerekkorunkról kezdtünk el mesélni és a mostani életünkről. Úgy tűnt, eléggé lenyűgöztem a munkámmal, de közel sem tettem rá olyan mély benyomást, mint ő rám, amikor elmondta hogy színészkedik. Csak egyszer említette, de valami kattant bennem.

- Theresa igyekezz! - szólt rám anya, miközben elrakta a vasárnapi vacsora maradékát. Égnek emeltem a szemeimet és emlékeztettem magam, hogy egy darabig ne jöjjek haza vacsorázni. Az egész étkezés kínos volt, a bátyáim csak a cégeikről tudtak beszélni, meg az értéktőzsdéről és a többi unalmas dologról, én meg csak ott ültem csöndben, hiszen személyi asszisztensnek lenni nem nagy dolog. "Csak elütöd az időt, amíg saját vállalkozást nem indítasz" ahogy apa fogalmazta meg finoman. Elraktam a tányérokat és követtem anyát a nappaliba, ahol az egész család bámulta a tévét.

- Mit néztek? - kérdeztem, de csak néhány dühös szempár nézett rám és közben lecsittegtek. Sóhajtva ültem le és ahogy az első pár perc lement egy nagy "Sherlock" felirat töltötte be a képernyőt. A következő másfél óra valószínüleg életem legfeszültebb órája volt amit a tévé előtt töltöttem, és ahogy hazaértem, már rendeltem is meg a sorozatot.

Úgy döntöttem, ezt azért mégsem mesélem el neki; nem akartam feldühíteni, valószínűleg így is kiborítják a rajongói.

- Theresa...Theresa? - rángatott vissza gondolataimból. 

- Bocsánat, hajlamos vagyok belemerülni a történeteimbe. - sütöttem le szemeimet és csak akkor vettem észre kezemen nyugvó kezét; nyilván megpróbálta felhívni magára a figyelmemet. Észrevette mit nézek, és ölébe rakta a kezét, miközben arca lágyan izzott.

- Történeteidbe? - kérdezte.

- Igen...Mindig író akartam lenni. - suttogtam. A szüleim kivételével még soha senkinek nem beszéltem erről, nem akartam látni az emberek kiábrándultságát. Felkészültem arra, hogy kinevet, hülyének nevez és elsétál, de...lelkesen nézett rám.

- Igazán? Ez csodálatos, rengeteg képesség kell hozzá és biztos vagyok benne, hogy neked minden tehetséged meg van. - nézett rám kedvesen és szája imádnivaló félmosolyra húzódott. Nem bírtam, ahogy bámul és égő arccal elfordultam.

- Valami rosszat mondtam. - jegyezte meg csendes, aggódó hangon.

Ránéztem és megfogtam a kezét.

- Te vagy az első ember, aki ezt gondolja. A szüleim nyíltan kinevettek, szóval köszönettel tartozom. - megfogta a kezemet mielőtt még visszahúzhattam volna, hüvelykujja az ujjaimon pihent és újra pillangókat éreztem a gyomromban.

- Sétálnál velem? - kérdezte a Temzére mutatva. Bólintottam és segített felállni. Mielőtt még ellenkezni tudtam volna kifizette a számlát, és elindultunk a rakpart felé. Egész idő alatt a kezemet fogta.

Nem tudtam ellene tenni, egyfolytában mosolyogtam és úgy tűnt minél tovább sétáltunk, annál jobban elszaporodtak azok a pillangók. Egész idő alatt beszélgettünk, nem voltak kínos pillanatok vagy szünetek.

Megálltam és a korlátnak dőltem, kiélvezve a hajamba belekapó szelet.

- Későre jár már. - nézett az órájára. - Haza kísérhetlek?

Megint bólintottam mosolyogva és tudtam, hogy ostobának tűnhetek. De nem érdekelt. A lakásom nem volt messze, így csak keveset sétáltunk és túl hamar értünk a kapumhoz.

- Theresa - kezdte tekintetemet keresve. - Csodálatos volt ez az este és én...öhm...szeretnélek újra látni. - mondta látszólag idegesen.

- Én is ezt szeretném. - feleltem őszintén. Az idő csak úgy repült vele és ez volt életem legszebb napja.

- Megadod a számod? - kérdezte iPhone-ja felé mutatva.

- Persze. - válaszoltam és beleírtam a nevem alá a számomat.

- Alig várom, hogy újra lássalak. - mondta és úgy tűnt, csak áll ott egy ideig, amíg el nem dönti mit is tegyen. Egy kissé lehajolt, így szemmagasságba kerültünk és tisztán láttam tökéletes szemeit. Belenézett mogyoróbarna szemeimbe, mielőtt könnyű puszit adott volna az arcomra. A lepkék mintha felrobbantak volna a gyomromban és meleg érzés futott végig a testemen.  Vajon ő is ugyanezt érezte?

Ahogy távolodott még visszafordult és láttam, ahogy mosolyogva integet ezzel megmosolyogtatva engem is. Megnyomtam a lifthívó gombot és felmentem a lakásomba. Nem tudtam megállni, hogy az előszobából a nappaliba pördüljek és majdnem nekimentem Tinának, a szobatársamnak.

 Mosolyom lelankadt, ahogy megláttam az arcát, ahogy a nappali felé néz. Zavartan mentem keresztül a konyhán a lakás legnagyobb helyiségébe. De hirtelen összement a szoba, ahogy megpillantottam a kanapén ülő férfit. Az ajka mosolyra húzódott.

- Hello Tessa - mondta beteges hangon és jeges szemekkel. - Hiányoztam?