Már tíz napja, hogy hazajöttem a kórházból. Az eltöltött idő elég homályos, mert annyi érzéstelenítőt nyomtak belém, hogy legtöbbször nem is voltam magamnál. A karom két különböző helyen is eltört, így az egészet gipsszel rögzítették, amitől elég haszontalannak éreztem magam. Utasításba adták, hogy egy hónapig a munkahelyem közelébe se menjek és az unalmas feladatok ellenére már hiányzott a napi rutin. 

- Ó, Sherlock - hallatszott Mrs. Hudson hangja a TV-ből. Annyira elkeseredett voltam, hogy az ágyamban feküdtem egész nap végtelen mennyiségű Maltesers csokit elfogyasztva és Sherlockot nézve. Oké, nem csak Sherlockot néztem; Star Trek, Hadak útján és A WikiLeaks-botrány csak néhány a körülöttem szétdobált DVD-k közül. Azóta az este óta nem hallottam róla. Nem válaszolt a hívásaimra vagy sms-eimre, és nem volt otthon sem - legalábbis úgy tett - amikor elmentem meglátogatni.

Tudom, hogy hülyén hangzik, hiszen csak két hete ismerem, és nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, hiszen az még korai lenne, de hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Úgy éreztem, hogy ő az egyetlen ember, aki segíteni tud rajtam. Tehát minden filmet megnéztem amiben szerepel, így mégegyszer közelebb érezhettem magamhoz.

Tina jött be és bújt a takarom alá.

- Esküszöm, legalább háromszor megnézted már ezt a részt. - mondta hangosan, csokival teletömött szájjal. Megrúgtam, hogy fogja be és tovább bámultam a képernyőt. Néztem, ahogy felvonta szemöldökeit és mikor beszelt, azok egyszerre mozogtak. Ahogy az ajka megrándolt, mielőtt megszólalt volna és ahogy számtalan alkalommal szemeit forgatta. Tina kiment körülbelül húsz perccel később, valószínűleg elege lett abból, hogy állandóan lecsittegtem.

Kezembe vettem mégegyszer a mobilom és fehívtam. Kétszer csengett, mielőtt hangpostára kapcsolt volna tudatva velem, hogy szándékosan nem veszi fel.

- Sajnálom, jelenleg nem vagyok elérhető, kérlek hagyjon üzenetet és visszahívom. - még a hangpostájának is csodálatosan mély hangja volt, olyan meleg és kedves, amit soha többé nem fogok hallani.

Megfogtam táncos táskámat és Bloch cipőmet (vászon gyakorló cipő táncosoknak - a szerk.), majd elhagytam a lakást. Legalább ez a hülye gipsz egy valamire hasznos, gondoltam, ahogy ráakasztottam a táskámat. A stúdióig vezető út rövid volt és csöndes volt, kevés autó volt az utakon és a csillagok látványát is élvezhettem a felhőtlen éjszakai égbolton.

Kinyitottam a tánctermet, melynek kulcsa már tizenhét éves korom óta meg van, mivel segítő tanár voltam mielőtt még a szüleim állást szereztek nekem Paulnál. A falakon sorakozó tükrökről visszaverődött a hold fénye és betöltötte a termet. Felvettem a cipőimet; ismerős fájdalmat éreztem, ahogy felálltam, elvonva figyelmemet a mellkasomban lévő fájdalomról.

Odamentem a CD lejátszóhoz és elindítottam a kedvenc dalomat "River Flows in You"-t és a terem közepére sétáltam. Becsuktam a szemeimet és hagytam hogy a zene feltöltsön, körbeöleljen karjaival eltűntetve minden fájdalmamat. A testem reagált a zenére és magától elkezdett mozognni minden haragomat és bánatomat kiűzve belőlem, feloldódva a mozdulatsorban. Addig táncoltam, amíg az összes izmom nem fájt és nem kapkodtam a levegőt. Amikor a dal véget ért visszamentem a lejátszóhoz és ismétlésre állítottam. Az összes zongora akkord minden másnál jobban megnyugtat. Eszembe jutott az összes verseny, melyen ezzel a számmal nyertem és elmosolyodtam.

A magas ablakok felé fordultam és élvezettel összpontosítottam a holdra meg a csillagokra, majd megforsultam és hangtalanul felugrottam. Nem akartam abbahagyni, de tudtam, hogy így is eléggé fájni fog holnap, ráadásul későre járt már. Visszamentem a kocsimhoz és hazavezettem, a fürdő jól esett izzadt testemnek, majd befeküdtem az ágyamba és ott folytattam a sorozat nézést, ahol abbahagytam. Lassan elnehezedtek szemeim és mikor a telefonom elkezdett rezegni, én már aludtam.