Míg a telefonom el nem aludt kínos csendben ültünk. Lázasan gondolkodtam valami magyarázaton, hogy Benedict ne utáljon és ne undorodjon tőlem vagy tartson szemétnek, de abban a pillanatban semmi sem jutott eszembe.

Benedict felállt a kanapéról és az ablak elé állt háttal nekem, én pedig pár pillanatig csak figyeltem, ahogy a fény megvilágítja az ablakon lefolyó esőcseppeket. Azt akartam, hogy megforduljon, hogy karjiba tartson és azt mondja minden rendben lesz; vagy üvöltsön, kiabáljon velem és mondja azt, hogy hagyjam el a lakását. A szobát betöltő csendnél bármi jobb lett volna.

- Benedict. - szólítottam meg csendesen, remélve, hogy megfordul de nem mozdult. Isten tudja minket gondolhat most rólam, talán azt, hogy megcsalom a pasimat vagy valami ilyesmit, főleg hogy még a képet is látta rólunk. Jamie nincs is itt még is sikerült minden tönkretennie, ahogy mindig is megtette és tenni fogja. Mit fog csinálni Jamie, ha tudomást szerez Benedictről? Úgy éreztem minden melegség kifutott a testemből. Ijesztő képeket láttam lelki szemeim előtt: Benedict egy sötét és piszkos sikátorban fekszik egy vértócsa közepén; kórházban fekszik zúzódásokkal, vágásokkal és törésekkel; címlapon a hír, hogy az ország elveszítette az egyik legkedveltebb színészét mellékelve egy kép, melyen a temetésén sírnak az emberek. Nem hagyhattam, hogy Benedictnek baja essen. Akkor már tudtam, mit kell tennem.

Felálltam, lecsúszott blúzomat és farmeromat megigazítottam, visszakapcsoltam a melltartómat - még csak észre sem vettem, mikor kapcsolta ki. A fenébe is, nagyon jó volt. Ruháim susogó hangjára Benedict megfordult fájdalmas és zavaros kifejezéssel az arcán. 

- Te meg mit csinálasz? Hová mész? - jött utánam a folyosón.

- Láttad ki hív, nem? - kérdeztem rideg, érzelemmentes hangon. - Hívott a barátom, tehát most megyek.

Hátat fordítottam neki és visszanyeltem a gombócot, ami kezdett a torkomban nőni.

- A barátod? - kérdezte, de nem tudtam magam rávenni, hogy a szemeibe nézzek, ezért a feje mellett lévő pontra összpontosítottam. A hangja ideges volt és megölt a tudat, hogy amit érez csakis az én hibám.

- Igen, a barátom. - mondtam a körmeimet nézegettem, mintha unatkoznék. - Hát, nagyon mókás esténk volt, de csak ennyi. Nem gondolhatod komolyan, hogy vannak érzéseim irántad. Úgy értem, ne már, híres színész vagy és amikor megláttalak, nem tudtam ellenállni. 

Láttam, ahogy álkapcsa megfeszül és ökölbeszorult kezeit az olodalához szorítja. Kíváncsi lennék, hány ember használta már ki azért, ami. Szívem még jobban öszeszorult és úgy éreztem, hogy sokkal rosszabb ember vagyok, mint akinek először hittem magam.

- Tehát, minden amit mondtál, minden amit tettél csak egy...egy játék része volt? Valami, amivel elütheted az időd? - most már az ő hangja is érzelemmentes volt, de az arcán megjelent az undor is. Fájt és tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a tekintetet.

- Ugyan már, ne vágj ilyen zaklatott arcot, minden véget ér egyszer, nem igaz? Egy kicsit csalódott vagyok, hogy nem találtam ki Sherlock hogyan maradhatott életben, de talán megyek és megkeresem Markot vagy Stevent és...meggyőzöm őket, hogy mondják el.

Az egész lakást betöltötte a falnak csapódó ökle hangja, de szemem sem rebbent. Egész testemben éreztem az önutálatot és éreztem, ahogy felfordul a  gyomrom. Sarkon forduétam és elhagytam a lakást, mielőtt eleredtek volna a könnyeim.

Lefutottam a lépcsőn, bevágtam magamat egy taxiba és engedtem, hogy a könnyeimnek, amik úgy tűntek soha nem apadnak el. Magam előtt láttam Benedict arcát, ahogy undirra és gyűlölettel néz rám, a véres kézfejét és átható tekintetét, amit soha többet nem fogok látni.

A taxi megállt a lakásom előtt, én pedig lassan elindultam a kapu felé.

- Na nézd csak ki van itt! - szólalt meg egy sötét alakhoz tartozó kásás hang a kapu mellől. - Azt hitted, olyan okos vagy? Nem drágám, hiába mondtad a biztonságinak, hogy ne engedjen be. De most nincs itt senki. Senki sem hallja a sikításodat. - mondta Jamie, ahogy felém közeledett vissza kénszerítve a kapuhoz. Minden miatt, amit valaha mondott nekem, amit csinált velem, és főleg, amit miatta tettem Benedicttel, dühöt éreztem és felrobbant bennem. Annyira gyorsan lendítettem meg az öklömet, hogy mikor beleütöttem az állkapcsába láttam a sebeket az ujjaimon.

Vért köpött a járdára, én pedig a kezeimet bámultam és összerezzentem, ahogy kiegyenesítettem az ujjaimat. Eszembe jutott, ahogy Benedict nézett az ujjaira és a harag hirtelen támadt fel bennem megint, ezért újra meglendítettem az öklömet.

De ezúttal nem voltam elég gyors. Kezével kapta el öklöjet, mielőtt az eltalálta volna az arcát. 

- Kedvesem, nem hiszem, hogy ezen a helyen kellene tüzesnek lenned. - kicsavarta a csuklómat, amit az egész karom követett és a fájdalo előtt hallottam meg a törés undorító hangját. Ekkora fájdalmat még sohasem éreztem. Mintha tűz égetett volna meg estem le a fökdre öklendezve és a karomat szorongatva. 

- Menjünk egy sokkal intimebb helyre, ahol megleckéztethetlek - hallottam meg hangját. Megpróbáltam sikítani, de befogta a számat és behúzott az egyik sikátorba. 

Próbáltam csapkodni, hátha kiszabadulok a szorításából, de semmi értelme nem volzt. A karomba nyilaló fájdalom elviselhetetlen volt és megpróbáltam küzdeni a lecsukodni vágyó számhéjaimat, közben éreztem, ahogy elszakítja a ruhámat. Mégegyszer próbáltam kiáltani, de a keze keményebben nyomódott a számnak és egyúttal az orromat is befogta.

Pánik töltötte el a testem és sürgősen oxigénre lett volna szükségem, a szemhéjaim kezdtek lecsukódni és attól féltem, hogy soha többé nem fogom őket kinyitni. De az érzés annyira hívogató volt. Minél inkább hagytam, hogy lecsukódjanak a szemeim annál kevesebb fájdalmat éreztem. Ahogy becsuktam őket, szemeim előtt megjelent göndör haja és magas arccsontjai. Újra éreztem ajkait a számon és meleg bőrét. Hallottam, ahogy nevemen szolít és a paradicsomban éreztem magam. Többé már semmi sem számított.